„Még rengeteg az elmesélnivaló”

– Interjú Tóth Eduval –

Pécs, Veszprém, London, Barcelona, Budapest, Dumaszínház. Tóth Eduval beszélgetek, aki képtelen egy pillanatra is megnyugodni, most is izgul, hadar, dadog, kikotyogja a mozifilmek végét, és még mindig nem zavarja, ha a metrón beleolvasnak az újságjába. Keményvonalas Indiana Jones-fanatikus, a szexuális védő nénik réme, Messssszler professzor úr titkárnőjét vegzáló financiális tésztaszűrő. Régi vágású, közösségfüggő, fiatal könyvmoly, Hrabal-, Kerouac, Krúdy és Tarantino-rajongó álom gyáros. Író és humorista, aki leginkább író szeretne lenni. És humorista. A Dumaszínház és a Showder Klub újonca, a vakvarjúcska-szelídítő „Eduskutyus”, Tóth Edu.

Tavaly januárban mutatkoztál be a Fiatal Félőrültek Fesztiválján, nemrégiben pedig már a tévében is szerepeltél. Milyen út vezetett idáig?

Kezdjük ott, hogy mindig is volt bennem egy átlagon felüli, cseppet sem normális késztetés, hogy azonnal elmondjam, amit éppen gondolok. Édesanyám sokáig könyvtárosként dolgozott, már 8-9 évesen sokat jártam be hozzá belemélyedni a könyvrengetegbe, amiről aztán hatalmas lelkesedéssel meséltem az osztálytársaimnak és a könyvtáros néniknek. Ők persze ezt nem mindig díjazták annyira, mint én. Azóta eltelt vagy húsz esztendő, az irodalom szeretete viszont csak fokozódott. Már tinédzserként megfogalmazódott bennem, hogy az tenne igazán boldoggá, ha egyszer írhatnék egy könyvet. Jött a középiskola, ahol a foci lett a nagy szerelem. Világbajnok és BL-győztes focista akartam lenni úgy, hogy én vagyok a gólkirály, miközben rengeteg gólpasszt adok, és a védekezésből is kiveszem a részem. A pécsi ifi csapatban bontogattam szárnyaim, majd jött a főiskola, az álomból pedig hobbi lett. A főiskolás éveim fantasztikusra sikeredtek, de egy nap, hirtelen felindulásból nekivágtam Londonnak, hogy a bohémélet financiális szempontból is megalapozott legyen. Akkoriban már irogattam és gyakran kaptam magam azon, hogy a kocsma közepén mesélek a spontán összeverbuválodótt közönségnek. Nagy rajongója voltam a stand up műfajának, mégsem fordult meg a fejemben, hogy egyszer majd talán én is ezzel foglalkozom. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy mindez lehetséges.

Az utazáshoz azért jól jöttek a tanulmányaid is…

Úgy, ahogy mondod. A veszprémi Idegenforgalom és szálloda szakra jártam. Szerettem, mert érdekelt, és a főiskolás társaimmal is óriási szerencsém volt, fantasztikus csapat jött ott össze. Az anyagi lehetőségek viszont beszűkültek, így tehát 2003-ban kimentem az angolokhoz. Eltelt pár hónap, és bár az érettségi óta először fordult elő, hogy nem egyik napról a másikra éltem, furcsa volt, hogy egyedül vagyok, és megcsapott a magány szele. Elkezdtem a szabadidőm minden percét írással tölteni. Gyűltek a kis szösszenetek, több notesz is megtelt. Később aztán megindult az invázió, szépen sorban jöttek utánam a régi cimborák, főiskolás társak, majd kialakult egy masszív magyar londoni kolónia, sok-sok név-, és születésnappal, üdvözlő-, vagy búcsú bulikkal, és persze az ehhez kapcsolódó ajándékozással. Kitaláltam, hogy a legépelt, lefűzött novelláimból összeállított kis füzetet adom mindenkinek az ilyen jellegű alkalmak során. Fedőlapnak fekete kartonlapokat használtam, amire fehér kihúzó filccel ráírtam, hogy Tóth Edu: Abszolult szerda. Az első pár példánynál elszúrtam, és abszolút helyett abszolult-at írtam, és utána dacból a többire is hibásan írtam, mert így jobban tetszett a cím. Másfél év alatt több mint ötven hasonló ilyen összeeszkábált szamizdat-ot készítettem és ajándékoztam oda, majd egy idő után elkezdtek úgy beszélni róla, mintha egy könyv lenne. Akkor éreztem azt először úgy igazán, hogy: IGEN, EZ AZ!! Én ezt akarom az élettől, pont. Három évvel ezelőtt aztán, 2008-ban beütött egy komolyabb magánéleti válság, és Barcelonába költöztem. Új életet akartam kezdeni.

