„A humor iránti fogékonyságomat apukámtól örököltem.”
– interjú Kiss Ádámmal –
Egy előadónak a szakmai elismerés mindig jelentős fordulópont az életében. Hogy éli meg egy huszonéves fiatalember, hogy a pályája egyből a Humorfesztivál-győzelemmel indul?
A születésnapomon volt a verseny, egész pontosan akkor lettem huszonegy éves. Lehet, hogy pont ez volt a nyerőszám? Nem tudom. Jókor voltam jó helyen, ez az igazság. Vannak olyanok, akik hét éve arra várnak, legyen egy humorfesztivál, én meg elkezdek bohóckodni a Godotban, aztán nem elég, hogy pár hónappal később már a rádióban szerepelek, még meg is nyerem. A fesztiválról előtte alig hallottam, úgy kellett Litkai Gergőnek elmagyarázni, mi is ez. Elmentem, megpróbáltam, megnyertem. A hirtelen siker persze hozott változást az életemben, de ez nem meglepő. Elismerés volt, mert – ahogy Farkasházy Tivadar szokta mondani -, onnantól humorista az ember, ha megnyer egy humorfesztivált. A család, természetesen büszke volt, nekem meg ennél jobb kezdés nem is lehetett volna.
Komolyabb rutin nélkül vágtál bele a versenybe. Hogy tudtál felkészülni a többi versenyzőre, az ismeretlen környezetre és a fesztivál esetleges szakmai következményeire?
Nem nagyon foglalkoztam a többi versenyzővel, egyszerűen azt csináltam, amit szoktam. A közönségnek, a zsűrinek bejött, én pedig már a nyolcas döntőbe kerüléstől is boldog voltam. Arra gondoltam, alig fél év tapasztalat után, első nekifutásra, idáig eljutni, remek eredmény. Nem mondom, nagy volt a nyomás. Rádió, mikrofon, Sinkó, Litkai, középdöntő, volt bennem drukk rendesen, de sikerült leküzdeni. A humorfesztivált a komplett magyar média eltitkolta, talán ha volt egy-két kiszivárgott hír a nyertesekről, de ennyi. Persze az embereket ez nem is igen érdekli. Nem voltunk összezárva, nem nyert senki autót a végén, még szavazni se lehetett ránk SMS-ben. Pár száz nyugdíjas néni és bácsi hallgatta legfeljebb, más nemigen. A Magyar Televízió péntekenként délután vagy éjszaka adta, amikor a fiatalok már buliznak, az öregek meg alszanak. Talán egy biztonsági őr bácsi valahol egy fabódéban nézte. Érdekes, de a későbbi, tévés fellépéseket az Esti Showderben sokkal magasabb lécnek éreztem. Ott aztán nagyon megtoltam, összesűrítettem a legjobbat. Aztán meg ültem kétségbeesve, na, most mi lesz? Hogy legyek még jobb, mi újat mondhatnék?
Érdekesen fordított világban élünk. Nyersz egy rangos fesztivált, és alig tudja valaki, ha viszont celebként elhagyod a telefonod, mindenki erről beszél. Hogyan lehet elkerülni az „elcelebesedést”?
