„Nem rágom a ceruza végét”

– Interjú Badár Sándorral –

A bakterházból indult, és bár az óta a pálya már nem kötött, mégis szinte mindenki humor vonalról ismeri. Többszöri átszállás után a sín-házból végül a Dumaszínházba érkezett, ahol segített letenni a talpfákat. Improvizatív humorista és karakterszínész, aki többrendbeli mozifilm-Szőkítéssel, illetve a szentesi humormaffia tagjaként, poénszervezetben elkövetett, folyamatos viccelődéssel vádolható. Karrierjét mindig is nagyban befolyásolta az állatokhoz fűződő viszonya, így a Boldog lovak mellett Papírkutyákat, Citromdisznót, Kisvakondot, sőt, még egy Vattatyúkot is Kontroll alatt kellett tartania, mielőtt megérintette volna A média diszkrét bája. Manapság hivatásszerűen beszél Badárságokat, és nem panaszkodik, hiszen megy a gőzös, és már a mesebeli Afrika is behódolt neki. Ellenáll az idegen nyelveknek, pedig már egy olasz teleshop-nyelviskolát is elvégzett. A dumarekorder, Badár Sándor…

Improvizatív karakterszínész, humorista, előadóművész. Hova sorolod magad?

Nem kategorizáltam magam soha, de nyugodtan mondhatom, hogy elsősorban színész vagyok. Ugyanakkor nagyon sokan társítanak a humorhoz, vagyis mondhatnám azt is, egy humoros színész, hiszen az összes film, amiben játszottam, valahogy azért kapcsolódott a komédiához, de legalábbis vicces karaktert alakítottam benne. Ezek a figurák többnyire esendő emberek voltak – mint én is –, akiken jókat lehetett nevetni. A filmszínész mellé persze odailleszthetjük, hogy stand up comedy-s humorista is vagyok, így teljes a kép. Mindig az a legfontosabb, amit éppen csinálok. Most a film egy kicsit pang, ezért a Dumaszínházat tartom fontosabbnak az életemben. Persze abban a pillanatban, hogy kapok egy szerepet, abban akarok helyt állni, azt a kötelezettségemet akarom teljesíteni.

Tudatosan keresed, választod a filmszerepeket, vagy inkább csak rád találnak ezek a karakterek?

Úgy érzem, a filmesek keresik hozzám a megfelelő karaktert, nem fordítva. Már a kezdetektől így volt – őszinte örömömre -, hogy ha kellett egy ilyen vicces alak, egy százhatvanöt centi magas állampolgár, akkor gondoltak rám. Ma ez annyiban másabb, hogy sok esetben eleve velem terveznek. Legyen a Badárnak egy ilyen, vagy olyan szerepe a filmben. Ez jól esik, mert úgy érzem, a színészi munkáim miatt választanak. Ezt szerettem volna elérni, szóval nagyon jó az irány, hiszen egyre inkább a változó korba lépek, és kicsit átgondoltabb szerepeket játszanék szívesen, amire így több lehetőségem akad.

Mennyire befolyásol a filmes munkában, hogy fő-, vagy mellékszerepet osztottak rád?

Egy másfél perces szerep ugyanolyan kemény meló, mint háromnegyed óra egy filmben. Mindkét esetben egyformán jót kell nyújtani, ez a legfontosabb. Egy rövid jelenetben is úgy kell odatennem magam, mintha én lennék a főszereplő, hiszen abban a másfél percben én vagyok. A többi engem már nem érdekel. Mindent elkövetek a film sikeréért, hogy azt szeressék az emberek, de annyi kézen fut keresztül, hogy mire a vásznon látja a közönség, az szinte teljesen új alkotás, mint amit a forgatási napon gondoltunk. Formálódik, átalakul, az utolsó pillanatig változik, és ebbe csak a munkámon keresztül tudok beleszólni. Az improvizatív készség, például, már az elejétől kezdve nagyon fontos volt. Szőke András eleinte nem volt hajlandó forgatókönyvet írni, és így meghatározta a saját műfajunkat. Megbeszéltük, nagyjából, mi legyen a téma, aztán közben alakult ki a tartalom.

A Szőke-Badár filmek – legtöbbször abszurd – világa sikert hozott nektek, de az egyediség olykor skatulya is. Nem kerültél emiatt hátrányba a karriered szempontjából?

