Dumaszínház

A stand-up comedy napi veleje. Csillagok, humor, egyebek.

Csatlakozz!

Friss topikok

Kávéházi dumasarok Szupkay Viktorral

2011.02.18. 08:10 - kcsabi

Címkék: szupkay kávéházi dumasarok interjúsorozat

 "Egy tűrhetetlen energiabolha vagyok"

 - interjú Szupkay Viktorral -

 A Macisztikai tanszék és három fiúgyermekének büszkesége, apa, aki benne lett a tévében. Pestlőrinci amigoként kettős, sőt, hármas életet élt a közelmúltig: családfő, kereskedelmi vezető és humorista volt egy személyben. Mindenre jutott ideje, ereje, amit a biztos háttér és a nagykereskedelmi mennyiségű energiaital segítségével ért el, vagy időnként az ihletborral. Hobbiművész, aki nem forgatja fel a világot, inkább megfigyeli. Ő látta először a Kelenföld – Sanghaj vonalon közlekedő négyes metrót, a sodrásszámlálóval ellátott digitális úszószemüveget, és a moszkvai háromállású sorompónyitót. Tudja milyen a jógaúszás, és mélyrehatóan ismeri az urológia szürreális világát. A szőrős varrónők kabalája, a moszkvai beteg, az alkoholbarát Maciarc, Szupkay Viktor…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Saját magadról írtad valahol: „Önként vállalja, hogy amatőr fellépő, de profi alkoholista.” Kissé fura egy ilyen ars poeticával humorista karrierbe kezdeni…

Ezt néhány évvel ezelőtt írtam magamról. Az alkoholizmust most is vállalom, természetesen helyén kezelve a dolgot, vagyis ez nem jelenti azt, hogy minden nap alkoholt fogyasztok, de hétvégén vagy buliban szívesen elengedem magam. Aranyosi Petivel szoktuk mondani, hogy ihletbort kell innunk, mert az segít az embernek elengedni a fantáziáját, kiszabadulni a napi rutinból. Olyankor kisebb dolgokat is viccesnek találsz, vagy éppen a közönség – egy kis alkohol hatására – humorosabbnak érzékel bizonyos dolgokat. Egészen más lesz az előadás atmoszférája. Az első fellépőnek amúgy is nehezebb a dolga, ahogy mondani szoktuk, ilyenkor még zsír-hideg a közönség, fel kell melegíteni őket. A show műsorokban nem véletlenül van kulcsszerepe a „bemelegítő-embernek”, aki a fellépő előtt felhúzza, hangulatba hozza a közönséget. Neki az a keresztje, hogy az elején a néző még nem koncentrál, más jár a fejében, vagyis nagyon nehéz neki igazán vicceset mondani. Nyilván erre törvény sincs, jártunk már úgy is, hogy az első fellépő hihetetlen jó volt, imádták, a második és a harmadik már nem is tudta überelni.

Humorista karrierbe kezdtél, amikor – harmincon túl – szakmailag és magánéletileg is rendezett háttérrel, lényegében sínen volt az életed. Miért?

Az egyik kereskedelmi tévében volt a Benne leszek a tévében című műsor, aminek Hajós András volt a vezetője. Meghirdették, hogy jelentkezőket várnak, én pedig megígértem a gyerekeknek – viccből –, hogy elmegyek, és apa benne lesz a tévében. Voltam meghallgatáson, de nem jutottam be, amit így utólag már nem bánok. Később viszont elmentem a Dumaszínházba, nézőként, és nagyon tetszett az egésznek a hangulata. Kovács András Péter és Hadházi Laci volt aznap, rokonszenves volt, amit csináltak, a stílus, a beszélgetés, az óriási poénok, hogy együtt él a közönség és az előadó. A műsor végén elhangzott, hogy további stand up comedy-s fellépőket keresnek, úgyhogy jelentkeztem. Betelefonáltam, megkérdeztem van-e előzetes meghallgatás, nem volt. Annyit mondtak, menjek nyugodtan, ott a mikrofon, a közönség és tessék. Írtam egy szöveget, elkezdtem és ennyi.

Ez rendben is van, de mi indít egy meglett családapát arra, hogy a gyermekeinek ilyesmit ígérjen?

