Dumaszínház

A stand-up comedy napi veleje. Csillagok, humor, egyebek.

Csatlakozz!

Friss topikok

Kávéházi dumasarok Kormos Anettel

2011.02.11. 07:53 - kcsabi

Címkék: kormos kávéházi dumasarok interjúsorozat

„Kellemetlenül őszinte vagyok”

– interjú Kormos Anettel –

 Író deákként kezdte, majd elfogyasztott jó néhány Frissítőt, míg Kiskegyed meghívta magához. Dolgozott kevés pénzért, bevállalta az Ingyen színházat is. Addig Mondta a magáét, míg végül humorista lett. Védjegye a mosolymentes arc, fegyvere az irónia. Éles nyelvétől senki nincs biztonságban, főleg nem a családja. Gyereket nevel, újságot ír, könyvet ad ki, utat keres. Megosztó, de nem megmondó. Kiáll és beszél, pedig nem igazán szeret szerepelni. Gyakran hódol káros szenvedélyeinek, úgymint mosás, főzés, takarítás, majd „elképesztő” humorával szorítja sarokba közönségét. A Dumaszínház egyetlen női tagja, az ország első számú stand up komikája, az I. Anett-találkozó főszereplője. Kormos Anett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Magyar Televízió tehetségkutatóját második helyen zártad, ez után kerültél a Dumaszínházba. Eljött az idő, amikor az „utcáról” már nem lehet bekerülni a legnagyobbak közé?

Mindig van esély, csak most talán kicsit kevesebb. Telítődött a közönség szíve, meg vannak a nagy kedvencek, azok az arcok, akik garanciát jelentenek a szórakozásra. Ettől persze még van lehetőség, csak most már más kell, mint eddig. Eredetinek kell lenni, nem elég, hogy jópofa vagy. Második Kiss Ádámra, Bödőcs Tibire, vagy Dombira nincs felvevő közönség. A jelentkezők többsége nagy rajongói a Dumaszínházas srácoknak, a műfajnak, és nem mindig tudják kivonni magukat a nagyok hatása alól. Találkoztam olyannal, aki az elején egyedi stílusban kezdett, aztán egyszer csak azt a hanglejtést kezdte használni, mint Kőhalmi Zoli.

 

Mennyire könnyíti vagy nehezíti meg az újságírói munkádat, hogy humorista is vagy?

Túlzás rám azt is mondani, hogy „újságíró”, vagy „humorista” lennék. Egyik sem igaz. Mind a két helyen próbálkozom, csetlek-botlok, esek-kelek. A magazinnál – ahová most újra írok – dolgoztam korábban, és évekig jelentek meg cikkeim számos más lapban is, de nem választhattam a témákat, és jóformán a stílus is adott volt. Most, hogy volt kétszer öt percem a tévében, már nagyobb teret kapok, még azt is hagyják olykor, hogy a saját stílusomban írjak. Furcsán működik Magyarországon a kultúra. Régebben a tehetség tört utat magának, ma csak az ismertség számít. Ha mákod van, tehetséges is vagy, de sokan tényleg azt hiszik, hogy aki a tévében szerepel, mindenhez ért. Ezzel szemben a tévében szereplők többsége semmihez sem konyít igazán, legfeljebb ahhoz, amivel bekerült. Fordítva működik a világ. Hiába írtam viszonylag jól, stílusosan, sosem derülhetett ki, nem adtak rá lehetőséget. Attól kezdve viszont, hogy szerepeltem egy tehetségkutatóban (Mondom a magamét – a szerk.), már írhatok úgy, ahogy akarok.

 

Ugyanakkor elvárják Tőled, hogy legyél humoros, szellemes az írásaidban is, nem?

