„Amíg lehet, szórakoztatással szeretnék foglalkozni”
– Interjú Dombóvári Istvánnal –
A jászkarajenői anti-celeb, akit barátai és rajongók csak Dombinak hívnak. Egykori kamionrakodó, ma már ismert humorista, fellépésekkel, poénokkal, sikerekkel, mindennel, amiről régebben csak álmodott. Szorgalmas mókamester, a kihívások embere, alkalmanként vőfély, vagy piac-avató. Blogíró, szakma-gyűjtő, reklámőrült. A Dombi Update kiötlője és egyben lelkes híve, aki nemrégiben elhagyta testsúlyának harmadát, de maga sem tudja miért akart fogyni. Talán az egyetlen, aki számon tartja anti-rajongói klubját, és még festékes csákóban is szívesen fényképezkedik. A Dumaszínház, a Showder Klub, és a Rádiókabaré színpadán, Dombóvári István…
A honlapodon – szó szerint – a következő mondat olvasható: „Fábry Sándor tanácsára felkerekedtem, és meg sem álltam a Godot kávéházig, ahol akkoriban kezdődtek el az első one man show-k”. Kevesen mondhatják el magukról, hogy Fábry osztogat nekik tanácsot. Neked hogy sikerült ezt elérni?
Egyszerre voltam rámenős és szerencsés. Nem ismertem őt, semmiféle kapcsolat nem volt köztünk. Időnként szokott lenni nyílt nap a Fábry-showban, amikor bárki bejöhet az utcáról, és bármit kérdezhet Sanyitól. Jelentkeztem, feljöttem vidékről, megpróbáltam. Sokan csak szerepelni akartak, teljesen felesleges kérdéseket tettek fel, én viszont megpróbáltam viccelődni, kicsit feldobni a műsort. Nyilván jól sikerült, mert Fábry ott, adásban mondta, tetszik neki a stílusom, érdemes lenne elmennem a Godot Kávéházba. Akkoriban indult a Dumaszínház. Rábólintottam, megköszöntem, de vidéki gyerekként fogalmam sem volt, mi az, és hol van. Végül aztán nagy nehezen megtaláltam és Litkai Gergő, aki ennek az egésznek a szellemi atyja, lehetőséget adott a fellépésre. Bemutattam szedett-vedett, rettenetes kis műsoromat, második alkalommal igyekeztem javítani a hibákat, harmadszorra pedig már gázsit is kaptam.
Miből gondolod, hogy rettenetes volt az a műsor? Miben sikerült leginkább fejlődni az óta?
A mai tapasztalatommal már látom a hibákat, és az az anyag még igencsak gyenge volt. Kezdésnek azért elment. Lelkes és kitartó voltam – emlékszem még a Smena 8-as fényképezőgépemmel fotóztam az első plakátot, amin szerepeltem –, és most itt tartok. Egyszerű emberke vagyok, és így is gondolkodom, de meggyőződésem, hogy itt a pálya választja az embert, nem fordítva. Engem pedig kiválasztott és igyekszem a legjobb tudásom szerint meg is felelni neki. Kitűztem magam elé célnak egy színvonalat, ezt pedig szeretném is tartani. Tisztában vagyok a képességeimmel, az istenadta tehetség hiányát pedig szorgalommal igyekszem pótolni. Eddig sikerült. Sokat vállalok, de ez hajt is előre. Rádiókabaré, Dumaszínház, Showder Klub, mindenki annyiban van benne, amennyit a kapacitása elbír, én mindhármat csinálom, és nagyon élvezem. De persze nem csak a poénokat kell kitalálni és előadni, de szükség van beszédtechnikára, kamerabiztonságra, kezelni kell a közönséget, sokfelé kell figyelni. Megvan a szorgalmam és a kitartásom ahhoz, hogy minderre oda tudjak figyelni, az évek pedig meghozták az elengedhetetlen rutint is.
Honnan tudtad, hogy eljutottál a legjobbak közé?
A humor szubjektív műfaj, nem is érdemes azon gondolkodni, ki a legjobb. Kőhalmi Zoli, például, nagyon tehetséges, de utána nem fognak sikítozni, meg rohangálni a kislányok. Nem is ez a célja, ahogy nekem sem. Ha ezt akartuk volna popsztárnak megyünk el, nem pedig humoristának. Ez nem egy módszeresen összeválogatott banda, a Litkai meg nem Kozsó. A sokszínűség a véletlen műve. Van köztünk negyvenes családapa, kövér, sovány, alacsony, kopasz, minden, de nem érdemes elemezgetni, ki a legjobb, meg ez amúgy sem egy verseny. A cél a nevettetés, és ez a lényeg!