Lehet, hogy skatulya, de mivel nem akarok beleszólni a válogatásba – és utálok castingra járni –, ezért azokból választok, amiket felajánlanak. Ha nem rám gondolnak, úgyse kapnám meg, ha meg igen, akkor nincs értelme válogatni. Mindettől függetlenül nem vagyok elkeseredve. Sosem tördeltem a kezem a filmgyár ajtajában, nem hívogatnék azért senkit, hogy hátha így jutok lehetőséghez. Nem azért, mert büszke vagyok, hanem mert nem akarom magam kiszolgáltatni, alamizsnát kérni egy szerep miatt. Voltak olyan időszakok az életemben, amikor igen jó filmekbe nyúltam bele, és olyan színészi társaságban voltam, ami életre szóló élményt jelentett. Nem is tudnám megmondani, hogy a filmjeim közül melyiket hagynám ki, így utólag. A saját oldalamról mindegyiket telitalálatnak értékelem, az viszont már más kérdés, hogy a szakma szerette-e. Ez legkevésbé sem érdekel, csak a közönség véleménye számít.

Melyik filmet tekinted a legjobb választásnak?

Kiemelhetnék jó néhányat, de nem egyszerű. Nemrég számoltam össze, hogy negyvenhat játékfilmet készítettem eddig. Ami kiemelkedő, az egyértelműen a Kontroll. Nagyon örülök, hogy most virágzik az új Antal Nimród-korszak. Ugyanilyen telitalálatnak érzem a Roncsfilm-et, még a hőskorszakból, vagy a Szőke-filmek közül az Európa kemping-et, a Vattatyúk-ot. Meg szoktam említeni a stand up műsorokban még a Kisvakond –ot is, amiben Szőke András anyját alakítottam. Elég érdekes kihívás volt, de úgy gondolom, elég jól megoldottam. Ugyanakkor nehéz egy-egy alkotást kiemelni, nem is szívesen teszem, mert mindegyik az én gyerekem, ezért kedves számomra. Az Egy bolond százat csinál, a Papírkutyák, a Nyugattól keletre, avagy a média diszkrét bája, a Tóth Tamás-filmek, azokból is, mondjuk, a Rinaldo, amiben tényleg egy másfél perces szerepem volt. Ezek mind olyan dolgok, amikre az ember később szívesen gondol vissza. Mostanában főleg azt várom, hogy fiatalabb rendezőknek jussak eszébe, keressenek, vagy éppen Antal Nimród hazajöjjön, és csináljunk egy újabb ütős mozit.

Antal Nimród karrierjét már rég óta követed. Játszottál a vizsgafilmjében is…

Lényegében akkor ismertem meg Nimródot, és nagyon megkedveltem. Érdekes beszélgetés volt, amikor a producere felkért a szerepre. Akkoriban még egy 1200-es, szakadék Ladával szaladgáltam a világban, amikor csöng a telefon, és mondja ez a srác, miről is lenne szó. Egy fiatal rendező vizsgafilmjét kellene megcsinálni, és ráérnék-e egy egynapos szerepre. Azt tudni kell, hogy előtte már éveken keresztül megtaláltak diplomások, akiknek a vizsgafilmjét segítettem. Persze soha többé nem hívtak vissza. Amikor befutottak már nem kellettem, eszükbe se jutottam. Elhatároztam, hogy ha még egyszer valaki felhív ilyen ügyben, ingyen már nem vállalom, csak egy bizonyos összeg fejében. Nem kérek csúcs gázsit – nem vagyok anyagias –, de azért legyen neki is befektetés, így emlékezni fog rám később is. Meghoztam ezt a döntést, majd pontosan tíz perccel később hívott ez a fiatalember. Mondtam a paramétereket, az összeget, ami egy kistévé ára volt abban az időben. Egyből rávágta, hogy rendben. A forgatási helyszín olyan volt, mintha egy titkos maffia-találkozó lenne ott. Hajnal kettőkor egy elhagyott gyárépületben sétálni, nem túl bizalomgerjesztő. Szaladtak elém, saját lakókocsim volt, ott állt legalább nyolc kamion. Azért ez nem volt mindennapi, hiszen a vizsgafilmeket általában egy szál kézi kamerával szokták felvenni. Kiderült, hogy a sminkesnek tolmács kell, mert Kaliforniából jött, nem tud magyarul. Megismerkedtem Nimróddal, aki igencsak fonetikusan beszélt magyarul, éreztem, hogy ez a fickó nem kispályás. Profi volt, nagyon tudatosan dolgozott, tudta, mit akar. A Biztosítás nagyon komoly diplomafilm lett, Szabó Győzőnek – és mindenkinek, aki ott volt – pedig jutalomjáték. Már ez a pillanat megalapozta a Kontroll sikerét. Nagyon szurkolok neki, kívánom, hogy óriási magaslatokba jusson odakint.