Nyilván van és lesz is ilyen elvárás, de ez nem okoz gondot. Felvetetettem egyszer az egyik női magazinnak, hogy szeretnék humorosan írni. Miután nőknek készítjük az újságot, akik általában vevők a szellemes dolgokra, meg lehetett volna találni a közös érdekeket. Lepattantam. Az volt a lényeg, hogy cserélhető legyél, ugyanabban a stílusban, tőmondatokban, a lehető legkisebb logikai okfejtéssel fogalmazz. Most viszont fordult a kocka, már nekem is lehetnek elvárásaim, és ez jelentős változás a korábbi munkáimhoz képest. Azt is érzem, hogy most - furcsa módon - érdekesebbé váltak azok az írásaim is, amik eddig keveseket érdekeltek. Nem lettem tehetségesebb, de valóban igaz, hogy csak az létezik, aki benne van a tévében. Aki meg nincs, az nincs.

 

Furcsa kettősségnek érzem, hogy az ismertség, a tévében, magazinokban szereplés sokat segít neked, ugyanakkor Dumaszínházasok igyekeznek elkerülni a „celebbé válást”. Hol a határ? Mire kell figyelned leginkább?

A Dumaszínházba bekerülve sok mindent meglepődve tapasztaltam. Az egyik az a hierarchia, ami létezik ezek között a fiúk között, kimondva, kimondatlanul. A másik, hogy vannak bizonyos íratlan alapelvek, melyekhez mindenki igyekszik tartani magát. Nálam a beilleszkedési szakasz zajlik, még nem vagyok ebben a társaságban igazából jelen. Igyekszem a fiúkkal jóban lenni, de bizonyos dolgokban talán kicsit másképp gondolkodunk. Nincsenek merev elveim például, hogy most „celeb” vagy „nem celeb”. Nem érdekel. Nem fogok hason csúszva, sárga ruhában a fejemen tojást törni, vagy beköltözni a villába, meg ilyenek, de nem azért, mert ettől celebbé válnék, hanem mert ez tőlem idegen. Valószínűleg nem fogok vacsoracsatára benevezni, aminek az egyik oka, hogy nem főzök jól, másrészt nem szívesen lennék együtt egy hétig olyanokkal, akiket nem ismerek, vagy nem kedvelek. Egyébként is mi van akkor, ha valaki „lecelebez”? Mondtak már csúnyábbat is. Arról már nem is beszélve, hogy ha nagyon megszorulnánk anyagilag, éheznének a gyerekeim, akkor nem hogy tojást törnék a fejemen, hanem eladnám a testem a Rákóczi téren, vagy simán levetkőznék bármelyik férfimagazinnak. Az ember szükségletei meghatározzák az elvállalt feladatot. Annak lehetnek elvei, aki megteheti. Korábban is előbbre juthattam volna, ha minden szolgáltatást elvállalok, de nem vette be a gyomrom, nem is mentem bele ilyenbe, és ha nem muszáj, nem is fogok. Persze az álhírek, félreértések engem sem kerülnek el. Nem rég például felkért a nyuszis magazin, hogy írjak nekik egy cikket. Ez csak az elitnek adatik meg, nagy megtiszteltetés. Vállaltam, meg is írtam a nagy közösségi oldalon, micsoda öröm ért, és máris elterjedt a hír, hogy ledobom a textilt. Egyébként nem hiszem, hogy vetkőznöm kellene pénzért, nem különösebben izgalmas a testem.

 

Mi alapján döntöd el, hogy hol, miben vállalsz szerepet?

Legtöbbször zsigeri alapon döntök. Úszom az árral. Ez az egész stand up comedy dolog sem úgy jött, hogy márpedig ezt akarom csinálni. Szerettem Hofit, mert apám is szerette, de nem a Rádiókabarén nőttem fel. Soha nem volt közöm hozzá, ahogy alapvetően a médiához sem. Nem szerepeltem sehol, nem nyertem szavalóversenyt, még a társaság középpontja sem voltam soha. Az exhibicionizmusnak ez a fajtája - kiállni a színpadra és szerepelni –, belőlem hiányzik. Mindig a számítógép árnyékából kiszóló valaki voltam, de kiderült, hogy ezzel nem jutok semmire. Azt gondoltam, nincs mit vesztenem, ha megpróbálok szóban is szellemes lenni, legfeljebb nem sikerül. Próbálom tagadni, de hiába, a tehetségkutatóra tényleg a férjem nevezett be. Elég ciki, mintha valami megasztáros mondaná. Játszottam a gondolattal, de nem jutottam volna el oda, hogy beküldjem a jelentkezést. Nem mintha nem lenne önbizalmam, egyszerűen lusta vagyok.

 

A férjed benevezett, aztán jött a siker, így azóta nem csak kevesebbet tudsz velük lenni, de egy ország követi, hogy mit mondasz róla. Kicsit mintha öngólt rúgott volna. Mit szól ehhez a változáshoz a családod?

Még nagyon kicsik a gyerekeim, ha meglátnak a tévében, felkiáltanak, hogy „ott van játék-anya”. Ennyi. A férjemet sem különösebben rázta meg, mindig sejtette, hogy a „háziasszonyság” bizonyos klasszikus elemei hiányoznak belőlem. Ha meglennének, akkor nagyon boldog háziasszony tudnék lenni, de nincsenek. Nem vagyok olyan, mint a legtöbb nő, és ez lehet, hogy feleségként hátrány, de sosem volt neki zsákbamacska, mindig tudta, hogy itt még lesznek „gondok”. A legtöbb férfi nem feltétlenül örülne, hogy anyu eljár esténként és a család kárára szellemeskedik. Ő viszont sosem fogta fel így, és ez jó.

 

A Dumaszínházba sokan szeretnének bekerülni, Te pedig szinte rajt-cél győzelemmel érkeztél. Mennyire kell küzdened az irigységgel?

Nem titok, hogy a Dumaszínháznál is fordult már meg nő, és nem tudhatom, nekem ez meddig tart. Nyilván, ha két hónap múlva egy szellemes gondolatom sincs, az nem szerencsés, vagyis bármi előfordulhat. Most viszont itt vagyok, ami persze egyesekben irigységet is szül, de ez érhető. Úgy látom, két csoportra lehet osztani például, a nőket velem kapcsolatban. Az egyik úgy érzi, hogy én ő vagyok, megtestesítem, elmondom, amit gondol, a visszajelzések egyik része ezt erősíti. A másik pedig tényleg az irigy, aki szerint ronda vagyok, csúnyán beszélek, fapofám van. Van, ami ebből persze igaz. Nem megszokott egy nőtől, hogy a családján humorizál, meg ez amúgy is egy férfias „szakma”. Nem ezt érzem támadásnak, hanem azt, amikor már oda fajul, hogy minek akarnak a nők humorizálni, mi ez a nagy egyenjogúság. Szerintem már lemásztunk a fáról, érdemes lenne előbb ezeket a véleményeket is átgondolni. Nem vagyok egy nagy élharcos, meg feminista, csak egyszerűen máshogy gondolkodom. A legjobb jelző talán, hogy kellemetlenül őszinte vagyok. Az emberek többsége ezt nehezen kezeli. A médiából is az jön, hogy anyu kosztümben öleli magához a nyakig saras gyereket, talpig sminkben, aztán megy a boltba boldogan. Elhisszük, és meséljük is egymásnak, hogy nálunk minden remek, a gyerek frankó, a család boldog, mindig fitt vagyok, semmit nem kell dolgoznom érte, hogy jól nézzek ki.  Csak az a helyzet, hogy ez nem igaz. Az sem igaz, hogy a gyerek mindig áldás. Alapvetően nyilván az, de nagyon sok gondot, lemondást, idegeskedést jelent. Nem hiszem, hogy nekünk állandóan úgy kéne tenni, mintha minden fenékig tejfel lenne.

 

Mit mondanak majd a gyerekeid kamaszként, amikor visszanézik a mostani fellépéseidet és megtudják, mit mondtál róluk?

Nem tudom, de addigra tisztában lesznek a humor és az irónia lényegével. Előfordulhat, hogy el kell magyaráznom nekik, hogy ezt így, meg úgy gondoltam, de akkor valamit csúnyán elrontottam. Az a szerencse, hogy otthon sem vagyok más. Simán előfordul, hogy illetlen dolgot mondok nekik, ha úgy gondolom, és ezen ők nagyot nevetnek, holott az egyik három, a másik meg négy éves. Mondok csúnyákat is, ha elszakad a cérna. Nem vagyok rá büszke, de előfordul. Ezt nem hiszem, hogy kamaszkorukban magyaráznom kéne nekik. Azt igen, hogy anyu azért domborított meztelenül a férfimagazinban, mert kapott érte másfél millát, és nagyon kellett a pénz, vagy csak jól esett neki, mert felkérték és szép fotók készültek róla. Ezt meg kéne magyarázni, de nagyon remélem, ők abba nevelődnek bele, hogy tudják mi a humor, mit hogyan kell érteni, min lehet nevetni.

 

A férfiak alapvetően hiú, önérzetes emberek. Kevesen tűrnék, hogy a feleségük a tévében ironizáljon rajtuk. Fura, hogy nálatok nincs ebből gond…

Még soha nem láttam, hogy sértette volna a férjemet, amit mondok. Korábban írtam a magánéletünkről még szigorúbb hangnemben, vagy viccesebben is. Ráadásul a produkcióim nagyrészt inkább önironikusak. Arról beszélek, hogy kicsi a mellem, itt-ott béna voltam, rosszul vezetek, ahogy anyám is. A műsor kisebb része szól arról, hogy a gyerekek nem teljesen normálisak, és, hogy a férjem áll mindig a helyzet magaslatán. Nem is szeretnék olyan férfival élni, aki nem tud magán röhögni. Én hozom őt ilyen helyzetbe, ez kétségtelen, de otthon sincs másként, nem érte váratlanul. Nem úgy kell elképzelni, hogy otthon szende vagyok, istenítem őt egész nap. Vannak viták nálunk is, de nem ezen. Lehet olyan, hogy időnként a másik gyenge pontjára tapint az ember, véletlenül is, és ha azt mondaná, hogy ezt, vagy azt ne mondjam többet, mert neki fáj, akkor nem mondanám. Viszont nem viselném jól, ha sok ilyen cenzúra történne a családom részéről.

 

Beavatsz abba, hogyan találtatok egymásra a pároddal?

Beavatlak, de nem túl érdekes ez a történet. Főiskolai szerelemnek indult, aztán ez lett a vége. Nem akartam férjhez menni, mert nem találtam különösen fontosnak a papírt. Más kérdés, hogy amikor meglett, mégis azt éreztem, jóval több ez egyszerű formalitásnál. Gyerekeket akartam, a férjem pedig azt mondta, lehet, de előbb esküvő. Megköttetett az üzlet, már ha lehet ilyet mondani. A gyerekvállalás teljesen tudatos volt a részemről. Író szerettem volna lenni, és úgy gondoltam, ha harminc felett szülök, akkor ebből nem lesz semmi. Közel negyven évesen kezdjek neki írogatni, amikor az egyik gyerek még kicsi? Ezt nem tartottam reálisnak. Az is bennem volt, hogy nem lehet igazán megérni, felkészülni az anyaságra. Bármennyire is azt hiszed, nem érhet meglepetés, mégis fog, mert olyan helyzetekbe sodródsz, melyekben ott és akkor kell rájönnöd a megoldásokra. Elmondhatják a szüleid, mi a véleményük, felkészíthetnek valamennyire, megbeszélhetitek a pároddal, kialakítjátok a gyerekszobát együtt, de amikor éjszaka fel kell kelni hetvenhatszor, mert sír a gyerek, azért az egy merőben új szituáció.

 

Mennyire akarod megváltoztatni azokat a sztereotípiákat, amiket a női humorról gondolnak sokan? Szemed előtt lebegnek ilyen célok, amikor összeállítod a műsort?

Nem vagyok egy humorista Simone de Beauvoir, aki kivívja a nők jogait a humorban. Nincsenek ennyire nagyra törő terveim. Szeretnék jó visszajelzéseket kapni, de ennek nincs köze a nőkhöz, és igazából a humorhoz se. A hiúsághoz van köze. Hiú vagyok és szeretek mindent jól csinálni, mert az igen hálás helyzet. Sokat dolgoztam, írtam, mégsem lett annyi visszajelzésem, amennyit szerettem volna. Most jobb helyzetben vagyok, mert azonnal megkapom az arcomba, azzal pedig már lehet valamit kezdeni. A jelenlegi állapot nagyon nehéz és könnyű is egyszerre. Valószínűleg nem jutottam volna be a Showder Klubba úgy, hogy egyszer volt egy színpadi fellépésem a Magyar Televízióban. Nyilván azért történhetett meg, mert csaj vagyok. Azt viszont sokan elfelejtik, hogy ennek vannak hátulütői is, mert azt a távot, amit a srácok négy – öt év alatt futottak le, azt nekem most sprintben kell lefutnom. Teljesen jogosan várja mindenki, hogy hozzam ugyanazt a szintet, de ez lehetetlen. Meg kell küzdenem a közönséggel, hiszen még mindig sokan néznek rám furcsán. Egy csaj ne legyen vicces! Végül is ez sem meglepő, hiszen milyen nők vannak a tévében? Bemondónők, műsorvezetők, playmate-ek, mosolyognak, kedvesek, én meg nem ilyen vagyok. Így tehát nem véletlen, hogy meglehetősen furcsának tűnök a színpadon. Nézik, hogy ott egy csaj, aki vicces, de nem is mosolyog, és nem tűnik olyan kedvesnek.

 

Mennyire törekszel rá, hogy ezen változtass?

Alapvetően nem tudsz olyasmit magadra erőltetni, amilyen nem vagy. Egyből észreveszik, hogy valami nem stimmel. Biztos soha nem leszek harsány, nem fogok nagyon gesztikulálni, kiabálni, mert nem tudok kibújni a bőrömből. Valamennyit javul majd, lazul az arcom, a testtartásom, ez biztos. Viszont ne felejtsük el, hogy nekem ez a fajta merevség hozta meg a sikert. Így kerültem összhangba a közönséggel, mert ők is távolságtartóan fogadtak. Láttam, már csajt megbukni a Godot-ban, úgy hogy ő harsány volt, gesztikulált. A közönség nem szereti, ha egy nő meg akarja enni őket. Látják, hogy csetlek-botlok, és az ellenszenv fokozatosan átfordult támogatásba. Megpróbálhatod magabiztossággal ledönteni a bizonytalanságot, de nőknél még nem nagyon láttam rá példát, hogy ez sikerült volna.

 

Hogy élted meg azt, amikor egyszer csak felhívott Litkai Gergő, a Dumaszínház főszerkesztője, hogy csatlakozz a társulathoz?

Talán furcsán hangzik, de nem tudtam a fiúkról semmit. Tévében láttam őket először, és komolyan utána kellett járnom, ki is ez a Litkai Gergő? Mi az a Dumaszínház? Amikor Gergő szólt, volt bennem kétség rendesen. Jó-e ez nekem? Aztán kiderült, hogy ez egy rendkívül jó dolog, érdemes ide csatlakozni. Kértem, pontosan mondja el, miről is van szó, hogyan épül fel a rendszer, mi az a Godot, Dumaszínház, Showder Klub, Comedy Central. Nehezen értettem meg, ki hova tartozik, mi hogyan működik itt. Aztán persze nagyon örültem, büszke voltam magamra. Eljöttem a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára, és akkor láttam először, hogy itt milyen komoly küzdelem folyik a bejutásért. Külső szemlélőként úgy tűnt, hogy ez egy nagyon laza, baráti jellegű társaság, ahol mindenki jóban van mindenkivel. Nem így van. Valamelyikük mondta, és ezzel egyet értek, hogy inkább olyan, mint egy osztály. Egyesek nagyon jóban vannak, mások meg csak úgy nincsenek rosszban, és akadnak olyanok is, akik kifejezetten nem kedvelik egymást. Ráadásul azt hittem, a poén csak úgy jön. Egyszerűen úsznak a levegőben a viccek. Nem így van.  Dolgoznak, ötletelnek, híreket olvasnak, jegyzetelgetnek. Aki poént lop, arra meg haragszanak, azt nem lehet. Pontos hierarchia van, kemény munka, amire nagyon vigyáznak.

 

Azt gondolnám, hogy ennyi férfi között egy nő el van kényeztetve, a tenyerükön hordozzák, nem győznek a kedvében járni. Tévedek?

Az első találkozások alkalmával éreztem, hogy nézegetnek. Ki ez? Mit akar itt? A tenyéren hordozás, azért az túlzást, nem éreztem még, de nem szabad elfelejteni, hogy itt a humor az első, és a közönség a legfontosabb. Igyekeznek persze helyzetbe hozni. Előfordul, hogy olyan is vállalja a bemelegítést, aki nem szokta, csak hogy engem segítsen. Nem akarják, hogy sörös korsókkal üldögélő férfiak zabáljanak meg. Kapok viszont a csipkelődésből is, ahogy mindenki. A többség szimpatizál velem, néhányan talán még kedvelnek is. Valahogy mindenki a maga nőideálját akarta kifaragni belőlem. Aki jobban szereti a szelíd, visszafogott lányokat az azt mondta: „ilyeneket nem lehet mondani, nem tesz szimpatikussá”, aki pedig a harsányabb, vagányabb csajokat szereti, az meg éppen ellenkezőleg: „na, azt még oda lehetett volna tenni, mert így nem elég”. Szóval kapok tanácsokat bőven, de hogy ezekből mit tudok, és mit akarok megfogadni, az már rajtam áll.  Nyilván nem lehet mindenkinek megfelelni. Kitaposandó ösvényen haladok, és vonszolom rajta magam.

 

Milyen volt az első hivatalos találkozó a rajongóiddal?

Kínos pillanat volt, mert ezt tulajdonképpen a tévé erőszakolta ki, ők is szervezték meg. Soha nem csináltam volna magamnak ilyet. Nem akarok senkit megbántani, értem a koncepciót is, de érződött, hogy a tévé őket használja fel a képi megjelenítésemhez. Mondjuk ez a végső megoldás volt, mert előtte már mondtam, hogy a családot, barátokat nem akarom a tévébe vinni és a lakásomba se jöhetnek be. Annyiban jó volt így, hogy ott voltam azoknak az embereknek, akik már egyébként is akartak velem találkozni. Szimpatikus arcok ők, pozitívan nyilvánultak meg, agyba-főbe ajnároztak, amire azért nagyrészt érdemtelen vagyok, de szerencsére ezt nem tudják, hiszen nem ismernek. Szóval furcsa élmény volt, már csak azért is, mert egy lányon kívül a társaság csak pasikból állt, és így több szó esett a fenekemről, mint a humoromról.

 

Nemrégiben kiadtál egy riportkönyvet, melyben Dumaszínházas humoristákkal beszélgetsz. Miért érezted szükségét ezeknek a beszélgetéseknek?

Több oka is van, hogy megírtam ezt a könyvet. Az egyik, hogy nyáron felszabadult némi időm és kétségbe estem, hogy elsivárosodik a szellemi életem, csinálnom kellett valamit. A másik, hogy ebbe a társaságba, csak azért mert stand up comedy-vel kezdesz foglalkozni, még nem kerülsz be. A látszat ellenére ez egy zárkózott csapat. Reméltem, hogy a beszélgetések közelebb visznek hozzájuk, és belőlük információt kiszedni amúgy is kihívás. Persze nem tagadom, az üzleti lehetőség is vonzott. Ezekre a fiúkra most mindenki kíváncsi, egy róluk szóló könyv érdekes lehet a közönségnek, így talán megtérül a befektetett munka. Jó lehetőségnek éreztem, hogy a haknik során bennem más vélemény alakult ki róluk, mint annak, aki csak a tévében, vagy színpadon látta őket. Roppantmód érdekelt, milyenek otthon, hogyan viselkednek apaként, férfiként, barátként.

 

Úgy veszem észre, hogy a humor teljes embert kíván, lényegében egész napos szolgálat, ahol mindig a műsoron kell dolgozni. Fel tudod venni a ritmust? Jut idő kikapcsolódni?

Azért félek az ilyen kérdésektől, mert nem akarok „nagy megmondó” lenni. A fiúk már profi szinten csinálják ezt, termelik a humort, ebből élnek és koncentrálniuk kell, hogy legyen elég anyag. Sehol nem vagyok még. Gyűjtök persze mindent, amit lehet, nézem a tévét, rengeteg poént felírok, hátha hasznos lesz. Hozzá kell tenni, hogy régen is mindig kommentáltam a látottakat, csak nem írtam fel semmit. Ugyanúgy gondolkodom a dolgokról, megérintenek, felháborítanak, megnevettetnek, csak most meg kell őket jegyeznem. Ez viszont nekem még nem olyan fokú teher, mint a profiknak. Kikapcsolódáskor lusta, a tévé előtt popcornnal pihenő típus vagyok, tökéletes ellentéte a férjemnek, aki viszont nagyon aktív. Rendezvényszervező, tehát mint ilyen, nyughatatlan. Amikor szabadidőről van szó, ő mindig menni akar valahova, csinálni szeretne valamit, én meg inkább becsuknám az ajtót és lehúznám a redőnyt. Mozgókép-függő vagyok, szívesen nézem este tíztől hajnali négyig a tévét, de ha megkérdeznéd, mit láttam, nem tudnám megmondani.

 

Gyorsan értél el sokat a humorban. Mi lehet még a célod?

Amit eddig elértem, egyik sem volt cél, mindegyik hozadéka volt valaminek. Érdekes, hogy amikor az ember törekszik valamire szeretné elérni, nem sikerül. Nem jut egyről a kettőre - biztos, hogy mindenki megélt már ilyet -, akárhogy dolgozol, nem keresel többet, nem jutsz feljebb a ranglétrán, nem megy. Aztán meg valamit csak úgy az öledbe dob a sors, amire nem is gondoltál. Sok kiadó ajtaján kopogtattam, pár helyen vertem az asztalt is, hogy „márpedig ilyen-olyan tehetséges vagyok”, és nagyon szerettem volna a saját szellemi termékeimet megmutatni, de nem volt rá mód. Korábban csak azzal a felirattal találkoztam a kiadónál is, hogy „kérjük, kéziratokat ne küldjenek, mert nem küldjük vissza, nem nézzük meg, nem olvassuk el”. Néhány hónapja viszont volt ez a Dumaszínházas riportkönyv-ötletem, és lám, tárt karokkal vártak. Sok ajtót megnyitott a humor, szóval, ha holnap azt mondják, le kell jönnöm a színpadról, mert nem vagyok vicces, akkor is megérte, mert ez egy hihetetlenül nagy kaland.

 

/Koncz Csaba 

A bejegyzés trackback címe:

https://dumaszinhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr342653090

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.