Miért pont Barcelonába mentél?

Miután az akkori menyasszonyommal szétmentünk, padlón voltam, nem érdekelt semmi, csak menni akartam, majdnem mindegy volt, hova. A Barcelona név számomra mindig is egyfajta szimbóluma volt a nagybetűs szabadságnak, és ez rövid időn belül be is igazolódott. Lementem, találtam munkát, berendezkedtem, miközben úgy éreztem, teljesen újjá születtem. Aztán megérkezett a tortára hab: kiderült, hogy talán valódi könyv lehet az írásaimból. Egy pécsi barátom segítségével egy kisebb kiadó elvállalta, hogy kiadja. Hihetetlenül boldog voltam, hónapokra transzba estem, pár órákat aludtam és rendkívül nehéz volt velem az Abszolult szerdán kívül másról beszélgetni. A neheze viszont csak ez után jött: promotálni kellett a könyvet. Könyvbemutatókat, felolvasóesteket, szerveztem, óvodástársaimmal találkozót (egész sokan eljöttek), meg író-olvasó közös programokat országszerte. Arra gondoltam, hogy a könyvturné záróeseményére meg kellene hívni egy olyan díszvendéget, akit nem csak én szeretek, hanem sokan, és akkor olyanok is eljönnek az eseményre, akiket nem ismerek. Ekkor hívtam fel Bödőcs Tibit. Nem ismertük akkor még egymást, de kinyomoztam a számát és felhívtam, tíz perc alatt elmesélve neki az addigi huszonvalahány évemet. Tibor szereti a hőbörödöttöket, ez már a legelső telefonbeszélgetésünkből kiderült. Találkoztunk, elvállalta. A rendezvényen próbáltam a legviccesebb részeket kiemelni a könyvemben szereplő történetekből, hogy legyen nevetés, valamint kiegészítettem háttér információkkal, az volt az első stand up, amit elkövettem, de mint kiderült, mégse: harminc percen keresztül voltam a színpadon, de hiába mondtam a poénokat, semmi reakció. Egyetlen nevetés sem volt. Utána derült ki, hogy a mikrofon túlságosan le volt halkítva, és egy kukkot sem lehetett hallani abból, amit mondok, csak én ezt nem vettem észre.

És közben senki nem szólt?