Szórakoztató ipar előtt polgári foglalkozásod volt hosszú évekig. Hogyan kerültél végül is a film és a humor világába?

Színésznek tanultam, de nem akartam az lenni, ez a legszebb az egészben. Szentesen a miénk volt középiskolában az első irodalom-dráma szakos osztály. Mikorra befejeztem, pontosan annyit éreztem meg a színházról, amire akkor szükségem volt. Láttam ennek az életnek a rákfenéjét is, hogy nem fizetnek túl, vidéken óriási szerepeket nem nagyon kap az ember, ahhoz meg nem volt kedvem, hogy könyökölni, másokat fúrni jöjjek fel a fővárosba. Ezekre nem vágytam, tehát úgy döntöttem, keresek egy civil foglalkozást. Közben persze próbálkoztam több főiskolával is, amik nem jöttek össze, végül a vasútnál kötöttem ki. Az első évben úgy megtetszett az ottani légkör, hogy meg is feledkeztem a színészetről. Aztán berobbant a hétköznapjaimba a film, amit nagyon megkedveltem. Furcsa kihívás, hatalmas megmérettetés. A kamera egy olyan szerkezet, aminek nem tudsz hazudni, mert minden rezdülésedet látja. Abban a pillanatban, hogy az ember megpróbál hazudni a szerepben, kilóg a lóláb. A vásznon tizenvalahány méter szélességben lát téged a közönség és hamisságot nem veszik be, azonnal kiderül, ha nem vagy jó. Ugyanakkor, ha az ember belead apait, anyait, hamar megkedvelik, mert azt mondják, ez ütős volt. Ez a pillanat kihívása. Annak idején elkezdtük a Szőkével (Szőke András – a szerk.) azokat a bizonyos filmeket forgatni, ami akkor nagyon új volt és eredeti.

Lényegében Szőke András hozta be az életedbe a filmet…

Minimális tapasztalom már volt előtte is. Nevenincs szereplője, statisztája voltam, egy filmnek, amiben egy hídon kellett szemben futni. A következő Szőkével készült, aki elhitette az emberrel, hogy pénz nélkül is lehet filmet forgatni. Szupernyolcas, amatőr filmre, három perces kazettákra vettünk fel olyan dolgokat, amiről az ember végképp nem tudta, hogyan lesz belőlük egész estés játékfilm. Ő meg bizonygatta, hogy az lesz, és annyira precízen, magabiztosan állította, hogy elhittük neki. Emlékszem a bemutatóra, olyan szakmai nagyságok, akikkel nem gondoltam volna, hogy valaha egy helyiségben leszek, félig a padlón fekve, hanyatt dőlve vinnyogták végig a Vattatyúkot. Meg lehetett csinálni, utána meg már nem volt kérdés, hogy így is lehet filmet csinálni. Ma, amikor a DVD-k, merevlemezek világát éljük, elképzelhetetlen, hogy bárki ne tudna megcsinálni egy filmet, ha akar, de akkor még nem volt ennyi lehetőség. A profi az államtól kapott annyi pénzt, hogy elkészült a filmje, amit az emberek megnéztek, illetve volt egy művészréteg, akik művészfilmeket csináltak, amire senki nem volt kíváncsi, de az is ugyanannyi pénzből készült. Ezen kívül már csak az „amatőrök” voltak, akik próbálkozhattak a végtelenbe, úgysem jutottak közel ahhoz, hogy a munkájukat bárki is filmként értékelje. No, ide robbantunk be, mondhatni a határmezsgyére, vagyis szó szerint úttörő dolgot vittünk véghez.

Hogyan lett ebből stand up comedy? Bábáskodtál a Dumaszínház megszületésénél is, nem?