Az RTL klubon muszáj szerepelnem, hiszen mégiscsak anyacsatorna. Kötelező jelleggel, körülbelül évente kétszer vagyok a Fókuszban, meg egyszer a Reggeliben, hogy ne érje szó a ház elejét. Az ilyen Vacsoracsatákból meg hasonlókból viszont próbálom magam kihúzni, mert nem szeretném, ha az lenne, hogy együtt ordítok a farkasokkal. Celebezek, aztán én is az vagyok, elég hiteltelen dolog lenne. A színes napilapokat is kerülöm, legalábbis önszántamból nem kerülök bele, az biztos. Nem könnyű így lavírozni, mert mindig kitalálnak valamit - előfordul, hogy maga a producer -, a nagyobb nézettség érdekében. Ugyanakkor azt is el kell fogadnom, hogy igazából egy termék vagyok, egy bábu a média sakktábláján. Vannak olyan események, amikben szívesen veszek részt. Póker versenyre kimondottan szeretek elmenni, vagy partikra, műsort vezetni. Nem ezeket akarom kikerülni, csak nem szeretném azt olvasni az újságban, hogy Kiss Ádám kutyája balra nézett. Ha szerepelek, tényleg történjék valami érdekes velem. Mondjuk, ha Kiss Ádám kutyája macskát szült, az már információ. Felvezetjük a Showder klubot, vagy arról szól a hír, hogy nyertem valamit, az oké, mehet. Néha felhívnak valamelyik tévétől, menjek be szerepelni, csak úgy, feleslegesen. Az ilyeneket ki kell gyomlálni. Ne legyenek rólam általános bulvár hírek, az nem én vagyok!
Az, hogy ismert lettél és népszerű, nyilván nem csak Neked, hanem a családodnak is komoly változást jelentett…
Igen, de valószínűleg én éltem meg a legnehezebben. Anyukám büszke típus. Gyűjti az interjúkat, cikkeket, rendszerezi, őrizgeti. Tesóm, aki pszichológus, nagyon sokat segít kezelni ezt az egészet. Elmondja a véleményét az interjúimról, mit kellett volna mondani, mit nem. Két nővel a hátam mögött jól elvagyok. Sokat segítenek, amiért csakis hálával tartozom nekik. Sokan kérdezik, ezt akartam-e? Tulajdonképpen nem. Stand up-olni szerettem volna, amikor elkezdtem. Amikor lementem a Godotba – életemben először – fellépni, harminc, rántott húst majszoló embernek a félhomályba, senki nem mondta, hogy pár év múlva nem tudok majd lemenni zsemlét venni a boltba. Pedig sokszor így van. Betámad a pultos nénitől a tizenöt éves fiúig mindenki. Én vagyok-e az, és ha igen, azonnal produkáljak valamit. Egyrészről persze megértem az embereket is. Itt a srác a tévéből. Szimpatikusak vagyunk nekik, így kompletten szeretik a műsort. Van köztünk fiatal, kövér, családapa, mérnök, jogász, mindenki megtalálja a maga kedvencét.
Milyen problémáid adódnak a népszerűségből?
Ó, hát a furcsa reakciók minden permutációja előfordul. Sokan hitetlenkednek, nem tudják eldönteni, vajon tényleg én vagyok-e Kiss Ádám, vagy sem. Mások autogramot szeretnének, vagy közös képet a különböző közösségi oldalakra. Olyan is van, aki ott helyben akar hallani tőlem egy viccet. A legsúlyosabbak viszont azok, akik hosszú percekig szórakoztatnak a saját poénjaimmal. Hogy ők ennyire nem tudják feldolgozni a helyzetet, vagy mi van, nem tudom, de simán darálják nekem azt az anyagot, amit én írtam. Megdöbbentő, de egyben jó érzés is. A legjobb, amikor csak rám köszön valaki és azt mondja, király vagyok, vagy dudál a piros lámpánál. Azt viszont nem könnyű kezelni, ha aznap már a száznegyvenhetedik rajongó jön oda. Neki az csak egy perc, nekem meg már a sokadik. Mennék haza, leülnék és csendben lennék. A barátnőmmel is voltak gondok emiatt. Építészmérnöknek tanul, rajzol, fúr, farag, ábrázol, míg Ádámka folyamatosan fellép. Szombat este hazaérek, leomlok a fotelba, boldog vagyok, hogy nincs körülöttem tömeg, és akkor jön a legendás kérdés: nem megyünk el valahova?
Említetted, hogy a nővéred pszichológus. Miben volt szükséged a szakmai segítségére?