Az indíttatás több összetevős dolog volt nálam. Gimnáziumban elvégeztem egy tömegkommunikációs fakultációt, tanultam újságírást, fotózást, riporterkedést, tévéműsor szerkesztést, így a mikrofon nem volt idegen tőlem. A másik, hogy az iskolában, majd később a munkahelyen is egy hangját kieresztő, mókázós ember voltam. Koromból adódóan még láttam Hofit is fellépni többször a Madách Kamarában (ma Örkény István Színház), és ezek az alkalmak meghatározó, katartikus élmények voltak. Hofi Géza az első másodpercben a plafonra lőtte a hangulatot, és hiába telt el másfél óra, egy percig sem esett le onnan. Ez valami leírhatatlan, borzongásig jó érzés volt. Mindig is szerettem a kabarét, a humort, viccmesélő voltam, sokszor helyeztem magam a társaság középpontjába, vagyis megvolt a véna, majd egyszer lett egy olyan platform is, ahol végre elindulhattam. És hogy miért csinálom? Aki azt mondja, nem jó érzés, amikor a közönség nevet, tapsol, vagy ha odajönnek a végén autogramot kérni, az biztosan hazudik. Elindult a tévéműsor, jelentősen megnőtt a fellépések száma, ráadásul a műfajt is sokan ismerték meg. Az emberek felől árad a szeretet, a rajongás, amit néha nehéz kezelni, megmagyarázni, de nagyon jó érzés. Egy sikeres előadáson a humorista ugyanúgy a fellegekben jár, mint a közönség. A legnagyobb dicséret, amikor bekiabálják, hogy „ez tök hülye”, vagy „ennek elment az agya”.

Néhány éve még „amatőr fellépőként” tekintettél magadra. Mi változott az óta?

Klasszikus módon, a Fiatal Félőrültek Fesztiválján kezdtem a Dumaszínházat. Semmilyen előképzettségem nem volt, nem tanultam, engem a közönség csiszolt ki, amit tudok, azt teljesen autodidakta módon tanultam meg. Mikor kell hangsúlyozni, mennyire sokat kell magyarázni egy poént, mi mindent kell elmondani valamiről? Már nem tartom magam annyira amatőrnek, de ez nem mindig jó, mert kényelmessé teszi az embert. Magabiztos leszel, már nem remeg a kezed, lábad, nem tördeled a kezeidet fellépés előtt. Átéltél már rosszat és jót is, érzed a határaidat, tudod, hogy ha tíz perc alatt nem nyertél, akkor harminc alatt sem fogsz. Nagy meglepetés már nem érhet, de a rutin nem mindig tesz jót a műsornak.

Miben másabb felkészülni egy egyetemi fellépésre, mint mondjuk egy falunapra?

Az egyetemisták, főiskolások előtti fellépés mindig nagyon hálás dolog. Egy nagy előadóban nehéz rossz műsort adni, mert a fiatalok – friss aggyal, gondolatokkal –, az egészen pici rezdüléseket is nevetéssel díjazzák. Ez az előadót is nagyon felpörgeti, hiszen sokkal többet tud adni, ha a közönség gerjeszti. Persze mindig megpróbálom a várható körülményekből eldönteni, hozzávetőlegesen mire számítsak. A legnehezebb pálya nappal, falunapon, egy ácsolt színpadon úgy, hogy közben gyerekek rohangálnak körülöttem, míg a közönség egyik fele külföldi. Itt rövid, gyors, könnyen követhető, és fogyasztható poénokra van szükség. Az iskolásoknak viszont el lehet mesélni egy Írországi utazásról szóló blokkot, aminek a fele angol poénokból áll, ott erre inkább vevők lesznek. Ennek ellenére a vidéki közönség a kedvencem, bár megbántani sem szeretnék senkit. Ők picit hálásabbak, mint a budapestiek, közvetlenebbek. Ezeket a szempontokat figyelembe véve átgondolom, mit is akarok mondani, de azért nem vagyok ennyire szofisztikált. Vannak törzsanyagaim, és újak is. Az elején egy jól begyakorolt, atom-biztos poénnal bejövök, majd amint megérzem a közönséget, akkor lehet elindulni az újakkal. Nyilván ez közben is alakul a reakcióktól függően.

Mennyiben másabb ehhez képest egy tévéfelvétel?