Lényegében Fábry Sándornál kezdődött az egész. Az Esti Showder korai szakaszában elég sokat szerepeltünk a Szőkével, Litkai Gergőt – aki a gegcsapat tagja volt – ott ismertem meg, egy ilyen kis etűd alkalmával, amit közösen forgattunk. Később a többiekkel is összehaverkodtam, és egy nagyon jó brigádot ismertem meg bennük. Az élet nagy furcsasága, például, hogy Kőhalmi Zoli szintén szentesi, de Fábrynál találkoztunk először, holott apáink egy munkahelyen is dolgoztak. Az egyik közös utazásunk alkalmával aztán elkezdtük Gergővel kiagyalni a Godot Dumaszínház alappilléreit, hogyan lehetne ezt csinálni, egyebek. Elmondtam a filmmel, színházzal kapcsolatos hitvallásomat – ahogy az imént is –, a következő hétvégén pedig már ott találtam magam a színpadon. Éppen egy Fábry-forgatásról csöppentünk oda Szőkével, és vasutas egyenruhában nyomtunk egy műsort egy kis magáncsapatnak. Valószínűleg már ittak előtte, nem volt nehéz őket nevettetni, onnantól kezdve stand up comedyzem.

Miben látod a műfaj sikerét, beleértve a sajátodat is? Miért érdekli az embereket, hogy valaki kiáll, és a saját életéről beszél?

A tévében eleve több megjelenési formáját lehet látni a humornak. Kabaréjelenetek, vicces darabokat, filmeket, és most már stand up comedy-t is, de egyik sem a másik elnyomója, noha nem is erősítik egymást. A közönség dönti el, mire van igénye. Amikor ez a műfaj megvetette a lábát itthon, a közönségnek erős igénye volt arra, hogy a megszokottól különbözőt lásson, halljon. Ne előre megírt, kierőszakolt poénokat kapjon a tévében, színházban, vagy rádióban, hanem valami egészségeset, elevent is. A stand up comedy pedig éppen attól egészséges, hogy eleven. Közvetlen a közönség számára, mert ott történik az orra előtt. Az előadó fizimiskája, az élete, a történetei, hogy miként pörög az agya, meghatározza az előadását is. Aki erre vevő, őt fogja kedvelni, a hasonlót meg szimplán elfogadja. Az egyik előadónak a szürrealizmusát szereti, a másiknak a harsányságát, a harmadiknak meg a vulgárisságát. Soha nem azt kapja a közönség, amire számít, hanem amit az előadó rátol. A nézőnek a befogadás a dolga, ha pedig ez sikerül, később is kedveli majd az adott humorista poénjait, és minden alkalommal együtt szülik meg az estét. Ez egy könnyed műfaj, jön a következő este, egy új téma, ami mellbe üti őket, vagy nem.

Nyilván előnyt jelent, hogy az életkorodból, tapasztalataidból adódóan több élményanyagod van, mint a fiatalabbaknak, nem?

Azok azért elfogynak egy idő után. Nehogy azt hidd, hogy nekem nincsenek nehéz napjaim, amikor alig tudom elkezdeni a műsort. Vannak gyenge pillanataim, de ha elkezdenék rajta nyökögni, az hatalmas bukás lenne. Inkább eleresztem magam, azonnal felszabadulok és jönnek a gondolatok. Nem rágom a ceruza végét, nem is írok le soha semmit. Megfigyelek dolgokat, elraktározom, és ha az adott pillanat kiszakítja belőlem, akkor előhozom. Ez az én módszerem, másnak nem kötelező követni. Mindenkinek más az intellektusa, ezért is szép ez az egész, hiszen két egyformát nemigen lehet hallani. Még ha hasonlít is egymásra két műsor, akkor sem ugyanaz, hiszen a két humorista személye más töltetet ad neki.

Mennyivel nehezebb most megfelelni a közönségnek, mint néhány évvel ezelőtt?

Mióta létezik a tévés változat, azóta nőttek az elvárások is. Régebben más volt, mert még meg kellett ismertetni a közönséget a stand up comedy-vel. Viszont azt érdemes észben tartani, hogy a tévéműsor vágott anyag, és erősen húzott, azaz ott nagyobb a poénsűrűség. A közönség sokszor azt várja, hogy egymást érjék a vicces megjegyzések, és csodálkoznak, amikor percekig mesélek egy történetet, mire megkapják a poént. Utólag persze megértik mire futott ki a dolog, de addig igen furán néznek rám. Ez egy technika, talán majd csak később áll össze a történet, amikor hazamennek és elgondolkodnak rajta. A jazz-hez vagy blues-hoz szoktam hasonlítani. Az ember kiélvezi a ritmust a helyszínen, megveszi a lemezt, meghallgatja még jó sokszor, mire összeáll a kép és igazán megszereti. Akkor lesz csak kerek egész.

Mivel foglalkozol, amikor éppen nem forgatsz, vagy humorizálsz?

