Dumaszínház

A stand-up comedy napi veleje. Csillagok, humor, egyebek.

Csatlakozz!

Friss topikok

Ahol eddig a Badár se járt…

2011.02.19. 14:20 - kcsabi

Címkék: badár bamako

 Badár Bamakoba ment. Ez lehetne egy új Szőke András film címe is. De nem az. Badár Sándor néhány hétre kimenőt engedélyezett magának a Dumaszínház színpadáról és Kőváry Barna rallyversenyzővel, illetve Pataki Ádám operatőrrel kiegészülve elindult Afrikába. No, persze nem csak úgy heccből, hanem a Budapest Bamako Rally versenyzőiként. Jó mókának indult, de azért voltak kalandok, amit meg tudtak állni röhögés nélkül…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Badár Sándorral pár nappal a verseny után, egy csendesnek nem mondható kávézóban találkoztunk. Ahogy az afrikai nap pillanatok alatt felszalad az égre, mi is úgy távolodtunk a fővárostól, és máris ott voltunk a sivatagban. Izgalmas, küzdelmes, de egyben gyönyörű utazásra indultunk, Sándor újra és újra átélte az élményeket. Lelkes beszámolóját hallgatva a kávémban el nem olvadt cukor a fogaim között változott homokká, néha még kérdezni is elfelejtettem. Így lett a villáminterjúból igazi utazás…

 

Hogy kerültél a Budapest-Bamako Rally közelébe?

A kihívás hatására. (Vágta rá szinte gondolkodás nélkül) Volt bennem egy belső kényszer. Egy haverom már sokszor fűzött, hogy menjek. Ő már kétszer is végig ment a rallyn motorral, és állította, hogy ez egy nagyon nagy verseny, jó lesz, jól fogom magam érezni. Sokáig kifogásokat gyártottam, de tavaly nyár végén összefutottunk, és megint győzködött, nagyon sok élmény érhetne, tudnék róla mesélni a műsoraimban is. Ezzel aztán beleültette a bogarat a fülembe. A stand-up szempontjából remek lehetőség, és az elmúlt években amúgy sem voltam ilyen extrém túrán. Régebben jártam már izgalmas helyeken, akik olvasták a japán kalandjaimat, a szánhúzós történeteimet, a téli olimpiát, vagy Amerikát, azok tudják. Afrikában még sosem voltam, úgy gondoltam, most jött el az idő. Az elhatározás után mindössze két és fél hónap maradt arra, hogy el tudjak indulni, ami borzasztó kevés. A többség egy éven keresztül készül, gyűjtögetnek, építik az autót, nekem ennyi időm nem volt. Össze kellett hozni egy csapatot, az autót, mindent az induláshoz, úgy hogy elképzelésem sem volt arról, mi fog várni rám.

 

Volt olyan pillanat, amikor már bántad, hogy elindultál?

(Kicsit elgondolkodik, a távolba révedve kevergeti a teáját, de aztán határozottan válaszol.) Az indulásig igen. Ijesztgetik az embert rendesen, mondják, hogy nagyon veszélyes, Afrika az afrikaiaké, nemzetközi terrorizmus van, meg gyilkolás, halál. Ezeket a dolgokat viszont próbáltam elhessegetni azzal, hogy máshol is van ilyen. Még Magyarországon is lehet olyan extrém helyeket találni, ahol komoly veszélyben van az ember. Végül is, ha így fogjuk fel a világot, ne menjünk ki az utcára, mert a fejünkre eshet egy tégla. Nyilván sokkal nagyobb az esélye, hogy egy ilyen területen éri az embert atrocitás, mint mikor otthon nézi a tévét. A rajttól kezdve viszont eltűntek ezek a félelmek. Az úton egyszerűen olyan dózis éri az embert, hogy nincs idő a veszélyeken gondolkodni. Gyakorlatilag mindig abban van, és még sincs.

 

Egyszer a sivatagban, sötétedés előtt akadtatok el a homokban. Még ekkor sem merült fel, hogy talán elhamarkodott döntés volt ez a verseny?