Volt egy nehezebb időszak, amikor egyszerűen nem akartam emberek közt lenni. Letudtam a dolgomat, fellépés, fotók, autogram, spuri haza. Most már jól vagyok. Szükségem volt egy kis „ember-terápiára”, míg visszaszoktam. A segítsége nélkül nem biztos, hogy sikerült volna ilyen hamar túl lenni a problémán, nagyon hálás vagyok neki. Egyedül persze még most is meggondolom, hova menjek be, de ha van velem valaki, nincs gond. Ez nem sztárallűr, csupán a saját nyugalmamról van szó. Meglehetősen nyomasztó érzés úgy elmenni egy szórakozóhelyre, hogy folyamatosan néznek, vagy akár oda is jönnek. Nyilván az ismertség ezzel jár, de van az a határ, ami után már nehéz kezelni.
Különösen népszerű vagy a fiatalok – és főleg a lányok – körében, ami az életkorod miatt nem meglepő. A legenda szerint szinte szétszednek a női rajongók…
Kétségtelen, hogy – életkori szempontból – a közönség széles rétegeit szólítom meg, szélesebb skálán mozgok, mert a tizenévesek éppúgy nevetnek a műsoraimon, mint a negyvenesek. Egy idősebb előadón lehet, hogy csak a saját korosztálya szórakozik igazán jól, ezt nehéz leszűrni. Ugyanakkor a rajongó tini lányok kérdése még házon belül, a Dumaszínházban is túl van spilázva. Amikor három tizennégy éves lány ül az első sorban, KAP (Kovács András Péter – a szerk.) biztos úgy jön be az öltözőbe, Kiss Ádám rajongókkal van tele a nézőtér, holott ezt nem tudhatja senki ránézésre. Ugyanúgy ír nekem levelet, vagy e-mailt a középkorú anyuka, mint a kamaszlány. A néző az néző, nincs különbség. Meg kell nevettetnem, nem számít mennyi idős. Sokan gondolják, hogy rock sztárként szednek szét a nők. Egyszer bizony kipróbálnám, milyen érzés. A valóság viszont ettől nagyon távol áll. Sosem jött még oda egyetlen full extrás csaj sem, megkérdezni, csábos mosollyal, hogy én vagyok-e Kiss Ádám. Bátran állíthatom, hogy ugyanannyi fiú jön oda hozzám, mint egy szépségkirálynőhöz. No, persze, ők nem úgy akarnak valamit, egyszerűen csak örülnek nekem. Szorongatják a nyakamat, veregetik a hátamat, elmondják, mennyire tetszik nekik a dumám. Egyértelmű persze, hogy nekem van a legtöbb női rajongóm, de ezen sem kell csodálkozni. Hogy nézne már ki, ha olyanokat rajongana körbe a sok tini, akinek felesége van, meg három gyereke?
Könnyebb Neked megtalálni a hangot a közönséggel? Ez mégiscsak egy fiatalos műfaj…
Nehezebb dolgom van, hiszen nem éltem még annyit, mint a többiek. Nem voltam katona, nincs gyerekem, feleségem, és ez csak három olyan téma, amiből másoknak órás anyagaik vannak. Alig múlt huszonhat éve, hogy élek, és már több mint négy órám lement a tévében, amit már nem mondhatok többet. Nem könnyű megújulni. Épp a múltkor mondtam Badár Sanyinak, hogy veszek egy tucat husky kutyát, elmegyek a MÁV-hoz tíz évre dolgozni, mint ő, és akkor majd lesz anyag. Élettapasztalat és színpadi tapasztalat is kevesebb van, de azt mondják, van valami az előadásmódomban, ami sokat dob a műsoromon. Bármit mondok, vicces, mert úgy adom elő. Ez előny.
Térjünk vissza kicsit a pályakezdésre. Mikor és miért dönt úgy egy húsz éves fiú, hogy kipróbálja magát a humorban, hogy aztán ez legyen az élete?
