„Egyelőre még a saját helyemet keresem”

– Interjú Felméri Péterrel –

Humora nem ismer határokat. Kolozsváron született, megjárta Amerikát, hogy a harlemi metróban bolyongva, a Central-park-i kerekerdőt megkerülve végül a budapesti Dumaszínházban találja meg a számítását. Végzettségét tekintve informatikus, a rajongói szerint viszont nem normális, persze csakis a szó legnemesebb értelmében. Sajátos látásmódját, csak még egyedibb beszédstílusa múlja felül, amit rajongótábora szívből jövő nevetéssel díjaz, már jóval a poén előtt. Tőle tudjuk, mi jár az olasz maffiagalambok fejében, amikor a házak falát rugdossák, mi áll a hullócsillag-jelenség hátterében, és azt is, valójában hogyan készül a román autóipar több évtizedes sikerterméke. Az erdélyi Humorfesztivál győztese, Nagy Bandó András szópárbaj-hőse, az extrém magas helyekről le nem ugró sportember, kinek várható sikereit ma még nem lehet felmérni, Péter, a Felméri…

Fiatalon vágtál bele a hivatásos humorista szakmába, ráadásul az otthonodtól távol. Milyen ma Magyarországon, határon túli humoristának lenni?

A látszat megtévesztő lehet, mert amikor nem vagyok borostás, tizennyolcnak sem nézek ki, pedig lassan huszonkilenc leszek, tehát annyira korán azért nem kezdtem. Az igaz, hogy a kollégák között nem számítok öregnek, de például Kiss Ádám és Bödőcs Tibi is fiatalabb nálam. Határon túlról jöttem, ez elsősorban az utazásban okoz nehézséget. Kolozsvárról Budapestre hét óra az út és előfordult, hogy ezt négyszer kellett megtennem egy hónapban, oda-vissza. A másik érdekesség, hogy bár ott is magyarul beszélnek az emberek, vannak olyan szavak, kifejezések, amiket itt nem ismernek. Átvettünk a románból, vagy csak elszigetelve, Erdélyben a székelyek révén maradt meg, ezeket máshol nem nagyon értik. A „krumpli”, a „csóré”, és még sok más szó Magyarország nagy részén ismeretlen. Az elején sokszor jártam úgy, hogy nem értették, amit mondtam, így nem jött ki a poén. Vigyázni kell. Különben mindenhol nagyon jól fogadtak, nem éreztem semmiféle megkülönböztetést sem a csapat, sem a közönség részéről.

Romániában még nem annyira népszerű a stand up comedy, vagy rosszul tudom?

Valóban így van. Be kell még érnie, mert sem románul, sem magyarul nem terjedt még el annyira, mint Magyarországon. Nálunk a Szomszédnéni Produkciós Iroda jelenti a humort, őket jól ismerik már. Felléptek minden kis faluban, városban, néhol már három-négy alkalommal is. Ők képviselik ezt a stand up comedy-szerű humort, ami azért nem teljesen az, hiszen ők ketten vannak, egyikük felvezeti a poént, a másik ráteszi, ez váltakozik. Sajátságos, és élvezetes stílus, nem véletlenül népszerűek, így viszont az emberek nem nagyon tudják mi is az igazi stand up. Nyilván, ahogy kezdenek elterjedni magyar tévécsatornák, egyre többen ismerik Kiss Ádámot, vagy Kőhalmi Zolit. Szépen lassan megszeretik a műfajt, de az átütésre, a robbanásszerű elterjedésre még várni kell.

Mennyire érzel szakmai elkötelezettséget, hogy népszerűsítsd, felfuttasd a műfajt otthon?

Mindeddig nem volt bennem ilyen jellegű tudatosság, vagy szakmai elhivatottság, hogy tudatosan terjesszem a stand up comedy-t. Egyelőre még a saját helyemet keresem. Nem olyan régen kezdtem, az elején járok, ezért nem merült fel bennem eddig ez a lehetőség. Hiányzik belőlem a késztetés, hogy összerakjam, megszervezzem magamnak az előadásokat. Ezért is nagyon jó a Dumaszínház, mert ők segítenek a szervezésben, csak odamegyek, fellépek. Mások máshogy csinálják, van néhány kezdő srác, akinek jó érzéke van az önszerveződéshez. Maguknak intézik a fellépéseket, sokszor engem is hívnak, ami szintén nagyon kényelmes megoldás. Zsók Levente, például, Székelyföldön, Csíkszeredán, Szentgyörgyön, Udvarhelyen szervez előadásokat. Ugyanakkor nem rossz gondolat ez sem, hogy kicsit tudatosabban terjesszem a műfajt otthon is, talán elgondolkodom rajta.