Mindenesetre Te most épp a kövértől tartasz a sovány felé, amire a közönség és a tévé egyaránt felfigyelt. Gondolom, már igencsak unod, hogy mindenki a köddé vált kilókról faggat…
Nem mondanám, hogy unom, de valóban nagyobb érdeklődés övezi a fogyásomat, mint amire számítottam. Dicséretet nem érdemlek érte, hiszen csak a saját hibámat korrigáltam. Ha egy gyilkos feltalál egy újraélesztő készüléket, az még a tettét nem kisebbíti. Az viszont zavar kissé, hogy senki nem elégszik meg a magyarázatommal. A legtöbben arra kíváncsiak, hogyan sikerült, a választ viszont nagyon kevesen hiszik el. Elmondom, nem szabad kenyeret enni, este hat óra után meg már lehetőség szerint egy falatot sem semmiből. Fontos, a napi séta, száz kiló alatt pedig a futás. Ilyenkor persze többen csodálkoznak, mert azt hiszik, van még valami, pedig nincs. Semmi közöm, például Norbihoz, hiába akarják sokan neki tulajdonítani az eredményt. A kérdés inkább az lehetne, miért pont most fogtam hozzá a diétához? Erre azonban én sem tudom a választ. Hiúság nem lehet, mert az emberek így ismertek meg. A párom 130 kilósan is szeretett, közel nyolc éve együtt vagyunk, nyilván őt nem zavarta. Döntöttem, mint Forrest Gump, amikor elkezdett futni. Elvállaltam egy riportot Fókuszban, hátha ezzel segítek valakinek, hiszen felismernek az utcán, szerepelek a tévében, rádióban, és ha a fogyásom híre, története valakinek erőt ad – mégiscsak negyven kilót dobtam le –, akkor már megérte.
A hitetlenkedés egyik oka a Magyarországra jellemző celeb-őrület lehet, nem? Hogy lehet kivédeni a bulvár sajtó próbálkozásait, amivel Téged is celebbé akarnak formálni?
Próbálkoznak persze, de ha nem akarom, úgysem lesz belőle semmi. A legfontosabb, hogy anti-celebek vagyunk, és nem is leszünk mások, ezt határozottan állítom. Kimondottan figyelünk rá, rágyúrunk, és még a tévéműsort is építjük fel. Emberközeli szórakozást akarunk nyújtani, mert mi magunk is hétköznapi emberek vagyunk. Nincs felesleges csillogás, valóban dolgozunk azzal, ami aztán a képernyőre kerül. Szívesen veszek részt persze olyasmiben, amiben látok fantáziát. Nemrég, például, egy fotós srác az Utolsó Vacsora című kép beállításának mintájára, tizenhárom Dumaszínházas humoristát fényképezett le, többféle ruhában. Ez professzionális vállalkozás volt, amihez szívesen adtuk a nevünket, és az arcunkat. Máskor viszont furcsa dolgokkal találnak meg, olyan reklám-ajánlatokkal, meg tőlem távol álló műsorokkal, amik egyáltalán nem kötődnek ahhoz, amit csinálok. Sok pénznek intek búcsút, mivel nem tudnak meggyőzni, de nem bánom, nem vesznek meg kilóra. A hitelességemet nem kockáztatom, mondjuk, főzős műsorban nem fog látni senki. Különben sem válhatok a saját céltáblámmá, az már ambivalencia lenne.
Egy bankos reklám-sorozatot viszont mégis elvállaltál. Ért emiatt valamilyen támadás?