Először is meg kell említenem apukámat, aki számomra a leghumorosabb ember volt a világon, sajnos már nem él. A vele töltött idő mindig felhőtlenül telt, akár a szőlőbe mentünk, akár csak otthon viccelődtünk. A humor iránti fogékonyságomat és igényemet, csakis Tőle örökölhettem, nagyon nagy forma volt. Gimnáziumi igazgató-helyettesként – nem túlzás azt mondani – mindenki szerette, kollegák, diákok egyaránt. Odaszólt, ha kellett, de végtelen jóindulat volt benne, ráadásul nagyon értett a fiatalok nyelvén. Nem véletlenül választották szinte minden évben a „legjobb fej” tanárnak a suliban. Azt hiszem, ezt a stílust, felfogást hoztam én tovább a családban. Mindig is ilyen voltam, éppen ezért nem hiszem, hogy ez egy konkrét döntésen múlott volna. Korábban is stand up-oltam, csak nem tudtam, hogy így hívják. Tíz éves korom óta szerettem volna Fábry Sándor lenni. Nagyjából negyvenhárom videokazettányi Fábry-anyagot vettem fel, tanultam meg, egyszerűen ez volt a mániám, simán el tudtam mondani. Nem volt kérdés, hogy mennyire fontos nekem a humor, az alaptulajdonságaim közé tartozik.
Ezek szerint nagyon is tudatosan készültél a pályára.
Jól elvoltam, de köze sem volt ennek a tudatos felkészüléshez, egyszerűen ilyen vagyok. A suliban az iskolarádiót csináltam, megjelentek már ott is a humoros próbálkozások. Beszóltam a tanároknak, szívtam a vérüket, de nem bántó módon, úgyhogy szerették. Az osztályteremben parodizáltam a tanárt felelés helyett, míg kaptam valami jó jegyet. A vízválasztónak talán a szalagavatómat tekinthetjük. Simán megmondtam a tanárnőnek, hogy nem táncolok. Ez felért egy forradalommal, de nem bántam. Egyszerűen nem tudtam megérteni, mi a jó abban, hogy 1314 óta mindenki ruhát bérel, és megtanulja a tangót, a szülők meg tapsolnak. Színt akartam vinni az ünnepségbe, gondoltam, inkább elmondom, milyen vicces dolgok történtek az osztály életében négy év alatt. Kemény küzdelem volt, de végül meggyőztem a tanárnőt. Így történt meg, hogy a szalagavatónkon négy osztály táncolt, én meg stand-upoltam. Sokkal nagyobb sikerem volt, mint a srácoknak, akik nem jártak táncórára, és letaposták a lányok cipőjét. A végén a műsort egy kis video-összeállítással, és közös énekkel megkoronáztuk. Úgy mondták, Ádámka „fábryskodott” egyet. Érettségi után Pestre jöttem, és teljesen normális főiskolásként éltem egy évig, eszembe se jutott, hogy ezzel én komolyabban szeretnék foglalkozni. Aztán láttam Bödőcs Tibort a tévében, és rácsodálkoztam, hogy létezik ilyen műfaj. Egy ember kiáll, és a szülőfalujáról mesél? Ilyet én is tudok, még ha kell is fejlődnöm hozzá. Tibike ezt nyalizásnak gondolja, de való igaz, ha nem látom őt a tévében, nem próbáltam volna meg. Így viszont elindult bennem az imádat a stand up comedy iránt. A Dumaszínházban először nézőként, majd fellépőként váltam sikeressé. Egyszer beszélgettem egy szemüveges csávóval, akinek ismerős volt a hangja, szinkronhangnak gondoltam, de kiderült, hogy ő Litkai Gergely. A Rádiókabaréban már hallottam a jeleneteit, de ott a Godot-ban szembesültem magával, a humor pápájával. Azt mondta, gyere és próbáld ki magad. Elmentem, kipróbáltam, visszahívtak. Mikorra észbe kaptam, már ott voltam a csapatban, fellépéseken, a tévében.