Élem a napjaimat. A fellépések és a színészet mellett könyveket is írok, de nagyon kevés a szabadidőm. A horgászatot szeretem, de sok időt vesz el, mert oda menni, visszajönni, bedobni a csalit, az több óra, ami alatt viszont sok minden mást is tudok csinálni. Végül legtöbbször lebeszélem magam. Ugyanígy nagyon szeretek kirándulni, de miután a fellépések miatt városról városra megyek, így a szabadidőmben már nem vágyom rá, hogy elinduljak. Régebben nagyon kedveltem a „kihívásos” kirándulásokat. Nem egy kitaposott turista ösvényen mentünk, hanem be az erdőbe csak úgy. Egy szép nyugati kisvárosban sem a látnivalókat néztük meg, ami az útikönyvben volt, hanem bevetettem magam a lepusztult városrészekbe, ahol kóbor kutyák vannak, vérhas, meg bűnözők. Kíváncsi voltam, milyen is az a hely valójában? Mi miatt laknak ott a helyiek? Hogyan alakult azoknak az embereknek a sorsa? Mit lehet ott megtapasztalni, meglátni? Sokat lehet ebből tanulni, és ezért nagyon vonzottak mindig az ilyen élmények, persze nem minden áron.

Talán éppen emiatt is vettél részt idén a Budapest-Bamako Rallyn. Hogy kerültél a verseny közelébe?

Egy haverom ültette a bogarat a fülembe, állította, hogy ez egy nagyon nagy verseny, jól fogom magam érezni, ráadásul tudnék mesélni az élményeimről a műsoraimban is. Az elhatározás után mindössze két és fél hónap maradt arra, hogy el tudjak indulni, pedig a többség egy éven keresztül készül, gyűjtöget, építi az autót. Úgy kellett hozni a csapatot, az autót, hogy elképzelésem sem volt róla, mi fog várni ránk. Ijesztgetik az embert, hogy nagyon veszélyes, Afrika az afrikaiaké, nemzetközi terrorizmus van. A rajttól kezdve viszont eltűntek a félelmek, átmentem hajós kapitányba. Nem az volt a feladatom, hogy aggódjak, inkább a többiek félelmét próbáljam elhessegetni. Tudtuk, hogy lehet számítani kígyóra, skorpióra meg fegyveres emberekre, mégsem merült fel, hogy nagyobb bajba kerülhetünk. Számtalan gond adódhat viszont az úton, amit az ember saját magának gyűjt be. Kőváry Barna barátom és csapattársam mondta, hogy a defektet az ember nem kapja, hanem csinálja magának, úgy kell vezetni, hogy ne legyen. Ötszáz méterre magad elé nézel, de közvetlenül az autó elé kell figyelni, mert ha csavarsz a szavannán százzal, látni kell, melyik fűcsomó fogja eldobni a kocsit. Akik hibáztak, mind ilyeneken buktak el. Elhajította a vasat a kátyú, össze-vissza törték az autót, illetve magukat. Még a profik is azt mondták az idei rallyra, hogy a legkeményebb volt, amit eddig átéltek. Emberes feladat, de ezen keresztül éltük át a varázsát is. Olyan brutális szépséget kaptunk a tájból, amit eddig nem tudtunk elképzelni. Felfoghatatlan volt.

Mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Az idő. Elnézed a GPS-t, eltévedtél. Tíz perccel tovább gyönyörködsz a tájban, már nem éred utol magadat. Nehéz megszokni, hogy a nap a másodperc tört része alatt jön fel és megy le. Előtte nagyon hideg van, utána forróság. Nincs átmenet. Egész nap mész a negyven valahány fokban, ha pedig lassú voltál, lemegy a nap és azonnal vak sötétség van. A táv nagy részét lényegében éjszaka tettük meg. Fekete Afrika tényleg fekete. Menni kell, mert ha nem érkezel be a napi célba, kiestél a versenyből. Az ember közben csak azon agyal, hogy teljesíteni szeretné, amit vállalt, csak az volt a fontos, hogy eljuttassuk az autót a célba, a helyezés nem számított. Harmincöt ország száznegyvenhét csapata indult a túra és verseny kategóriában összesen, ebből körülbelül száz ért oda. A kiesés persze legtöbbször egy-egy rossz döntésen múlott. Az egyik nap például egy lengyel csapatot kellett mentenünk. Megnéztek egy hajóroncsot, ami még apálykor kint volt a vízből. A dagály elöntötte az autójukat. Versenyben voltunk, szóval nem lett volna feltétlenül kötelességünk segíteni, de ilyenkor az ember nem gondolkodik, hanem rohan menteni. Tizenegy órakor kezdtük a cibálást és délután ötre rángattuk ki a tengerből az autót.