Informatikusként végeztél, dolgoztál, most meg humorista vagy. Miért választottad ezt a szakmát, és mi kellett ahhoz, hogy elhagyd?

Először is fontos tudni, hogy nagyon szeretem a szakmámat. Erősségnek érzem magamban, hogy kreatív vagyok, és ezt nem felvágósságból mondom. Néha csak úgy felbukkannak bennem az ötletek, és nem is mindig tudom, mit csináljak velük. Nyilván, ezt több területen lehet hasznosítani, az informatika az egyik ezek közül. Ott a kreativitásnak tényleg teret lehet adni, hiszen az is alkotás valahol. A munkahelyemen olyan projektben dolgoztam, ahol egyedül kellett megtalálnom a megoldásokat, megoldani a problémákat, összekapcsolni a lehetőségeket az elvárásokkal. Kihívás volt, sokat fejlődtem, és szakmailag valóban kiélhettem magam. Valami azonban hiányzott. Egész végig volt egy érzésem, hogy kell még valami, és sokáig nem is tudtam, mi az. Nyilvánvaló volt, hogy ezen az úton legfeljebb sikeres informatikus lehetek, megszerezhetek mindent, amire egy fiatal vágyhat, lakás, család, autó, meg ilyenek, de mégis hiányérzetem volt. Később elkezdtem a humorral foglalkozni, a Humorfeszten – amit egyébként nálunk mindig a Szomszédnéni Produkciós Iroda szervez –sikerült nyernem, és valahogy kialakult ez az egész. Szórakozásnak indult, az elején nem gondoltam, hogy ebből meg is lehet élni. Most viszont már rendszeresen fellépek és látom, hogy komolyan is lehet ezt csinálni, a hiányérzet is eltűnt. Úgy érzem, jó helyen vagyok, rendben vannak a dolgaim.

Ezek szerint optimista vagy a jövő tekintetében…

Nehéz lenne bármit is mondani a jövőbe nézve. Most azt látom, hogy a stand up comedy dinamikusan tör előre, de hogy mi lesz az után, hogy ha csúcsra futott – stabilizálódik, vagy zuhanni kezd az érdeklődés iránta –, azt nem tudom elképzelni sem. Úgy gondolom, van ebben még sok lehetőség. Amerikában évtizedek óta sikeres, szerintem itt sem lesz másképp. Feltűnnek a sztárok, a csillagok, kitermelődnek a stand up celebek is, de a szekér stabilan megy tovább. Hogy ezen belül nekem hova vezet az utam, azt nem tudom. Úgy érzem, nagyon sokáig – akár öreg koromig – tudnám csinálni. Lehet, hogy mankóval jövök, és halkan tudok majd beszélni, de remélem, itt leszek.

Hogy kerültél a Dumaszínházba? Azért ez mégis elég távol van Kolozsvártól…

Az Erdélyi Humorfesztivált 2006 áprilisában nyertem meg, majd 2007 szeptemberében jöttem el először a Dumaszínházba. Azért is sikerült egyből bejutnom ide, mert – ha nem is volt teljesen kiforrott a műsor – már rendelkeztem valamennyi gyakorlattal, hiszen a fesztivál után többször is felléptem. Érdekesség, hogy akkoriban még nem stand upoltam, hanem kitalált karakterekre építettem öt perces, vicces blokkokat. Az egyik ilyen sikeres karakterem volt Izabella, aki az atomerőmű mellett született, ezért úgy nézett ki, mint egy férfi, azaz én. A stand up lényegében a Dumaszínházzal jött. Hallottam, hogy tehetségkutatással is foglalkoznak, jelentkeztem, megpróbáltam. A Fiatal Félőrültek Fesztiválján előbb beszéltem úgy tíz percet, aztán a végére betettem Izabellát. Litkai Gergőnek is tetszett, úgyhogy meghívott a csapatba. Nem is voltam több Félőrülteken.

Egy huszonéves fiatalnak miként változtatja meg az életét, hogy egyből megnyer egy humorfesztivált?