A tévébe csak kicsiszolt anyagokat viszek, nincs kísérletezés. Ott adom le, felejtem el azokat az anyagokat, amik már kiöregedtek a hakniból. Az amúgy is másabb környezet, mert a gyenge produkcióinkat felhúzza, a gyengébbeket meg lerontja kicsit. A fény, a díszlet, az egésznek a körítése nagyon más, mint egy élő műsor. Ráadásul tíz – tizennégy perc közötti időt rögzítenek, ami éppen a határa annak, hogy rád hangolódjon a közönség. Élőben van fél órád, jut rá idő, hogy feltornászd a hangulatot. A helyszínen lévőknek még talán minden poén átjön, de otthon a tévé előtt megnézve a vágott anyagot, sokszor nem is érthető, hiszen a struktúrája esik szét egy-egy történetnek. Aki vágja, arra koncentrál, mikor volt nagyobb nevetés, a kisebbeket kiveszi, így viszont egyszerűen értelmezhetetlenné válik, mert több olyan poén kerül egymás után, amik nem függnek össze. Nyilván azt is el kell fogadnunk, hogy a producer, és a szerkesztő más szempontokat vesz figyelembe a gyártásnál, nekik ez a dolguk.

Nyilván nem minden fellépés arat zajos sikert…

Előfordul, hogy a szervező azért hív meg minket, mert ő szereti a műfajt, nem a rendezvény közönsége. Egyszer, például, mezőgazdasági gépvásáron léptünk fel. Nyár volt, nagyon meleg, az emberek szívesebben ittak sört, ettek grillcsirkét, és az sem tett jót, hogy feltettek minket egy színpadra, az első sortól úgy ötven méterre. Szemkontaktus sem volt, teljesen elvesztünk a közönség számára, esetleg kicsit zavartuk őket az étkezésben. Egy másik esetben, december elején, egy bevásárlóközpontban voltunk, ahol a Mikulást negyven gyerek ugrálta körül a színpadon. Megvolt az ajándékosztás, bemondták, hogy most következik a Dumaszínház két fellépője, és abban a másodpercben a Mikulás, a gyerekek és a szülők eltűntek. Gyakorlatilag hárman maradtunk, a megrendelő, Aranyosi Peti és én, úgyhogy elmondtam Aranyosinak a műsoromat, ő meg nekem.

Azon kivételek közé tartozol, akik nem hagyták azonnal a „polgári foglalkozásukat” a humor kedvéért. Mivel foglalkoztál?

A közelmúltig az egyik energiaital gyártó, forgalmazó multi cégnél dolgoztam. A vállaltnak két üzletága van, az egyik a vendéglátáshoz – kávézók, éttermek, minden olyan hely ahol helyben fogyasztják az italt – kapcsolódó kereskedelem, a másik pedig a kis-, és nagykereskedelmi üzletek – hipermarketek, benzinkutak, kereskedelmi láncok –, ahol meg lehet vásárolni a terméket. Minkét üzletágban van egy-egy kereskedelmi csapat, és az utóbbinak voltam a vezetője pár évig. Előtte tíz évet töltöttem el egy nagy üdítőital gyártó cégnél, de dolgoztam a tejiparban is. Végig jártam a szakmai ranglétrát az értékesítőtől a vezetői pozícióig, de mindig kereskedő voltam.

Egy ember, két hivatás. Azért ez megterhelő lehetett. Miért csak most hagytad ott a multit?

Nagyon jó kérdés, de magam sem nagyon tudom a választ. Gondolkodtam már rajta régebben is, hogy váltani kellene, de eddig nem volt érdemes. Egészséges egyensúly állt elő, mert a humor volt nem a fő megélhetési forrásom, ami adott egyfajta szabadságot is. A váltáshoz tudni akartam, képes vagyok-e a következő húsz évemet úgy élni, hogy csak ezzel foglalkozom. Ráadásul, amíg szakmai sikereket értem el a multi cégnél, és szerettem azt is csinálni, nehéz volt elengedni ennyi év után. Más volt a feladat – el kellett adni sok doboz energiaitalt –, komplex munka, és egy húszfős csapat vezetése teljesen más kihívásokat rejtett. Küzdő típus vagyok, szeretek mindenhol szép eredményeket elérni. Azt azért egy ideje tudtam, a végtelenségig nem csinálhatom ezt a két életet párhuzamosan, mert van három gyermekem is, úgy éreztem, most jött el az idő. Eldöntöttem, szánok időt rá, hogy kiderüljön, valóban meg tudom-e adni a családomnak, amit akarok, ha csak a humorral foglalkozom. Rengeteg ötletem van, bizakodó vagyok, de majd meglátjuk.

Hogyan hatott vissza a munkádra az, hogy komoly vezető és humorista is voltál egyben?