Az elején voltak támadások, de nem sok. Megnéztük pontról pontra mit lehet a reklámban, és mit nem. A kampány vállalható volt, és a mai napig is az maradt. Lényegében egymást reklámoztuk, ők a Dumaszínházat, mi meg őket, senki nem járt rosszul. Azt csinálom és úgy, amit egyébként is, nincs benne semmi negatív meglepetés. Ennél sokkal gázosabb dolgok lehettek volna, mondjuk, ahogy öntöm a toalett kacsát a perem alá. El lehet képzelni. Szerintem sokkal többet nyom a latba, és ezt beképzeltség nélkül mondhatom, hogy amit mi csináltunk az elindított valamit ebben az országban. A humor sosem volt ilyen népszerű, inkább rétegműfajnak számított. A harminc felettiek hallgattak Hofit, Markos-Nádast, a gyerekek nem. Most viszont rengetegszer hívnak minket főiskolákra, egyetemekre, és sehol nem volt még bukás. Az embereknek szükségük van a nevetésre, szeretnek minket, teszünk is érte. Ezt semmivel nem szabad kockáztatni, nem is tennénk. A többség ezt értékeli, és úgy tapasztalom, ez a reklám pedig még erősíti is a kialakult pozitív képet.
Alig néhány év alatt ismert lettél és népszerű. Hogy viseled az ezzel járó változást, ami az életedben bekövetkezett?
Visszaköltöztem a szülőfalumba, Jászkarajenőre, vettünk egy kis családi házat, amit magunk szépítgetünk, javítgatunk. Ott mindenki ismer kisgyerekkorom óta, igazából nekik nem furcsa, ha találkozunk. Az átutazókkal már persze más a helyzet. A legfrankóbb az, amikor magam festem a szobát, és le kell szaladni a helyi gazdaboltba. Fejemen a festékes csákó, aztán valaki felismer, aki nem helyi. Akkor persze fényképeznek, ahogy ott válogatok, de ez sem olyan vészes. Budapesten azért másabb volt, amikor még ott laktam. Az utolsó évben már a közeli boltba is nehezen mentem, mert mindenki a kosárral a kezemben akart megörökíteni. Semmi beállított kép, csak valós élethelyzetek. Mókás dolog, és nem teher, de azért meg kellett szokni.
Egy másik idézetet is találtam Rólad, ezt már a Dumaszínház honlapján: „Az eredeti szakmája marketing és reklámügyintéző, de kamion rakodóként dolgozik.”
Régi szöveg már ez, ideje lesz lecserélni, de ez volt az igazság. Hét évig dolgoztam kamionrakodóként, nincs ebben semmi szégyellnivaló. Elég rossz anyagi körülmények között éltünk, amint lehetett, elmentem dolgozni. Ahogy tudtam, támogattam a szüleimet és az öcsémet. A munka mellett, estin érettségiztem, később elvégeztem az első főiskolát, most pedig járom a másodikat. Közben szereztem öt OKJ-s szakmát – marketing-, reklám ügyintéző, szoftverüzemeltető, multimédia-fejlesztő, PR -, mialatt szinte körbejártam az országot. Végül mégis otthon kötöttem ki. Az első humoros produkcióm öt éves koromban volt, a nagycsoportban. Egy öreg nénit utánoztam, meghajoltam, károgtam, mint a piacon az idős asszonyok. Már gyerekként is önjelölt bohóc voltam. Ennek persze nem mindenki örült, sem akkor, sem később, de a jelek szerint mégis vittem vele valamire, még ha nem is rajt-cél győzelemről van szó.
Visszatérve a magánéletedre, a pároddal…
…aki egy nő, ezt szögezzük le gyorsan. Mostanában, ha valaki a médiában dolgozik már gyanús, nem árt ezt tisztázni még az elején.
Humoristaként ismert meg? Hogy tolerálja a munkádból adódód életviteledet, a rengeteg fellépést, távollétet?
A párom végzős jogász, még jóval azelőtt találkoztam vele, hogy humorista lettem. Végig küzdötte velem életem összes krízisét, majd a felívelést is. Ott volt mellettem társként és támogatott mindenben, ez nagyon fontos. Kevés pénzből éltünk, de sokszor azért nem mentem el dolgozni, hátha jön valami jó lehetőség, történik valami. Úgy nézett ki, ebből véletlenül se lesz semmi, a hobbi szintjén marad. Azt mondtam, adjunk a dolognak még egy kis időt, ő pedig beleegyezett. Együtt éltük át hivatásos humor felé tartó út összes stációját. Nagyon sokat köszönhetek neki.
Hogyan lehet megrendelésre kreatívnak, humorosnak lenni? Mi van akkor, amikor rövidzárlat van, nincs ötleted, de jön a határidő, vagy ami rosszabb, ott állsz a közönséggel szemben és semmi nem jut eszedbe?