Az élményeket egy filmben dolgoztad fel, amit Stand-up Mozi előadásokon viszel körbe az országban. Mire számíthat, aki megnézi?

Direkt filmet forgattunk az út során, köszönhetően Pataki Ádám operatőrnek, kiváló útitársamnak. Negyvenegy órányi anyagból vágtunk össze hetvenkét percet, kicsit több mint három hónap alatt. A „Magyarok menni Bamakót” valóban speciális élménynek szánom. A vetítés előtt háromnegyed órás stand uppal vezetem fel a történetet, utána pedig jöhet a road-movie. A visszajelzések alapján úgy tűnik, a közönség is szereti, talán azért, mert sikerült/sikerül áradni valamit az út hangulatából. A vidámság és a drámai vonal arányban van, ahogy ott a helyszínen átéltük. Számunkra felejthetetlen élmény volt, ami ebben a formában egyszerűen megismételhetetlen. Úgy érzem, aki megnézi a filmet más szemmel fog nézni erre a versenyre, és Afrikára is.

Mennyire nehezíti meg a hétköznapjaidat, hogy a filmek, a tévé és a Dumaszínház révén ismert és kedvelt ember vagy?

Nem csinálok ebből problémát. Ha megismernek, odaköszönnek, visszaköszönök. Megállítanak, beszélgetni akarnak – és nem kell sietnem –, megállok és beszélgetek. Civilként ugyanúgy bemegyek a postára, beállok a sorba, befizetem a csekkeket, vagy beülök az étterembe és reklamálok, ha rossz a kiszolgálás. Nem szeretek előnyt kovácsolni az ismertségből. Olyan vagyok, amilyennek a műsoraim, filmjeim alapján gondolnak, és ez jobb így, mert természetesebb a kapcsolat. Amikor egy ismert ember az elvárásoknak akar megfelelni, akkor az már nem ő, és az egész élete félre siklik, csak a megfelelésről szól. Ebbe viszont bele lehet őrülni. Vannak olyanok, akik belehelyezkednek „sztár szerepbe”, de többségük hamar tönkre megy, belefárad vagy megőrül.

Belőled sosem akart bulvárhőst faragni a „szaksajtó”?

Voltak ilyen törekvések, de időben tudtam kezelni. Elfogadok mindent, ami pozitív, de nem esem túlzásba, mert nem szeretném, hogy a csináltat kapja meg a közönség, hiszen a mögött nincs teljesítmény. Előfordulhat azonban, hogy egy munkámat meg akarom ismertetni a közönséggel, vagyis igénylem a média segítségét, hiszen másképpen nem tudnám oda juttatni a hírét, ahova kell. Időnként szükség van a reklámra. Ez is hozzá tartozik a mi életünkhöz, csak nagyon kell ügyelni az arányokra. Fiatal színészek szokták elkövetni azt a hibát, hogy alárendelik magukat a bulvár médiának, függetlenül attól miről van szó. Mindegy mit írnak, csak írjanak, legyen meg az ismertség. Alá is tolnak gyorsan egy létrát, ami nem a valós teljesítményen alapul, csak a népszerűségen. Emberünk gyorsan fel is szalad rá, de onnan már csak lefelé vezet az út, amit meg nehéz megemészteni.

Mit tegyen egy kezdő, aki most kezdi a színpadi szereplést?

Ne essen kétségbe attól, ha egyből nem megy, nem olyan lesz a műsor, amilyennek tervezte! Megjön majd a rutin is, le lehet küzdeni ezeket a problémákat. A lovagláshoz tudnám hasonlítani. Amikor az ember először esik le a lóról, biztos nagyot esik. Ha nem ül vissza azonnal, soha többé nem is fog, és egész életében bánja majd, hogy nem tette. Csak az tanulja meg a lovaglást, aki azonnal visszaül, ötszáz alkalommal később meg már élvezni is fogja. Vicceseket írni, kitalálni nem elég, jól is kell előadni. A barátok, család véleménye még kevés. Egy olyan helyen, ahol a közönségben senkit nem ismer, és meg tudja nevettetni őket, estéről estére, akár több éven keresztül is, abból híres előadó lehet. A hitében nem tudok segíteni, csak maga tudja elérni. Meg kell próbálni, aztán majd kiderül.

/Koncz Csaba