A közönség egy része intenzíven mutogatott, hogy nem hallanak semmit, de a felfokozott izgulási együtthatók miatt az agyam azon része, ami az ilyen jellegű ingerek feldolgozásáért felelős, nem vett róla tudomást. Aztán megérkezett Tibor, felhangosította a mikrofont, majd megmutatta, hogyan is kell ezt. Akkor láttam először élőben, és amikor a közönség nevetett és tapsolt, arra gondoltam, hogy bármit megadnék azért, hogy egyszer majd rajtam is így kacagjon a nagyérdemű. Utána Tibivel elmentünk sörözni. Beszélgettünk, és kiderült, mennyire hasonló az érdeklődési körünk: Tarantino, Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Fellini, és a többi. Felvázoltam neki a humorral kapcsolatos hirtelen támadt ambíciómat, és ő azt javasolta, hogy jelentkezzek a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára, úgy lehet bekerülni a Dumaszínházba. Teljesen ledöbbentem, hogy ez lehetséges. Mármint bekerülni. Sokat vívódtam, hogy maradjak-e itthon, de akkor még tombolt a Barcelona-láz, így visszautaztam. Persze benne volt a bogár a fülemben, ami azt suttogta, gyere haza és próbáld meg ezt a stand up-ot, ne csak beszélj és álmodozz róla. Aztán ez a hezitálás akkor dőlt el, amikor a katalán fővárosban találkoztam egy tűzről pattant magyar menyecskével, Eni-vel, aki hét év után végleg hazacsábított. December végén hazaköltöztem, néhány héttel később pedig már ott voltam a tehetségkutatón. Visszajárogattam, Tibi is adott tanácsokat, de egy idő után mégis kezdtem feladni. Megfogalmazódott bennem, hogy ez mégsem nekem való, túl erős a lámpalázam, alkatilag, és idegrendszerileg sem nekem találták ki. Végül tavaly nyáron eljött a nagy áttörés. Tibi elhívott Bucsuszentlászlóra, a Humorwoodstockra. Semleges nézőként érkeztem, majd Tibor a műsor felénél megkérdezte, van-e kedvem itt és most fellépni, én pedig igent bólintottam. A közönség csodálatos volt, új erőre kaptam és azt mondtam, igenis megpróbálom! Megkerestem Litkai Gergő-t egy önálló est ötletével, aminek tavaly ősszel zöld utat adott. Karácsony környékén jött a hír, hogy csatlakozhatok a társulathoz, aztán felgyorsultak az események. Fellépések, a szlovén körút, újabb tehetségkutató, majd a Showder Klub. Most pedig itt vagyok.

Mit lehet tudni a családodról, magánéletedről?

Bonyolult családi háttérrel rendelkezem. Egyszer a középiskolai biológia tanár megkért, rajzoljam fel a családfámat. Hamar feladta és kihívott mást. Lényeg az, hogy édesapám másfél éves koromban eltűnt, édesanyám nevelt, a nevelőapámmal, akivel később elváltak. Ekkor tizennyolc éves voltam. Otthon rendszeresek voltak a csúnya balhék, nem volt idilli gyermekkorom, viszont az otthoni zűrökért mindig kompenzáltak azok a közösségek (osztálytársak, csapattársak, stb..), melyekbe házon kívül csöppentem. Nevelőapám szigorú volt és arrogáns, családilag nem volt túl sok nyugodt pillanatunk az együtt töltött tizenhét év alatt. Tavaly nyáron Édesanyám elhunyt, amit a mai napig képtelen vagyok feldolgozni, de szerintem nem is fogom soha. Rettenetesen hiányzik. Maradt keresztanyum, aki mindig egyfajta családfő volt nekem. A nővérem –, aki egyébként nálam is hiperaktívabb típus – San Franciscóban él, a húgom és az öcsém pedig az ex-nevelőapámmal. Vannak ex-unokatesóim és ex-nagymamám is. Mondtam, hogy nem egy klasszikus családból jövök... Anyutól rengeteg mindent tanultam és kaptam. Irodalomtanár volt, szóval nem csak a könyvtár miatt van a könyvimádat és az irodalom feltétel nélküli szeretete. Ja, és a szeleburdiság is. Anyu ugyanúgy alkalmatlan volt a mindennapokra, akárcsak én. Időnként nyomaszt egy kicsit, hogy csak egyszer látott fellépni, és pont azon az omizónus, előbb mesélt alkalmon, amikor jól beégtem, de legalább a könyvem még eljutott hozzá. Olyan aranyos volt! Amikor vége lett az estnek, ültünk az asztalnál négyen - Tibi, a felesége, Anyu és én –, és miközben beszélgettünk, egyfolytában olyan cetliket dugdosott oda nekem az asztal alatt, melyekre előre felírta a poénjaimat, és közben suttogott, hogy „azt mindenképpen mondd el Tibinek, hogy..”. Szerencsére a színpadon, és az írásban is egy csomó minden tekinthető terápiának, amit ki tudok adni magamból. Aztán ott a barátnőm, akivel nagy szerencsém van. Kiváló a humora, és nagyon-nagyon nő, ha lehet így fogalmazni: sokszor megkér arra, ne meséljem el ezt vagy azt, de aztán meg megkérdezi, miért nem mondtam el. Ő a tökéletes poénszűrő. Amin ő nevet, az tényleg jó. Azt is megmondja, ha valami gyengébben sikerült, nem az a kertelős típus.

A főállásodban angolul kell beszélned egész nap. Ennyire szereted a kihívásokat?

Érdekes, hogy angolul nem dadogok annyira. A munkám arról szól, hogy budapesti konferenciákra hívunk hollandokat, németeket, franciákat, spanyolokat, angolokat, stb. illetve ottani cégeket, üzletembereket. Szokták is kérdezni, hogy gondolkodom-e később nemzetközi stand up karrierben. Ilyenkor azt válaszolom, még nem. A szlovén körút, angol nyelven, izgalmas volt és remek tapasztalat, de mégsem érzem azt, hogy már aktuális lenne. Londonban például megszámlálhatatlanul sok hely van, ahol működik a stand up és ott elég sok lehetőség van kibontakozni, de most itt vagyok a helyemen, és ez most teljesen leköti a figyelmemet.

Mi az, ami leginkább megnehezíti a dolgodat alkotóként?

Az, hogy túl komolyan veszem. Bármilyen apróságon napokig, hetekig gyötröm magam, ha nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Miért nem olyan ritmusban, hangsúllyal mondtam? Miért nem mondtam hozzá azt? Miért hagytam ki megint a legújabb kedvencemet? Ilyenek. Azt szeretném, hogy a publikum nevessen, tomboljon, potyogjon a könnyük, szakadjon le a plafon, és ettől néha egy kicsit görcsössé válok. Ráadásul nem tudom még kezelni a negatív kritikákat sem úgy, ahogy kellene, még mindig túlságosan a szívemre veszem őket. Egy könyv, vagy egy előadás sem tetszhet mindenkinek, de valahogy mégsem tudom jól kezelni, ha támadás ér. Igyekszem persze misszióként felfogni, hogy megtaláljam azokat, akiknek tetszik a műsorom, és miattuk, nekik dolgozni. A könyvírásban pedig éppen az a jó, hogy bármi ötlet jön később, még lehet javítani, bele lehet írni, vagy akár át is fogalmazhatom, sőt, talán ez az egyik legjobb része. Leírtam százötven oldalt, és azt lehet gyurmázni. A Szerdát kb. 53.729.763 alkalommal véglegesítettem, és legszívesebben még mindig belejavítanék. Ez a színpadon egy picit nehezebb ügy.

Mit olvas legszívesebben egy könyvrajongó?

Rengeteg olyan könyv van, amit felhozhatnék példának. Éppen most akadt a kezembe E.L. Doctorow Ragtime című műve, amit most olvasok rongyosra oda-vissza. Zseniális. Mivel rövid az élet, 2-3 könyvet olvasok egyszerre. Hosszú a lista, amihez még nem volt szerencsém. Ráadásul hajlamos vagyok száztizenhetedjére is elolvasni a kedvenceimet, mint például az Őfelsége pincére voltam Hrabal-tól, a Láthatatlan ember Gárdonyi Gézától, a Zabhegyező J.D. Salinger-től, az Előttem az élet Emil Ajar-tól, az Éj anyánk Vonnegut-tól, a Madrapur Robert Merle-től, stb... Vannak olyan ifjúsági regények is, amin tizenéves korom óta rajta maradtam, mint például az Adrian Mole-ok vagy Astrid Lindgren-től Az ifjú mesterdetektív. A Tíz kicsi néger-t is bármikor szívesen végigpörgetem megint, de ha csak egy könyvet mondhattam volna, akkor az Jack Kerouac-tól az Úton. Volt olyan, hogy hónapokig csak azt olvastam, és a legtöbb alkalommal, amikor hirtelen felindulásból nekivágtam egy olyan városnak, ahol még előtte nem éltem, akkor mindig ott kuporgott a táskámban egy példány, csak hogy legyen egy kis olaj a tűzre. Ja, és a Pál utcai fiúk. Az is meghatározó. Tudtad, hogy Olaszországban is kötelező olvasmány? Meg vannak új felfedezettjeim is, ilyen például Mario Vargas Llosa, vagy például Nick Hornby. Utóbbitól teljesen kész vagyok, a Hosszú út lefelé, a Fociláz, vagy például a Betoncsók, de tulajdonképpen bármi, amit papírra vet. Egyébként most épp Csehov lázban égek. Beleszaladtam egy novelláskötetébe, a címe: Szakadék-ban. Bár Anton Pavlovics nem a vidámságáról híres, nekem ez egy második gyerekkor, hiszen már középiskolában is szerettem. Ahogy újraolvasom az írásait, mindig ledöbbenek tőle, mennyire ismeri az emberi természetet, és ezt mennyire ügyesen meg tudja fogalmazni. Éppen ma olvastam tőle a 6-os számú kórterem című novelláját, ami egy kicsit erős, de szerintem kötelező. Ja, Krúdy és Kassák. Ők is kedvencek. Meg Márai is. Visszatérve Krúdy-ra, szerintem ő írta a földkerekség legjobb novelláját, az Utolsó szivar az Arabs szürkénél-t. Lehet, hogy még órákig tudnám sorolni.

Úgy tűnik a könyvírás nem csak gyerekkori fellángolás volt, hanem igazi életcél…

A legnagyobb vágyam, hogy könyvíró legyek. Jó lenne tudni, hogy ha másnap elüt egy busz, akkor is hagytam valami nyomot a világban, hiszen írtam néhány könyvet. Nem foglalkoztat, hogy mi lesz velem 2020-ban, inkább apróbb lépésekben haladok, de vannak történetek, amiket mindenképp szeretnék még elmesélni. Épp ezért is óriási élmény most a Dumaszínház és minden, ami ezzel kapcsolatos. Nagy sikerként élem meg. Rengeteg ötletet is ad, hiszen ami a színpadon nem működne, még jó lehet írásban, és ez fordítva is igaz. Arról már nem is beszélve, hogy amint azt már korábban talán említettem, segít pozitívan gondolkodni. Bármi rossz történik velem, arra gondolok, ezt viccesen is el tudom majd mondani, azon pedig nevetnek, így végeredményben nem is baj. Mindig el kell mesélnem a kis történeteimet, nagyon ritkán fordul elő a magánéletben is, hogy ülök, és nem szólalok meg. Emiatt eléggé idegesítő is tudok lenni, ezzel tökéletesen tisztában vagyok.

Mindent ennyire szenvedélyesen élsz meg?

Talán úgy a legpontosabb a megfogalmazás, hogy ami érdekel, abba nagyon hevesen vetem bele magam. Ami érdekelt, az nagyon érdekelt és ezekből rendszerint egyszerre több is adódott. A könyvtárban olvastam iskola után, aztán lementem focizni, este pedig filmeket néztem. Mind nagyon fontos volt. A könyvek iránti szenvedély mellett igazi filmrajongó vagyok, sokáig azt terveztem, hogy egyszer majd filmeket fogok rendezni. Főiskola előtt még írogattam forgatókönyv-terveket is az egyik füzetembe. Úgy gondoltam, egyszer elmegyek Cannes-ba, megkeresem Tarantino-t, odamegyek hozzá és a kezébe nyomok egy forgatókönyvet, azzal hogy “tessék Quentin, nyugodtan használd fel, csak adj egy kis szerepet benne légyszi”, mert az jó. Filmrendező akartam lenni, de nem voltak igazán konkrétumok, csak érzések. Később jött a főiskola, amit végigbuliztam, így akkor ezek az álmok háttérbe szorultak.

Miért nem választottad a filmes pályát továbbtanuláskor?

Jó kérdés. Valójában fogalmam sincs. Talán éppen azért, mert ezek nem voltak kiforrott gondolatok, illetve tervek. A filmrendezés álom nem úgy volt a fejemben, hogy akkor elmegyek a Színház-, és Filmművészeti Főiskolára, megtanulom a szakmát, stb. Csupán arra gondoltam, hogy Tarantino kezébe nyomok egy forgatókönyvet egyszer. Ilyen szempontból csak sodródtam az árral. A Veszprémi Egyetemi Napokon volt filmes feladat, abban kiéltem magam, némelyikben szerepeltem is. Egyszer például indián voltam egy huszonkét perces rövidfilmben. Akkoriban annyira lefoglalt az élet habzsolása, nem is gondolkodtam rajta, mi legyen belőlem később. Sok minden szerettem volna lenni, de nem nagyon mentem utána.

Érdekes kettősség, hogy nagyrészt nem teszel semmit a vágyaidért, de mikor megjelent az Abszolult szerda, jó érzékkel egy népszerű humoristát kértél fel a promóciós körúton. Miért éppen Bödőcs Tibit kerested meg?

A nagy magánéleti válságom idején, Londonban, éjszakánként netkávézókban írogattam a könyvet és videómegosztókon nézegettem a Fábry Show-t meg a Showder klubot. Az egyik adásban Tibi mesélte a prágai kalandjait, és akkor felmerült bennem, mennyire jó dolog, hogy ott van a tévében, viccesen meséli a történeteit, miközben ő is Hrabal-rajongó. Nagy hatással volt rám, úgy éreztem sok közös vonásunk van. Éppen az Őfelsége pincére voltam című könyvet olvastam Hrabaltól, Tarantino-t pedig már említettem. Tibi poénjai már akkor is tetszettek, némelyiket szállóigeként idéztem. Szóval, amikor felmerült, hogy valakit el kellene hívni a könyvbemutatómra, egyből ő jutott eszembe. Egyébként ezért is csodálatos a Dumaszínházban lenni. Az ember tudja magáról, hogy nem teljesen épelméjű, és találkozik hasonlóan nem százas fiúkkal és lányokkal. Megnyugtató érzés.

Egy hadarós, hadonászós, dadogós előadót látni a dumaszínpadon nem szokványos jelenség. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy kiállj. Mit tudsz tenni az ellen, hogy a közönség mindezt csupán felvett szerepnek, figurának gondolja?

Valahol még hízelgő is lenne, ha így gondolnák, nem!? Az azt jelentené, hogy tudom, hogy mit csinálok, illetve azt hogy hogyan kell. Tudatosság – igen, ezt a szót kerestem, nálam ez még hiányzik. Számomra most még egy a lényeg: nevessenek azokon, amiket mesélek. Persze a színpadi félelmeim nagy része is ehhez kapcsolódik. Rettegek attól, hogy hiába jó egy poén, nem fogják érteni, mert elhadarom a végét. A Showder Klubos szereplésemen is igyekeztem behúzni a kéziféket, artikulálni, szépen beszélni, mégis volt olyan vélemény, hogy túlságosan izgultam, kapkodtam. Nem volt ez sem bántás, inkább építő jellegű kritika. Viszont olyan visszajelzéseket is kaptam, hogy túlságosan visszafogtam magam. Ki érti ezt? Amúgy, ha összejön, hogy megint szerepeljek a Showder-ben, akkor azért már szeretnék egy kicsit még normálisabb sebességre lassulni. Sokat kell még fejlődnöm, ezzel tisztában vagyok. Általában egyszerre öt dolgot akarok elmondani, és még sajnos az is időnként előfordul, hogy még én sem tudom követni magam. Az egész stand up comedy nekem kicsit olyan, mint amikor valakinek tériszonya van, mégis minden nap felmegy a tízemeletes tetejére egy jót sétálni valamelyik párkányon. Valójában rettegek attól, hogy kiálljak az emberek és beszéljek, mégis ez az egyik legkedvesebb időtöltésem, mert amikor nevetnek, az egy leírhatatlanul kellemes élmény.

Mit szólsz a nézői visszajelzésekhez, hiszen nem csak élőben, de az interneten is sokan mondanak véleményt?

Az elején kopó-mód követtem a kommenteket, de rájöttem, hogy ez egy feleslegesen felkavaró dolog, mert nem tudom kezelni. Hiába olvasok húsz pozitív véleményt, ha csak egy van mellette, ami negatív, akkor az indokolatlanul lelomboz. Napokig, hetekig is emészt. Ebből a szempontból is meg kell még edződni. Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól, ha olyat olvasok, hogy „Tóth Edu a Showder Klub Mick Jaggere”. Ez – bár túlzó, de azért – kétségtelenül hízelgő. Így most megpróbálom nem elolvasni őket, de hát tudod, a kíváncsiság...

Beszéltünk arról, milyen vágyaid, terveid vannak, merre tartasz, de ha most kellene meghatároznod, ki az a Tóth Edu, mit mondanál?

Önjelölt író, aki jelenleg a Dumaszínház tagja. Tegyük hozzá, társulat tagjának lenni nekem olyan, mint amikor Szalai Ádám bekerült a Real Madridba. Nem sokat játszott, de tagja volt annak a csapatnak, amelyben például Xabi Alonso és Higuain is. Most én abban a csapatban játszhatok, ahol a magyar humor és közelebbről a stand up comedy krémje van. Ez már önmagában is egy megelőlegezett bizalom. A stand up-nak nagy jövője van még itthon, ez szilárd meggyőződésem. San Francisco egy nyolcszáz ezres város, jóval kisebb, mint Budapest, de minden héten legalább tizenöt – húsz olyan hely van, ahol a Fiatal Félőrültekhez Fesztiváljához hasonló esteket rendeznek. Nem félek attól, hogy ez elmúlik, vagy, hogy ne lenne rá igény. Az emberek szeretnek nevetni, ez nem fog változni.

Miért vagy ennyire biztos a műfaj jövőjében? Az utóbbi években a szakmából is érkezett komoly kritika, mondván, ez az irányzat csak átmenetileg lehet sikeres.

Ez nem aggaszt, hiszen nincs az a film, műsor, vagy produkció, aminek ne lennének kritikusai, akár a szakmából is. A humor ma már épp úgy a hazai kultúra része lett, mint bármelyik színházi előadás, kiállítás, vagy fesztivál, és ez jó. Ott van például Mácsai Pál, aki Örkény-esteket mutat be. Miért ne férne bele, hogy valaki szerda este meghallgatja Mácsai Pált, másnap pedig a Dumaszínházban kacag egy jót? Különben a színház világától sem esik messze a kritika. Sok olyan előadás van, amit a bemutató óta temetnek, mégis évek óta sikerrel megy. Ez is egy vélemény, tiszteletben kell tartani, de azért mégiscsak a közönség dönti el, mire kíváncsi.

A gyorsan jött siker után hogy értékeled a saját szereped a társulatban? A villámkarrier bárkivel megtörténhet, vagy te sokkal tehetségesebb, talpra esettebb voltál, mint mások?

Ilyen jellegű következtetéseket véletlenül sem szabad levonni. Valóban hamar bekerültem a Showder Klubba, de ez csak annyit jelez, hogy jókor voltam jó helyen. Szerencsém volt, tényleg. Nem szeretném és nem is tudnám magam minősíteni, és az is tény, hogy kiváló, rendkívül tehetséges humoristák vannak a társulatban, azok között is, akik még nem kerültek be az országos tévébe. Továbbmegyek, szerintem azok között is vannak nagyon jók, akik a eddig még nem kerültek be a Dumaszínházba. Furán hangzik, de a magam részéről ezt az egész dolgot nem tekintem „villámkarriernek”, ez a kérdés nem is foglalkoztat. Örülök az adódó lehetőségeknek, és már attól boldog vagyok, ha két-háromhavonta kapok másfél órát a Godotban, nyolcvan embert szórakoztatni. A többi mind ráadás. Az önálló est mellett voltam már néhány vidéki fellépésen is, és ott volt a szlovén körút is. Emellett felléptem itthon is angol nyelvű előadásokon, és persze a Showder Klub is életre szóló élményt jelentett. Mindig úgy izgulok, majd megőrülök, de nem merül fel bennem, hova lehet ezzel majd eljutni. Ja, és a legfontosabb, amit még az elején el akartam mondani... csak most megint elfelejtettem.

/Koncz Csaba