Erőltetni semmiképpen nem lehet. Mindenkinek, aki ezzel próbálkozik, tudnia kell, hogy a szerződés éppúgy kötelez, mint bárhol máshol. A megrendelést teljesíteni kell, nincs mese. Senki nem erőltet semmit, nem kötelező ezt csinálni. Rendelésre írni nem könnyű, de végül is ugyanúgy vannak határidők, mint bárhol máshol. Arról már nem is beszélve, hogy az RTL” alánk tett” egy műsort, amit sosem szabad elfelejteni. Nagy lehetőség volt, megbecsülendő ajándék. Ismeretlen gyerekek voltunk, és a producer közbenjárására bizalmat kaptunk. nem lehet ezzel visszaélni. Olyan persze van, hogy az embernek nehezebben megy az írás, van egy kis hullámvölgy. A színpadon is előfordulhat kihagyás, azonban a közönségnek ebből nem szabad éreznie semmit. Nem egyszer volt már olyan, hogy az új anyagom, amit kifejezetten arra a műsorra írtam nem jutott eszembe, vagy nem tudtam még lepróbálni. Ilyen esetben a legrosszabb, ami történhet, bedobok gyorsan valami régi jól működő viccet. Némi rutinnal, és a hátam mögött lévő tapasztalattal ez nem okozhat gondot. Másrészt meg, fogja magát az a humorista és dolgozzon, de olyan nincs, hogy ott áll és nem szólal meg.
Mennyire számíthattok egymásra a többiekkel?
A színpadon már nyilván nem tudunk egymáson segíteni, de előtte viszont van csapatmunka. Litkai Gergő programigazgató lett – és egy két gyeplőt el kellett engednie –, Kovács András Péter vette át a szervezés egy részét. Ötletelésre alkalmas találkozókat szervez, ahol összejövünk, megosztjuk egymással azt, amit kitaláltunk és mindenki mond rá valamit. Röhögünk, felírjuk az új poénokat, egyeztetjük, nem találta-e ki más is ugyanazt, nehogy később ebből legyen gond. Andrist persze amúgy is lehet keresni, időnként a személyes véleményét is megkérdezzük egy-egy műsorelem kapcsán, ő pedig segít. Az ismertséggel együtt az elvárás is megnőtt, aminek meg kell felelni, a feladat tehát adott, csinálni kell. Ahogy a súlyemelőnek erősnek kell lennie, úgy a humorista legyen vicces és kész.
Nyilván sokat segít, hogy Te egyébként is egy jó kedélyű vagy, vidám ember vagy…
Alapvetően vidám természetű vagyok, ez igaz, de a tévében ez önmagában még kevés. Oda bizony fel kell spannolni magunkat. Egy show-műsorban az ember egészen más stílusban beszél, néz, artikulál, mint mondjuk egy főiskolai előadáson, ahol söröskorsókkal a kezükben ülnek velem szemben a srácok. Megint más egy céges buli, ahol mindenki öltönyben feszeng, utálnak, mert ez lett volna az egyetlen szabadnapjuk. A főnök figyeli hátul, és aki nem röhög, az hétfőn mehet. No, és persze ott van a falunap, ahol mindenki be van rúgva, csak a fingós történetek ülnek. Nagyon gyorsan kell alkalmazkodni a helyzethez…
Meddig tarthat a stand-up comedy népszerűsége ebben a formában? Mihez kezdesz utána, ha ez véget ér?
Ki tudja, meddig tarthat? Minimum Nostradamus-i képességekkel kellene rendelkezni ahhoz, hogy megmondjam. Remélhetőleg minél később lesz vége, de előre lehetetlen megjósolni. Most megy, csak ez számít. Marketing tanulmányainkból tudjuk, minden terméknek van életgörbéje, vagyis előbb-utóbb kifut, ezt csak elodázni lehet. Nyilván lesz hanyatló rész, de egyelőre még pörög, és szerintem most van a csúcson. Nyilván van, aki sznobizmusból jár el stand-up comedy-t nézni, mert „ha Jóskáék kaptak jegyet, nehogy már mi ne menjünk”. Láttunk már olyan helyet, ahol az emberek inkább egymást nézték, mint a műsort. Ilyen is van, de nem ez a jellemző. Egyre többen szeretik, hívnak minket, nézik a műsort, aminek szívből örülök.
Mióta népszerű lett a műfaj, sokan akarnak stand-up comedy humoristaként a nyomdokaitokba lépni. Hogy éled meg az újak próbálkozásait? Jelenthet ez neked hátrányt?