Nem mondom, volt olyan, aki rosszul fogta fel, és azt hitte, nekem a munkahelyen a szórakoztatás a feladatom, de ez gyorsan elmúlt. Előfordult, egy-egy üzleti tárgyaláson az a nyitó kérdés, hogy mondok-e valami vicceset. Nem szoktam, inkább következetesen tárgyaltam. Meg lehet találni mindennek a helyét, idejét és meg kell húzni a határt. A cég előtt nem léptem fel sosem, az nem vezetett volna jóra. Felelősségteljes döntéseket hoztam, komolyan vettem a munkámat, ez így működött. Talán egy komolyabb konfliktusom volt ebből néhány éve, akkoriban, amikor először tűntem fel a tévében. Az egyik főnököm félreértette, biztos volt benne, hogy a munkám rovására megy majd a stand up comedy. Ez a munkakapcsolat nem is volt hosszú, pedig mindig ügyeltem arra, hogy ne okozzak kínos szituációt, a műsorom ne vessen rossz fényt a főállásomat adó munkahelyemre. Van bennem egy egészséges fék. Vigyáztam arra is, hogy azokat a kereskedelmi partnereinket, akikkel üzleteltem, lehetőleg ne tüntessem fel rossz színben.

Mi segít abban, hogy az alkotás ne legyen küszködés?

Az időréseket próbálom betömködni. Például, amikor reggel beültem az autóba, mert Debrecenben volt egy tárgyalásom, akkor tudtam, hogy van kettő órám az autóban. Ilyenkor gyakoroltam a szövegemet, hogy megfelelően rögzüljön, és mindig születtek közben új gondolatok, hiszen minden történet elágazik jobbra - balra, jön még egy poén. Ez az egyik módja az alkotásnak. A másik, ami nagyon jó alapanyag, azok a hírek. Nemrég mondták a híradóban, hogy gömb alakú akváriumban nem lehet halat tartani. Meghallottam és egyből nyolc poén ugrott be. Erre hogyan jöttek rá? Egy ponty ült a pszichológusnál és panaszkodott? Vagy ha mégis gömb akváriumban tartod, és elkap a Nemzeti Nyomozóiroda, akkor élhetsz a vádalkuval, miszerint húsz éve egy ponttyal élsz együtt (itt a feleségedre mutatsz)? Számtalan elágazás van. Azonnal kreálsz több poént, és a következő előadáson ezeket elmondod. Úgy dolgozunk, mint amikor a mester kifaragja a fából a tökéletességet. Megírsz tíz vicceset, abból hármat azonnal kidobsz, hármat meg át kell alakítani, mert jó ugyan, de nem értik, mit is akarsz elmondani. Három talán van benne, ami zseniális, egyből meg is veszi a közönség. Elkezd masszírozódni egy blokk, és amikor meséled, ráteszel még valamit, a végén pedig lesz belőle egy tizenöt poénos blokk, amit utána fél évig minden előadáson elmondhatsz.

Mi történik akkor, amikor közeledik a határidő, de csak nem jön a poén? Hogyan lehet ezen az állapoton segíteni?

Ilyenkor jön az ihletbor, az meglódítja az ember fantáziáját. Érdekes feladat volt a közelmúltban, amikor egy bank reklámkampányában vállaltam szerepet. Adott volt a feladat, hogy egy adott témára kellett vicceset írni. Az időkorlát is szorított, a szöveg mennyiségnek is meg kellett felelni, hogy az átmenjen a reklámügynökségen, és az ügyfélen is. Sok megkötés volt, de ez legalább annyira izgalmassá is tette, mint amennyire nehézzé. Így is meg kell nyerni a nézőket. Azt gondolom persze, hogy az embernek időnyomás alatt lehet nagyon jókat kiszorítania magából. Emellett persze kockás papírral járunk, hiszen napközben egy csomó olyan dolog történik, amit jól el lehet mesélni. Egy párbeszéd, beszélgetés egy eladóval, ebből nagyon jó szituációk adódhatnak. Nem biztos, hogy mindenki megérzi ezeket a lehetőségeket, de a mi agyunk rá van állítva ezekre, szinte lokátorral megyünk, és ha történik valami, abból azonnal kisülhet valami zseniális. Időnként pedig kizökkentjük magunkat a mindennapokból, és elmegyünk élményanyagot gyűjteni. Aranyosi Petivel, és Dombóvári Istvánnal, például, voltunk Münchenben, abból is lett egy anyag. Nem kimondottan ezért indultunk neki, de ezt a kirándulást mindannyian el tudjuk mesélni a saját szemszögünkből.