A főiskola pedig már nem is volt olyan fontos, ha jól sejtem…
A főiskola eleve más lapra tartozik, mivel soha nem akartam oda járni. Apukám a halálos ágyán volt, amikor a jelentkezést be kellett adnom. Nem érdekelt, nem foglalkoztam vele. Küzdöttünk, hogy apa meggyógyuljon, csak ez volt lényeges. Anyukám viszont mégiscsak kért, adjam be a lapot, így rábíztam, mire, hova küldi el. A két nyelvvizsgám már megvolt, kinézte nekem a Külkereskedelmi Főiskolát, ahova csont nélkül felvettek. Tudtam, hogy nem akarok közgazdász lenni, de így időt adtam magamnak, hogy döntsek a jövőről. Haladtam is rendesen, de aztán jött a humor, így sokáig toltam magam előtt a befejezést. Közgazdászból egyébként is túlkínálat van az országban, inkább a fellépésekbe fektettem energiát, humoristából úgysincs túl sok. Nyilván be akartam fejezni, hiszen manapság egy diploma amúgy is kevés. Apukám öt diplomával halt meg, szóval van hova fejlődnöm. Olyan hibába sem akartam esni, mint néhányan a régi nagy generációból. Fiatalon elkapta őket a humorláz, pénzt kerestek, hakniztak, eszükbe sem jutott a jövő, aztán véget ért a jólét és az óta sem találják a helyüket. Erőt vettem magamon, meglett a diploma is.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy a humornak ez a megjelenési formája csupán divathullám, vagy hosszú távon megmarad. Ha véget ér a mostani állapot, mihez kezdenél szívesen?
A múltkor azt kérdezte egy újságíró, hogy meddig szeretném ezt csinálni, és azt válaszoltam, hogy 2013. január 5.-én, kedden reggel fél 10-kor befejezem. Nagyon furán nézett, nem vette a poént. Csodálkozva kérdezte, mikor döntöttem el ennyire pontosan. Elmagyaráztam neki, hogy ezt nem lehet előre tudni. Akkor lesz vége, amikor az emberek úgy érzik, ez a srác már nem vicces, és hiába megyek fellépni, üres lesz a nézőtér. Bízom benne, hogy ez minél később jön el, de előre senki nem tudná megmondani, mikor jutunk oda. Hogy mihez kezdek utána? Még nem tudom. Hobbi szintem elkezdtem filmeket vágni. Már nem csak magamnak, hanem másoknak is készítek KissFilm-eket. A filmezés szinte már szenvedély. Komolyan gondolkodom rajta, hogy valamikor elkezdek egy vágó-rendezői szakot a Színház-, és Filmművészeti Egyetemen. Ha meg véget ér a stand up comedy, akkor sem esem kétségbe, csinálok mást. Most sem csak a színpadon állok. Kreatívkodom, bedolgozok néhány helyre a gegcsapatba, vicceseket írok különböző honlapokra. Mindenképpen szellemi munkával, dumával foglalkozom a jövőben is, csak ennek a formája kérdéses még. Érdekelne, például a rádiózás is, sokkal inkább, mint egy tévéműsor. A rádióban átjön a mentalitásod, a személyiséged, nem mondják a füledre, mit kell csinálni, mondani. Az jóval közelebb áll hozzám, mint a tévé. Annak idején hívtak műsorvezetőnek, amikor a Széf indult, de nem éltem a lehetőséggel.
Pedig már vannak tévés tapasztalataid, hiszen sokat dolgoztál Fábry Sándor mellett az Esti Showderben…
Igen, három évig dolgoztam ott, lassan két éve jöttem el. Nem tudtam már úgy odatenni magam a produkcióba, mint az előtt, így inkább abbahagytam. Sándor megértette a dolgot, nincs harag. Nagyon hálás vagyok neki, mert az ott eltöltött idő óriási élmény volt nekem, és persze remek lehetőség is. Végigjártam a létrát. A show előtt dolgoztam árufeltöltőként, voltam nyomdában, meg hostként rendezvényeken. Egyszer találtam egy hirdetést, gyakornokot keresett az Esti Showder. Azonnal jelentkeztem, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ne engem válasszanak. Az első időszakban persze egy utolsó senki voltam ott. Nem köszöntek, nem néztek rám, mégis boldogan csináltam, ittam mindenkinek a szavát, csak mert ott lehettem. Később elindultam a létrán felfelé, és én lettem a bemelegítő ember, aki ráhangolja a közönséget a műsorra. Jól csináltam, így lassan a stáb is megismert, megszeretett, mígnem Sanyi bá megkeresett, hogy menjek el a gegcsapatba. Tíz éve ugyanaz a tíz ember volt abban a körben, engem meg felkérnek, hogy dolgozzak velük. Elmondhatatlan érzés volt, nem túlzás, teljesült az álmom, nagyon boldog voltam. Sokat tanultam ott, többek között azt is, milyen, amikor határidőre kell megírni a poént, ráadásul nem is magadnak. Kemény dolog, de megoldható. Aztán elindult a Showder klub, és most már a saját lábamon állok. Viszont ezek a tapasztalatok nagyon sokat segítenek most is.
Hogyan lehet az ember megrendelésre kreatív?
Nem könnyű, mert a nyomás ugyan inspirál, de az erőltetéstől hajlamos az ember olyat is leírni, ami nem jó. A határidő kemény dolog, de a végtelenségig sem lehet várni a spontán ihletre sem. Most, a saját anyagaimnál is van olyan hónap, amikor szinte semmit nem tudok termelni, egyszerűen nem jön. Utána meg öt perc alatt olyat írok, hogy magam is meglepődöm rajta. Mindig van a kezem ügyében papír, vagy legalább a telefonom, és ha beugrik egy poén, leírom, vagy felmondom, hogy ne felejtsem el. Most már mindannyian így élünk, az egész életünket úgy szemléljük, miből lehet kihozni pár percet a műsorban.
Nemrégiben jelent meg az első könyved. Mi volt a legfontosabb érv, ami végül írása sarkallt?
Korábban is írtam novellákat, cikket, vagy - a kilencvenes évek blogjaként - naplót, tehát mindig találtam valami formát, amiben kibontakozhattam. A stand up comedy az önkifejezésre remek lehetőség, de amióta színpadra kerültem, azóta is írogattam. Összességében tehát jó pár írás adott volt, és sokan jelezték, hogy milyen jó lenne hazavinni egy darab kissádámot, így összekötöttem kellemeset a hasznossal. Az igazsághoz tartozik, hogy a kiadó keresett meg a lehetőséggel. Először még nemet mondtam, mert nem éreztem még magam azon a szinten, hogy könyvet írjak. Gondolkodási időt kértem, aztán átküldtem pár írásomat az utóbbi évekből. Tetszett nekik, így hozzáfogtunk.
Mostanában divat, hogy ismert emberek könyvet írnak, főleg üzleti célból. Tartottál az ilyen jellegű vádaktól?
Féltem tőle, persze. Mindenkinek nem lehet megfelelni, ez aranyszabály. Egy komoly írónak joggal lehetek tüske a szemében, hiszen ő évekig ír valamit, amit aztán jóval kevesebben vesznek meg, mint Kiss Ádám elmélkedéseit. Nem tudom. A stand up comedyben se volt könnyű hallani a kritikát, főleg az elején, de megtanultam kezelni. Ez nekem nem az üzletről szól, hanem mert valóban adni szeretnék valamit azoknak, akik igénylik. Elégedett leszek, ha azt mondják, nem olyan rossz. Vegyük figyelembe persze, hogy az első könyvem, és huszonhat éve élek mindössze, kevesebb az élettapasztalatom is. Viszont, ha egy fiatal inkább ezt olvassa el, minthogy a számítógép előtt üljön egy órát, már megérte. Nem kérem, hogy ismerjen el a könyvszakma és Réz András boruljon le a lábaim elé, de jó lenne, ha pár év múlva még emlékeznének rá.
Mi jöhet még a könyv után? Tudom, hogy a filmezés is érdekel…
Igen, Kissfilmeket vágok már egy ideje. Családi körben kezdtem, most meg már néha felteszek ezt-azt a netre. A hétköznapok kissádámjából pár pillanat. Három éve van meg a kamerám, azóta veszek szinte mindent, ami nem fellépés. A nagy Dumaszínház-filmet azóta tervezem, és szépen gyűlik hozzá az anyag. Az eredeti terv szerint ez a társulatról szóló film lenne belsősöknek. Nem tudom, hogy a közönség mit értene belőle. A „road movie” és a „backstage” stílus közös gyermeke lenne, olyan remek jelentekkel, mint amikor Badárral kereket cserélünk, Tibikével dedikálunk, vagy Kőhalmival fröccsözünk. Azok valóban mi lennénk, mert a srácok már megszokták, hogy a kamera a harmadik szemem. Nálam van mindig, nem játsszák meg magukat, tényleg olyanok, mint egyébként. Hogy ebből lesz-e valamikor valami, nem tudom, de elképzelhető.
Megjelentek a csapatban új arcok. Hogyan hat Rád az új kollegák jelenléte?
Nagyon jót tesz nekünk a megújulás. Vártuk őket, mert nagyon nehéz dolgunk volt. Minél többet szerepelnek a „húzónevek”, annál hamarabb elhasználódnak. Ez senkinek nem jó. Könyörögtem a fiataloknak, jöjjenek, próbálják ki magukat, mert kellenek az új tehetségek. Könnyűnek tűnik a műfaj, de azért hamar kiderül, hogy nézni a legkönnyebb. Nagyon sok olyan csávó volt, aki látott a tévében minket, lejött a Godot-ba, és azt hitte nagyon tud, mert a haverok mindig szétröhögik magukat rajta. Kiment a színpadra, az ezres izzó kicsapta a szemét, az emberek csámcsogva kajáltak, és már nem is sikerül viccesnek lenni. Asztalnál, társaságban bárki lehet jó, de a színpadon kell annak lenni. Ötven jelentkezőnként maximum egy ember marad meg, vagy még annyi se. Most van úgy hat – nyolc új arc és ennek nagyon örülünk. Frissül a televíziós műsor, a Dumaszínház is, és minket is motivál, hogy előkerült – jó értelemben véve – a konkurencia. Ez jót tesz.
Sokkal komolyabb, realistább világlátással rendelkezel, mint a kortársaid többsége. Ez annak köszönhető, hogy főként idősebbek társaságában mozogsz?
Tizennyolc évesen elvesztettem apukámat, hamar fel kellett nőnöm, és mindig idősebbek között vagyok, ez is számít, persze. A Dumaszínházban nem is olyan durva ez a különbség. Fábry gegcsapata viszont nagyon komoly volt. Ott mindenki az ötvenes, hatvanas években született, és megérkezett Ádámka, 1985-ből. Amikor elkezdtek beszélgetni egy ’72-es filmről, leginkább csak néztem. Nagyon sokat tanultam tőlük is, ez is csak az előnyömre vált. Ugyanakkor ez valahogy mindig végig kísérte ez életemet. Sokáig kosaraztam, és mindig az öt évvel idősebbekkel játszottam. Talán emiatt is alakult ki bennem az igény, hogy az életkorban felettem lévőkkel cimbizzek. Lehet, hogy koravén vagyok. Mindenesetre az idősebbekre jó hallgatni, okosakat mondanak, és ez nekem sokat segít. Mindig megfogadtam a tanácsaikat, és ez a mai napig így van. Ezt leszámítva viszont én is olyan vagyok, mint minden huszonéves, szeretek a barátaimmal lógni, bulizni, meg a játékkonzolon focizni. Virtuális foci nélkül nem is tudok elaludni, ez az állandó esti program.
/Koncz Csaba