Azért ez mégsem a Magyar Rádió Humorfesztiválja volt, amit nyolcévente rendeznek. Az egy presztízs verseny is, aki ott jó, azt valamennyire felkarolják, és nem véletlen, hogy a régi nyertesek később is tettek le valamit a humor asztalára. Nálunk viszont ez inkább csak szórakozás. Az emberek elmennek, megnézik, mindig van egy magyarországi meghívott „sztárvendég”, és a kikapcsolódáson van a hangsúly, nem a versenyen. Valaki persze megnyeri, és a szakmabeliek tudni fognak róla, ennyi, sokszor ők ezen a szinten meg is rekednek. Zsók Levi még sosem nyert – pedig már többször részt vett a Humorfesztiválon –, de kitartó volt, mert ezt akarta csinálni, és kiharcolta magának a helyet. Egy ideje már fellép a Comedy Central bemutatja című műsorban, és még csak most kezdik megismerni, szóval várnak még rá sikerek.

Egyszer komoly szópárbajba keveredtél Nagy Bandó Andrással. Hogy történt?

Érdekes eset volt, ami – ha nem is fájó, de - érzékeny pont a múltamban. A Humorfeszten már 2005-ben is próbálkoztam. Kétségtelen, hogy nem volt túl szerencsés a témaválasztásom, mert a Csillagok háborúját parodizáltam, miközben a közönségnek a nagyobb része az idősebb korosztályból került ki, akik nem is tudták, mi az egyáltalán. Nagy Bandó András, mint a zsűri elnöke, meglehetősen kritikus volt mindenkivel, egy-egy szám után főleg leszólta az embereket, akik lehajtott fejjel elkullogtak. Én azonban visszaszóltam neki poénosan, ő erre válaszolt, s így kialakult egy szócsata, ami fergetegesen sikerült, jobb lett, mint a műsorom. Végül odajött, kezet fogott velem meghívott egy vacsorára, bár ez az óta sem jött össze. Utána még hónapokig gondolkodtam rajta, miket mondhattam volna. Közeledett az új Humorfesztivál, törtem a fejem, mivel lehetne csak azért is megmutatni, hogy igenis jó vagyok, sikerülhet. Két hónappal előbb, meg is volt az anyag, össze volt rakva a műsor, viszont verseny előtt egy héttel arra ébredtem, hogy nagyon jó ötletek kattantak be. Így született meg Izabella karaktere, ezzel jelentkeztem és nyertem meg a Humorfesztivált. Mondhatni az motivált, hogy Nagy Bandó András akkor leszidott.

Komoly szakmai vita lehetett…

Ezt nem mondanám, bár annak is lehet tekinteni. Jelmezben voltam, kezemben egy hátmosó kefe, ami lézerkardként funkcionált, ezzel imitáltam a harcot két karakter között. Az egyik harcost a lehúzott, a másikat meg a felhúzott Darth Vader-es maszk jelölte. Az elején ezt el is magyaráztam, de Nagy Bandó végül azt mondta, a közönség a szövegem helyett a mozgásomon nevetett. Hozzátette, nem kellett volna elmagyarázni, csak csinálni, hiszen mindenki értette, hogy ez egy harci jelenet, azt viszont ő nem érti, miért kellett a maszkot le-fel húzogatni. Erre megjegyeztem, hogy talán mégiscsak el kellett volna magyaráznom az elején alaposabban. Így indult, és bár volt benne szakmaiság, azért főleg a kötekedésről szólt.

Hogyan zajlik az alkotás folyamata?

Gondolom, ez mindenkinél máshogy működik, nálam is igen széles a skála. Ott vannak azok az alkalmak, amikor a haverokkal vagyok, és ömlik belőlem – és belőlük is – a poén. Róluk persze tudni kell, hogy legalább két-három ember közülük simán tudna stand up-olni, csak hiányzik belőlük az akarás. Nagyon jó humorközegben nőttem fel, kialakul bennem poénérzékenység, ez a fajta gondolkodásmód. Aztán sokszor csak megyek az utcán, látok valamit, ami vicces, és persze előfordul, hogy tudatosan kerekítek egy humoros sztorit abból is, ami nem úgy indult. Voltam Amerikában és mikor visszajöttem, leültem, megírtam a „beszámolót”. Többnyire úgy működik, hogy eszembe jutnak helyzetek, poénok, amit ki is próbálok a színpadon. Ha a közönségnek tetszik, kiegészítem, faragok rajta, ami nem kell, azt meg kidobom, valahogy így zajlik az alkotási folyamat. Álmomban, vagy elalvás előtt például sokszor jutnak eszembe poénok. Emeletes ágyban alszom, nem egyszer jutott már eszembe valami humoros lefekvés után. Lemásztam, feljegyeztem, visszamásztam. Beugrott valami más, megint lemásztam, és így tovább. Fontos, hogy az embernél legyen diktafon, mobil, vagy akár papír, ceruza. Végül is mi abból élünk, hogy külső ingerekre reagálunk humorosan, azok pedig folyamatosan érik az embert.