Nincsenek már annyian, mint amikor a Showder Klub elindult. Akkor aztán tömeges volt a jelentkezés. Azért még most is legalább napi száz levelet kapok a honlapomra ebben a témában. Több olyan levélíró van, aki szeretne bejutni a Showder Klubba, mert a barátok szerint ott a helye. Intézzem el, azt szeretnék. Általában segítek a pályaorientációban, de az ilyeneknek az szoktam erre visszaírni, nem csoda, ha nevetnek a társaid, hiszen azért barátok. Érdemes idegen környezetben megpróbálni. Sokan megharagszanak emiatt, pedig szoktam küldeni telefonszámot, javaslom, próbálják ki magukat a Fiatal Félőrültek Fesztiválján. Nem a saját helyemet féltem, hiszen amiért megküzdöttem, az egy darabig stabilan megmarad. Viszont féltem ezeket a srácokat, mert ők csak annyit látnak, hogy valaki áll a kamera előtt drága ruhákban, az emberek meg ájuldoznak. Így persze mindenki egyből a tévébe akar kerülni. Egyébként pedig a ruhákat a végén vissza kell adni.
Mi az, amit végképp nem vállalsz, vagy legalábbis nem szívesen?
Nem volt még olyan. A Dumaszínházban minden évben egyeztetjük, ki mit vállal el, és azt hiszem, azon kevesek közé tartozom, akinek nincsen semmilyen fenntartása. Lehet ezt akár kapzsiságnak is tekinteni, de nem erről szól. Élvezem a kihívást, és lelkesít, hogy egy ideje már én is a húzónevek közé tartozom. Jó érzés, amikor bemutatkozom, és jön a taps. Ugyanakkor a küzdelem is fontos, hiszen az visz előre, éppen ezért vállaltam már vőfélységet, mentem már piac-avatóra, és sok egyéb alkalom van, amit a kollegák visszadobnak, én viszont bevállalom.
Milyen céljaid, terveid vannak, ami hosszú távon a szemed előtt lebeg?
Szórakoztatással szeretnék foglalkozni, amíg csak lehet, ezen belül viszont bármit szívesen csinálok, amit az emberek elviselnek tőlem. Gondolkodtam már több lehetőségen, de hogy végül mi valósul meg, azt majd meglátjuk. Rengeteg csomagküldő cég van, például, és létre lehetne hozni egy humoros futárszolgálatot, ahol a futár viccet is mond a csomag mellé. Vagy egy vicces gyorsétterem, ahol poén is jár a cuccok mellé, napi frissítéssel. Családi menü ingyen poénnal. Mindegy, csak olyasvalami legyen, amit még nem csinált senki. Teli vagyok tervekkel!
Mit tanácsolsz annak, aki szeretné kipróbálni magát humoristaként?
A humorra, nevetésre mindig szükség van, de azért ez egy nagyon érzékeny műfaj, itt csak akkor tapsol és nevet a közönség, ha tényleg tetszik neki, amit hall. Nem könnyű a mostani igényeknek megfelelni. Az újakat főleg a kudarcoktól féltem, ezért azt tanácsolom mindenkinek, próbálja ki magát a saját környezetében, utána pedig ismeretlenek előtt is. Nem szeretnék senki megbántani, de a stand-up comedy nem való húsz év alattiaknak. Ők még nem láttak semmit a világból. Iskolába jártak, burokban éltek, ide pedig kell egy kis tapasztalat. Látni kell valamennyit az élet igazi nehézségeiből, például, hogy milyen egy kretén munkahelyen dolgozni, csórónak lenni. Ez egy korhatáros munka. A másik fontos dolog, hogy csak akkor jelentkezzen egy tehetségkutatóra, ha már érzi saját magát is valamennyire. Aki nincs tisztában magával, azt azonnal kirostálják, ami nagy csalódás. Engem a pályám elején sok nagy humorista lehúzott. Mindegy, hogy ma már legfeljebb a benzinkutak sztárjai, vagy csak az italpultnál állnak, mégis ők voltak a megmondó emberek. Leiskoláztak, nagyon durván beszéltek rólam, pedig nem érdemeltem meg, ettől pedig meg szeretném kímélni az újoncokat. Ami a legfontosabb: mielőtt bárki komoly szinten akarja űzni a humort, előbb amatőrként váljon profivá. Legyen profi amatőr.
/