Több humoristától is hallottam már, hogy az emberek kimértebben viselkednek velük, mert azt gondolják, egy-egy beszélgetés hamar bekerül majd a műsorba. Tapasztalsz ilyesmit a saját környezetedben?

Igen, az emberek szoktak félni tőlünk, és mi erre gyakran rá is játszunk. Néha mondom a fodrásznál, hogy „ez benne lesz az esti műsorban”. A másik véglet meg, amikor el akarják mondani a saját vicceiket. Léteznek „urbán legendák”, amik úgy jutnak el hozzám, hogy a mesélő ott volt, látta, vagy a közeli barátjával történt, később az interneten ugyanaz a történet mégis visszaköszön. Nem nagyon szeretem az ilyet, nem is igen szoktam használni, mert borzasztó veszélyes. Sokan éreznek késztetést, hogy elmondjanak egy viccet, vagy a maguk által megélt és humorosnak gondolt történetet elmeséljék. Többen hiszik, hogy mindig mások történeteiből dolgozunk, de ez nem így van. Az esetek elsöprő többségében a saját életünket meséljük el, ami velünk történt. Így válik hitelessé, és ezt a néző is megérzi. Ugyanakkor az is igaz, hogy előadás közben nem szabad ezen gondolkodni. El kell engedni magad, ráfeküdni az előadó meséjére, úgy a leginkább szórakoztató. Amikor leülsz Badár Sándort meghallgatni, az jut eszedbe, hogy ez vagy ennyire nem normális, vagy tényleg így történnek vele a dolgok, de nem lehet eldönteni, és nem is kell.

Mennyire jellemző rád a szakmai féltékenység, ha mondjuk, egy-egy kollega műsora éppen nagyobb sikert arat, mint a Tiéd?

A szakmai féltékenység addig van meg az emberben, amíg saját magát meg nem találja. Attól kezdve, hogy megérzed, miként nevettess meg egyszerre kilencszáz embert egy Lovardában, a helyedre kerülsz. Egy ilyen élmény, és az apróbb – nagyobb sikerek olyan energiát adnak, hogy nem gondolkodsz már rajta, ki jobb és miért. Az elején még – amikor a csapat elindult – volt ilyen, „ő mástól veszi a poént”, „csak azért szeretik, mert jóképű”, meg hasonló, ahogy egyre rutinosabbá váltunk, megjött mindenkinek a saját hangja, ezek az érzések elfogytak. Egy vert helyzetnek tűnő szituációban is lehetsz nyertes, de a felmelegített közönség előtt is meg lehet bukni, elég, ha csak egy apróság hiányzik, ami megöli a hangulatot. Fáradt vagy, rosszkedvű, esetleg csak a közönségnek nem tetszik, ahogy áll rajtad a kalap. Bárki bármikor lehet nagyon jó, és sikeres, de rossz, esetleg peches is, ezért nincs értelme azon gondolkodni ki a jobb. A stand up közönségénél pedig nincs is jobb kritikus. Egy színházi előadásnál lemegy két óra, a végén van egy óriási taps. Nem lehet lemérni, hogy közben a nézők hogyan érezték magukat. Nálunk azonnal van visszacsatolás. Eltelik kettő perc néma csendben, akkor már tudod, hogy gond van. Szoktuk is mondani, hogy ezt a blokkot kiszerkesztette a közönség.

Tapasztalataid szerint mi határozza meg, hogy egy poén a közönség előtt működik, vagy sem?