Ahhoz azért humoristának kell lenni, hogy ennyire viccre álljon az ember agya, nem?

Azt vallom, mindenkiben megvan a képesség, hogy poénosan lássa a dolgokat, viccet tegyen valamire, még ha az komolyabb ügy is. Meg kell látni benne a visszásságot, ellentétet, de persze nem kell ezt feltétlenül színpadon elmondani. Saját magának, vagy a társaságának is lehet bárki jópofa. Rengetegen vannak amúgy, akik eljönnek a tehetségkutatóra és bár a saját baráti körükben tényleg viccesek, egyszerűen nem tudják ezt itt átadni a közönségnek. Ismerősök körében egyszerűen fergeteges, mert ott megvan a saját kommunikáció, a közös élmények, amiket együtt éltek meg, de a színpad az azért más. Ugyanakkor persze érdemes árnyalni a képet, hiszen vannak, akiknek sokkal sűrűbben jönnek poénok, és aki humorista lesz, annál meg szinte ez a követelmény. Egyszerűen rááll az agyunk egy idő után. A hivatásszerűen viccelődő embernek kell a nagyobb poénsűrűség, és egyben a megfelelő előadásmód is. Minél kevesebb szóból tudod előállítani azt a helyzetet, amiben a poén igazán ül, annál jobb lesz a műsorod.

Nagyobb ismertség = nagyobb elvárások. Rád is igaz ez az állítás?

Az elvárások, a nyomás megvan, de főleg magamtól. Figyelni kell arra is, hogy hiába van nekem például kísérletezős napom, nem felejthetem el, hogy a közönség szórakozni jött, jól akarja érezni magát, hiszen ezért fizetett, ez az elsődleges. Néha szeretnék olyan helyen fellépni, ahol teljesen ismeretlen vagyok, csak beszélek olyan dolgokról, ami engem is érdekel, meg a hallgatóságot is. Nem jó, amikor csak az a lényeg, hogy poén poén hátán legyen, abban jóval kevesebb a lehetőség. Az elvárásokra visszatérve, a műsoraim többnyire jól sikerülnek, a közönség szereti, viszont én sokkal szigorúbb vagyok magammal. Amikor érzem, hogy volt több gyengébb pont, akkor azt megjegyzem és javítom, még ha a nézők nem is veszik észre ennek szükségét.

Hogy éled meg, amikor az interneten a kollegádat dicsérik, téged meg éppen nem?

Elolvasom az internetes kommenteket, fórumokat, és még mielőtt a tévébe mentem, tudatosult bennem, hogy a humorom megosztja a nézőket, hiszen az főleg abszurd. Amikor megírom az anyagot, tisztában vagyok vele, nem fog mindenkinek tetszeni. Ugyanakkor viszont, amikor kiállok, szeretném, ha ez mindenki élvezné a műsort, vagyis van bennem némi ellentmondás. Az elején sokan nem is értették, miért vagyok olyan lassú, miről beszélek, ez hamar vissza is köszönt a véleményekben. Több negatív kritikát kaptam, mint pozitívot, de javul a helyzet, és sokan most már kimondottan miattam jönnek el egy fellépésre. Kezdik megérteni az emberek a stílusomat, és bár néha úgy megyek ki a színpadra, mintha kezdő lennék, nem vagyok az. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a kritikák nem szakmai alapon nyugszanak, nem tudom meg, pontosan mi volt jó, mi nem, ott egy kicsit gyengébb volt, ott meg erősebb. Ezek inkább olyan jellegűek, hogy ”Felméri gyenge”, „Felmérit nem szerettem”, „Kőhalmi a kedvencem, Felméri meg nem rokonszenves”, vagyis ezek a vélemények nem segítenek fejlődni. Nyilván, amikor negatív kritikát kapok, az letör, de igyekszem hamar tovább lépni.

Mi mindennel foglalkozol párhuzamosan?

Két éve hagytam ott az informatikát, részben azért, mert az EU-s projekt, amivel foglalkoztam véget ért. Akkorra már a humor is kezdett beérni anyagilag is, tehát ez szerencsésen alakult. Ezzel foglalkozni szellemileg is komoly kihívás, nagyon jól leköt, és sok lehetőség is van benne, és most már megélhetést is nyújt, vagyis most csak a humorral foglalkozom. Érdekel viszont a kisfilmkészítés is, időnként összedobok egyet-egyet, a saját szórakoztatásomra, amit aztán felrakok a netre, hátha másoknak is tetszik majd. Ez nem pénzkereset, csak igyekszem kiélni magam ebben is. Vannak olyan dolgok, amiket nem lehet stand up comedy-ben megmutatni, mert ahhoz filmes felület kell. Visszatérve a fellépésekre, kimondottan szeretek szerepelni a Rádiókabaréban, nagyon jó az a közönség, és a szervezők is, akik ott vannak. Bekerültem Fábry Sándor gegcsapatába is, ott is igyekszem megfelelni az elvárásoknak. No, és persze ne felejtsük el, hogy hamarosan megjelenik az első regényem is, A három ufó.

Miért pont „három ufóról” írtál regényt, és egyáltalán mi vitt rá, hogy ebben a műfajban is kipróbáld magad?

Két ufó túl kevés lett volna, négy pedig már túl sok. (nevet) A regényírás lehetősége régebben foglalkoztat, mint stand up comedy. Mindig szerettem olvasni, és nálam úgy működnek a dolgok, hogy amit kedvelek, azt előbb-utóbb csinálni is szeretném. A regény ötlete az íróasztalom fiókjában lapult jó ideje, amikor megkeresett az Ulpius Kiadó, nem lenne-e kedvem... Volt. Ehhez képest nem is ment olyan könnyen, mint eredetileg képzeltem. Sokat dolgoztam rajta. Nehezebben jöttek a szavak, a gondolatok sehogy se akartak összeállni mondatokká. Az eleje elég küzdelmes volt, az első fejezetek után kezdtem ráérezni igazán. Többször is átolvastam, finomítottam rajta, hogy az eleje se legyen olyan nyers.

Mire számíthatnak a leendő olvasók?

Néhány nap önfeledt kikapcsolódásra, szórakozásra. Legalábbis ez volt a szándékom. Poénosra próbáltam írni a regényt, olyanra, ami megfogja az olvasó képzeletét, magával ragadja és kirázza belőle a legvadabb nevetését. Azt akartam, hogy a szomszédok kopogjanak át, mert nem tudnak meglenni a kacagásoktól. Remélem, átsüt majd az ironikus társadalomkritika is, amit itt-ott elrejtettem a sorok közé. Biztos vagyok benne, hogy a rajongóim nem fognak csalódni, hisz hemzseg benne az abszurd humor, amit a színpadon is képviselek. Ugyanakkor nem titkolt vágyam volt – már a kezdetektől –, hogy olyan regényt írjak, ami a nevem nélkül is megállja a helyét. Próbáltam úgy kitalálni, hogy annak is vidám perceket okozzon, aki még soha nem hallott rólam. Remélem, sokan hívják majd fel magukra a figyelmet, buszon, strandon, könyvtárban és bungee jumping közben, amikor hatalmasakat nevetnek A három ufó-t olvasva.

Tegyük fel, hogy csökken a közönség lelkesedése, véget ér a stand up láz. Mihez kezdenél?

A filmkészítés foglalkoztatott már régebben is, álmodtam arról, hogy milyen nagyszerű színész lennék, mi mindent tudnék eljátszani. Természetesen nem volt igazam, de amikor az ember elképzeli, akkor bármi lehetséges. A filmmel kapcsolatban most is főleg a szereplés érdekel, de amikor rövidfilmet készítünk, minden munkafolyamattal szívesen foglalkozom. A rádiózásban pedig az élő műsor lenne nekem való, mondjuk párban valakivel. Nyilván az is érdekes, amikor egyedül vagy a stúdióban és betelefonál valaki, de másod magammal sokkal pergősebb az egész. Az egyiknek gyengébb napja van, ott a másik, egymást felhúzzák, felpörgetik, szóval ez is egy érdekes irányvonal. A konkrétumokról még nem gondolkodtam, de ezzel lehetne valamit kezdeni. Érdekes lenne ugyanakkor nyitni az angol stand up felé is. Angolul jól megtanulni, átvinni egy-két poén a magyarból és elindulni Anglia, Amerika felé. Szívesen megpróbálnám, kíváncsi lennék, mennyire tetszene a közönségnek. Az első lépéseken túl vagyok, hiszen már többször szerepeltem a Godotban angol nyelven a Hunglish és a Stand-up Express előadásokon. A stand uptól függetlenül van egy újabb regény ötletem is, de ennek elkészülése nagyban függ A három ufó fogadtatásától. Ha az olvasók szeretik, akkor jöhet a következő kaland, ha nem, akkor nem. Egyelőre úgy érzem, hogy legalább egy év szünetre mindenképp szükségem van, mivel az első könyv nagyon sok energiát kiszívott belőlem.

Nem könnyű szellemi munka a Tiéd, amiből nehéz kikapcsolni, viszont szükséges, ha nem akar az ember hamar kiégni. Hogyan töltődsz fel, mi segít kimozdulni a „humoros hétköznapokból”?

A mi szakmánkban nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt a munka és a magánélet között, de azért igyekszem törekedni az egészséges arányra. A szabadidőm nagy részét a barátnőmmel töltöm. Nem vagyunk még olyan nagyon régen együtt, de mégis komoly a kapcsolatunk, szeretjük egymás társaságát, és éppen ezért törekszünk is rá, hogy minél többet lehessünk együtt. Nagyon jó hátteret ad nekem a munkához, remek lány ő. A „klasszikus hobbik” közül a filmek nem csak előállítás szempontjából érdekelnek, a mozi mindig el tud varázsolni nézőként is. Csak úgy tudok nézni egy filmet, hogy bele képzeljem magam a karakterek helyébe, mit tennék abban a helyzetben? Egy jó történet nagyon meg tud ragadni. A másik hobbim az internet, ami legalább annyira fontos információforrás, mint amekkora fekete lyuk. Észrevettem magamon, hogy el tudok veszni a linkek erdejében. A világháló nagyszerű dolog, de nem hagyhatom, hogy délelőttöket, napokat töltsek el vele, legalábbis ami a szörfözést illeti. Szoktam még filmötleteket is írogatni, van már néhány vázlatom. Régebben sportoltam is, de csak úgy otthon, a haverokkal, fociztunk, kosaraztunk. Néha jól esik csak úgy járkálni a városban, nézni az embereket, mi történik, hallgatni, miről beszélgetnek.

Mire érdemes figyelni azoknak, akiket vonz ez a pálya? Merre induljanak el?

Engedd meg, hogy a másik oldalról közelítsem meg! Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok tehetséges, látens humorista van közöttünk, akik még vagy nem kapták meg azt a lökést, hogy eljöjjenek és kipróbálják magukat, vagy rosszul álltak hozzá abban az adott pillanatban, amikor itt voltak. Vannak olyanok is, akiknek itt lenne a helye, de sosem fognak ide eljönni – hiába lehetnének nagyok –, mert nem szánják el rá magukat. Csak bátorítani tudok mindenkit, jöjjön el, tegyen egy kísérletet, ne kelljen évek múlva bánkódni azon, hogy azt sem tette meg, ami valóban rajta múlott! Nem szeretném ezt a kérdést a saját dicsőségemre fordítani, itt van például Kormos Anett, aki második lett a közszolgálati tévé stand upos tehetségkutató műsorában. Már az első felvételen láttam, majd írtam róla a blogomban egy bejegyzést, hogy tetszett, eredeti volt és értékes, amit nyújtott. Ő erre ráakadt, hozzászólásban megköszönte, végül azt tanácsoltam neki, jöjjön el a Godot-ba, fusson neki itt is. Tavaly januárban fellépett a Fiatal Félőrültek Fesztiválján, sikerrel, azóta ő is velünk dolgozik. A legfontosabb mindig is az lesz, hogy az ember elhatározza, ezt akarom, és ne adja fel könnyen! No, meg persze amikor elindult, legyen meg benne a türelem, mert ez nem egy olyan dolog, ami azonnal jól megy, sok múlik a rutinon. A humor szakma annyival nehezebb a többinél, hogy nincs előtte egy iskola, nem tanítják, nem teheted meg, hogy leülsz az internet elé, végigolvasod a Hogyan legyünk stand up-osok, 10 pontban? című gyűjteményt. Az embernek hinnie kell magában, és próbálkozni kell! Nem mondhatod, hogy most nincs időm, kedvem ezzel foglalkozni, illetve mondhatod, de akkor nem is érsz el semmit.

/Koncz Csaba 

Dumaszínház a Facebookon: http://www.facebook.com/dumaszinhaz