Addigra már átmentem hajós kapitányba. Nem az volt a fő feladatom, hogy aggódjak, hanem hogy a többiek félelmét próbáljam meg elhessegetni. Nyilván tudjuk, hogy Afrika nem egy leányálom, megvan a vadsága, ami nem olyan, mint például egy Dél-Amerikai őserdő. Ott szerintem sokkal több a veszélyforrás. Afrikában lehet számítani kígyóra, skorpióra meg fegyveres emberekre, de nincs olyan sok csúszómászó, bogár, tüske, egyebek, ami miatt abban a másodpercben meghalhatsz, mint egy őserdőben. A sivatagban valahogy nem merült fel, hogy nagyobb bajba kerülhetünk. Számtalan olyan gond adódott az egész úton, ami technikai probléma, amit az ember saját magának gyűjt be. Kőváry Barna barátom és csapattársam mondta, hogy a defektet az ember nem kapja, hanem csinálja magának, tehát úgy kell vezetni, hogy ne legyen. Szerencsére nekünk nem is volt egyetlen egy sem. Fontos a defenzív vezetés technika. Az ember ötszáz méterre maga elé néz, de közvetlenül az autó elé figyel, mert ha csavarunk a szavannán százzal, akkor látni kell, melyik fűcsomó fogja eldobni a kocsit. Akik hibáztak, mind ilyeneken buktak el, elhajította a vasat a kátyú, össze-vissza törték az autót, illetve magukat. Ez nem egy könnyű verseny, hanem kemény kihívás, nem is gondoltuk, hogy ennyire.

 

Akkor maradt az elszántság, a térkép és a kijelölt állomáspontok…

Szerintem még Marco Polo-nak és Kolumbusz-nak is precízebb térképei voltak, mint amivel mi rendelkeztünk. (Mosolyog.) Nincs rajta semmi, sőt, azok az utak, amik be vannak rajzolva, azóta már nem is ott vannak. Jön egy szél és egy kilométerrel arrébb tolja az utat, nem lehet tudni, hol van. A navigációs pontokat hónapokkal korábban jelölték ki, amikor a pályaíró megcsinálta ezt az utat. Ezeket a pontokat úgy kell elképzelni, hogy az itinerben van egy koordináta, és meghatározzák, hogy azon a helyen van egy fa, vagy kő, esetleg leírják, hogy „ott aludt Napóleon”. Ezeket kell megtalálni, melléállva lefotózni, aztán menni tovább. Az eddigi versenyeken egy napra hét – nyolc pont jutott, most viszont harmincöt – negyven. Még a profik is azt mondták az idei rallyra, hogy a legkeményebb volt, amit eddig átéltek. Emberes feladat, de ezen keresztül éltük át Afrika szépségét is. Olyan brutális szépséget kaptunk a tájból, amit eddig nem tudtunk elképzelni. Felfoghatatlan.

 

Mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Az idő. Elnézed a GPS-t, eltévedtél. Tíz perccel tovább gyönyörködsz a tájban, már nem éred utol magadat. Ráadásul azt is nehéz megszokni, hogy a nap a másodperc tört része alatt jön fel és megy le. Előtte nagyon hideg van, utána forróság. Nincs átmenet. Egész nap mész a negyven valahány fokban, ha pedig lassú voltál, lemegy a nap és azonnal vak sötétség van. Mivel mi szinte mindig eljátszottuk az időt, így a táv nagy részét lényegében éjszaka tettük meg. Fekete Afrika tényleg fekete. (Nevet, majd elgondolkodik, nagyot kortyol a teából. A szemén látszik, hogy képzeletben újra ott ül az autóban és vezet.) De menni kell, mert ha nem érkezel be a napi célba, kiestél a versenyből. Az ember közben csak azon agyal, hogy teljesíteni szeretné, amit vállalt, eljutni Bamakoba, épségben, viszont minden lehetséges emberi és technikai tényező ezt igyekszik meggátolni. Kilométerenként van egy ellenőrző pont, ahol a katonák úgy szednek szét, mint foxi a lábtörlőt, és senki nem áll melletted, nincs segítség. Teljesen szubjektív módon döntenek rólad. Velünk azért általában rendesek voltak, mert egyrészt olyan hangot ütöttünk meg velük, meg voltak nálunk ajándékok, amiket kérdés nélkül adtunk oda. Nincs közös nyelv, hasonló kulturális vagy vallási alap, minden a szubjektivitáson múlik, de olyan szinten, hogy ha úgy gondolja, benyúl az autódba és elvesz bármit. Teheti, mert nála van a puska.

 

Tegyük hozzá, Ti is kerestétek a bajt. Bementetek például egy halpiacra fényképezni, amit a helyiek nem vettek jó néven. Hogy tudtad megőrizni a hidegvéredet, amikor két tucat nagydarab ember vett körül titeket fenyegető arckifejezéssel?

Biztos, hogy ha először lettem volna ilyen helyzetben, akkor a halálfélelem ül ki az arcomra, és nem úszom meg. Ez döntés kérdése. Az egyik lehetőség, hogy nem megyek oda, vagy ha oda is megyek, véletlenül sem csinálok kihívó mozdulatokat, vagyis nem keresem a bajt. Viszont ha odamegyek és keresem, akkor meg vállalni kell a következményeket, kezelni kell a szituációt. Olyankor már nem gondolkodsz azon, minek jöttem ide, ki kell mászni a szószból. Abból kell kiindulni, hogy ők teljesen normális emberek. Szerintem nem is durvák, vagy vadak, csak védik a saját identitásukat. Ez természetes. Úgy gondolom, ha idejönne egy külföldi, és elkezdené tépkedni a Parlament előtti nemzeti zászlót csak úgy, akkor valószínűleg nyolc irányból futna rá tíz magyar, és kérdés nélkül taposnák bele a földbe. Semmi bajom nem volt azokkal az emberekkel. Ők úgy élnek, hogy nem engedik magukat lefotózni, védik a saját életterüket. Nem gazdagok, de ez nem is igazán érdekli őket. Egyszerű emberek, akik egyszerű módon élnek, én meg betörtem a körükbe. Ezt fel kell vállalni, mert ha az ember egy ilyen kiélezett helyzetben látványosan beijed, akkor már úgy hívják, zsákmány. Az egyetlen esélyünk az volt, ha megpróbálok hidegvérrel, súrlódásmentesen kijönni a helyzetből. Ezt az utat választottam. Nem volt veszélytelen, de a cél érdekében – hogy nagyon jó fotókat szeretnénk készíteni az ottaniakról –, muszáj volt odamenni. Odasétáltunk, vittünk magunkkal egy akkora fényképezőgépet, amiről a vak is megmondta volna, hogy az, és minden exponálás hanggal jár, ezt nem lehetett titokban csinálni. Könnyedén kiszúrtak minket, körbevettek és benne volt a pakliban, hogy agyonütnek. Nem így lett. A vezetőjük – aki egyébként egy helyi első ember volt – még névjegykártyát is adott a végén, pedig elég durcás volt, teljes joggal.

 

És aztán bejelölt az egyik közösségi oldalon is. Visszajelölted?

Nem jelöltem vissza, mert jártam már rosszul. Egyszer, kíváncsiságból rákerestem, hány Badár létezik még a neten, mert azt hittem, egyedül vagyok. Kiderült, hogy borzasztó sok indiai meg pakisztáni Badár van, zenészek, mutatványosok, vallási vezetők. Találtam egy arab terrorista csoportot, ami szintén Badár néven fut, arra is ránéztem kíváncsiságból. Annyi kémvírust kaptam Amerikából, hogy végül a gépet kellett kicserélni, már lesikálni sem lehetett. Inkább nem kockáztatnék.

 

A verseny szempontjából milyen célokkal indultatok neki a távnak?

Azt már hamar eldöntöttem, hogy nem akarok a túra kategóriában menni, mert nem szeretnék betonúton lecsorogni Bamakoig. Hozzáteszem, úgy sem könnyű, mert betonút sincs mindenhol. Borzasztó sok kecske, meg keresztbe futó kisgyerek van, akikre nagyon kell vigyázni, mert két dologért azonnal halál jár: ha elütsz egy állatot, vagy egy embert. Mindkettő ugyanannyit ér. Óriás kátyúk vannak, meg oldalukra fordult kamionok, tehát nem veszélytelen a betonút sem. Ennek ellenére a rally extrémitását kerestem, a verseny kategóriában akartam menni. Így viszont a fő cél az lett, hogy egy jó autóval, hiba nélkül, a feladatokat megoldva végig menni. Ez volt a legfontosabb. Menet közben aztán, amikor már megismerkedtünk a GPS-el – három napunk ment rá, míg rájöttünk hogyan lehet bekapcsolni –, úgy éreztük, megy ez. Nem az utolsók között kullogtunk, erős középmezőnyben mentünk, nem utolsó sorban az ISUZU-nak köszönhetően, mert nagyon jól működött. Nem szabad elfelejteni persze, hogy az autó mellett sok más segítséget, technikai felszerelést is kaptunk, ami ott a versenyen nélkülözhetetlennek bizonyult. Az AutoTraider-től, a Bomba energiaitaltól, vagy a CBA-tól kezdve a Water Land-en keresztül a Sony Centerig rengeteg kisebb-nagyobb cég volt, akik bíztak bennünk és felszerelést, vagy anyagi segítséget biztosítottak. Említhetném a Műszaki Egyetemet is, ahonnan például műholdas telefont kaptunk, hogy ha nagy gondban lennénk, legalább fel tudjunk hívni valakit. Nem tudom elmondani, mennyit jelentett ez a támogatás, minden szempontból. Volt olyan napunk, amikor végigszáguldottunk a szavannán, az egész banda a hátunkat nézte, aznap minden frankón összejött. Csak hát ez egy hosszú verseny, minden nap hasonlót kellett volna produkálni, hogy elsők legyünk. Végeredményben az eltervezett középmezőny hajszálpontosan sikerült, hiszen negyven autóból a huszadikak lettünk, és ezzel nagyon boldogok vagyunk.

 

Szép eredmény, ráadásul mindhárman először voltatok a Bamako Rallyn…

Afrikában is először voltunk mindhárman. Lehet, hogy ha az elején a bohémságunkat eldobáljuk és csak a versenyre koncentrálunk, akkor négy – öt hellyel előrébb végzünk. Úgy érzem többel nem. Menet közben viszont már nem is foglalkoztunk a helyezéssel, csak az volt a fontos, hogy eljuttassuk az autót a célba. Komoly versenyzők estek ki mellettünk, hogy mást ne mondjak a tizenhét motorosból mindössze három jutott le. Harmincöt ország száznegyvenhét csapata indult a túra és verseny kategóriában összesen, ebből körülbelül száz ért oda. A kiesés persze legtöbbször egy-egy rossz döntésen múlott. Az egyik nap például egy lengyel csapatot kellett mentenünk. Megnéztek egy hajóroncsot, ami még apálykor kint volt a vízből. Ott hagyták az autót, de mire megnézték a százharminc méter hosszú hajót a dagály elöntötte az autójukat, nem volt kiút. Az egyik fickó két kilométert futott a fövenyen, mint egy spártai katona, mikorra meglátott minket. Hozzáteszem, ha nem vagyunk éppen ott, akkor ők sehol nincsenek, mert mindenüket elvitte volna a víz, talán még emberhalál is történik. Az óceán könnyedén borogatta fel a két és fél tonnás autójukat. Versenyben voltunk, szóval nem lett volna feltétlenül kötelességünk segíteni, de ilyenkor az ember nem gondolkodik, hanem rohan menteni. Tizenegy órakor kezdtük a cibálást és délután ötre rángattuk ki a tengerből az autót. Azt sem vettük észre, hogy jéghideg a víz, az adrenalin annyira dolgozott bennünk. Órákat töltöttünk el benne, és a saját versenyünket is kockáztattuk, mert ha ott valaki tüdőgyulladást kap, nem tudunk tovább menni. Minden pillanatban döntések elé állítja az embert a verseny – ahogy az élet is –, és ezek meghatározzák, hogy a következő napot túléljük vagy nem, kiesünk, vagy mehetünk tovább.

 

Ekkor két úriember, egy fiatal és egy középkorú érkezik. A fiatalabb arcban felismerem Pataki Ádámot, Sándor útitársát, a csapat operatőrét. Barátságosan köszönnek, majd diszkrét távolságban ülnek le. Hiába, ebben a társaságban is Sándor a show-mester, a média az ő asztala, lassan befejezzük a társalgást.

 

Az élményeket nyilván a Dumaszínház színpadán is halljuk majd tőled, de úgy tudom, film és könyv is készül az útról. Mikorra várhatjuk a megjelenéseket?

Éppen azért találkozom most a barátaimmal, mert a filmanyagot akarjuk elkészíteni. Bízom benne, hogy a vágott verzió már a Filmszemlén előfordul majd. Direkt filmet forgattunk az út során. Mihamarabb találunk megfelelő szponzort, annál előbb elkészül. Utána már csak a televízióktól függ, hogy melyik csatorna és mikor szeretné műsorra tűzni. Várhatóan a könyv is meglesz még idén, de most van egy készülő könyvem, először azt szeretném kiadni, utána jöhet a Bamako-sztori. Nem vagyunk elkésve, mert ezeket az élményeket mi éltük át, nem lehet elvenni tőlünk. Ez nem egy sportkönyv lesz, aki elolvassa, hamar rájön majd. A stand-up szempontjából pedig egyelőre még fel kell dolgoznom a történteket. Egyszerűen annyi hatás ért minket nagyon rövid idő alatt, hogy újra át kell élnem őket agyban, meg kell formálni, hogy elmondható legyen. Nem szeretném, ha végül kollektív öngyilkosság lenne a nézőtéren. Próbálom humoros formában tálalni, ehhez pedig kell egy kis idő. Semmivel nem kell rohannom, mert itt van belül, aztán majd apránként előjön.


/Koncz Csaba

 

A bejegyzés trackback címe:

https://dumaszinhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr982672642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.