Nagyon sok összetevős dolog ez, nem lehet általánosságokat megállapítani. Egy falunapon, például, az írországi repülőgépes kirándulást nem érdemes elmesélni, mert valószínűleg az emberek nagy része, jövedelmi viszonyainak köszönhetően soha nem jut el oda, nem is ültek repülőgépen, fogalmuk sincs, hogy az, amit a stewardess mutogat, miért vicces. Ha nincs közös ismeretanyag, nem működik, hosszan elmagyarázni meg nem lehet, mert az megöli a poént. Az előadásmód viszont tízszeresére tud nagyítani egy poént, szünetekkel, megállásokkal, egy fura grimasszal, kifordulásokkal, kiszólásokkal annyira fel tudod erősíteni, hogy a végén lefekszenek a székre röhögni. Hirtelen eszedbe jut valami, amit azonnal el kell mondani, elágazol a történetből és megérzik, hogy ez nem volt benne eredetileg, előjön az improvizáció, amiért mindig nagyon hálásak a jelenlévők. Tudják, hogy az ott születik és ettől egyedi az előadás. Ezért is használunk kamerát, diktafont, főleg akkor, amikor egy új blokkot mondunk el. Felvesszük, visszanézzük, -hallgatjuk később, ez segít a fejlődésben. Sokszor megtörténik, hogy amit zseniálisnak érzel, nem megy át. A parlamenti látogatásomról írt történetemben volt húsz poén, előadtam, jó, ha ebből három olyan lett, amin nevettek. Érdekes volt pedig, hiszen a Parlamentet – legalább képről – már mindenki látta, és annyi története van, hogy az elképesztő. Háromszázhatvanöt torony, szivartartók a felső-, és alsóházi üléstermek mellett, egy hatezer égős csillár van a teremben, ami azért annyi, mert évente egyszer mennek fel izzót cserélni, ráadásul bele lehet állni, hiszen ekkora létra nincs is, ami oda kellene. Aztán ott van a vadászterem, ahol csak vadász témájú freskók vannak. Az épületet sokáig jégtáblákkal hűtötték, egy másik alagsorból ventillátorral fújták át a hideg levegőt. Néhány éve ezt a technológiát kicserélték rendes légkondicionáló berendezésekre, és most, ha bemész a vadászterembe, minden festménynek a háromnegyedénél van egy ilyen gép. Jön benned a kérdés, hogy vajon eleve úgy festettek százharminc évvel ezelőtt, hogy hagytak egy lyukat, vagy valaki jött egy sniccerrel, és belevágta a lég kondit? Döbbenet. Hasonló, valós képtelenségekből létezik száz, de amikor elmeséled semmi reakció. Ilyen is van.

Mit lehet tenni azért, hogy ne váljon unalmassá a stand up comedy, ne csengjen le a divat?

Sokan megjósolták már, hogy gyorsan vége lesz, ez csak egy divat, de én nem ezt látom. Bárcsak, lenne több helyen, Lőrincen, Erzsébeten, Csepelen, olyan kávézó, söröző, ahol minden este van stand up comedy, ahol az italod mellé műsort is kapsz. Nem attól kell félni, hogy nagyon sokan leszünk, és nem lesz kenyér, hanem arra kell törekedni, hogy minden kerületben és nagyobb városban legyen erre alkalmas hely, meg száz előadó, aki forog szerteszét. Ez mindenkinek jó lenne, a műfajnak és az embereknek is. Ugyanakkor persze kicsit furcsa dolog, de járva a nagyvilágot mondhatom, ennyire otthonülő népet, mint a magyar, szinte sehol nem látni. Szombat este a fiatalok mennek szórakozni, vagy talán nyáron az idősebbek is kiülnek a kerthelységekbe. Dublinban, Londonban, Münchenben viszont az emberek mindig teletöltik a vendéglátást. Felhőtlenek, jó kedvűek, jól érzik magukat, bárkivel le tudsz ülni beszélgetni, nagyszerű élmény.

Milyen tanácsot adnál egy új próbálkozónak, aki most kezdené?

El kell jönni, ki kell próbálni. Írni egy tíz perces anyagot, a tükör előtt elpróbálni, aztán gyerünk a mélyvízbe. Sokkal rosszabb, ha nem próbálja meg az ember, és annak a felhője alatt kell élnie, hogy jó lett volna, de esélyt sem adtam magamnak. Elmenni, és ott rájönni, hogy ez mégsem az én utam, kevésbé rossz. Akiben megvan az akarat, átugorja ezt a gátat. Nem is kell, hogy elsőre túl jó legyen, sőt, szerintem jobb, ha valaki az elején kap egy nagy pofont, mert akkor onnan jöhet felfelé, fejlődik, kicsiszolódik. Amikor indultam, a tíz percben mindössze három nevetés volt. Megkérdeztem Litkai Gergőt, mit tanácsol, és azt mondta, borzasztó egyszerű, vegyem azt, amikor nevettek, majd ezt kell csinálni úgy, hogy minden percben legyen egy. Ennyi a recept. Azt is szoktuk mondani, itt nincs lezárva a kapu, egyik percről a másikra, bárkiből lehet sztár, és azt hívni fogják fellépni, rádióba, tévébe.

 /Koncz Csaba

A bejegyzés trackback címe:

https://dumaszinhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr332669687

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása