Dumaszínház

A stand-up comedy napi veleje. Csillagok, humor, egyebek.

Csatlakozz!

Friss topikok

Kávéházi dumasarok Hajdú Balázzsal

2011.02.25. 00:48 - kcsabi

Címkék: hajdú kávéházi dumasarok interjúsorozat

„Mindig vágytam az önkifejezésre”

– Interjú Hajdú Balázzsal –

 Orgazmus, foci, tőzsde, buddhizmus, sakk, állásinterjú, MLSZ, részvényindex, póker, tégla, önismeret, pornófilm forgatás. Ki az, akinek ez mind előfordul az életében? Nyilván sokan vannak. Ki az, aki erről szívesen mesél is? Néhányan. Ki az, aki erről színpadon, tévében, nagy nyilvánosság előtt beszél, ráadásul humorosan? Csak ő. Az író, akinek könyve még nem készült el, mert nem tudja, mi legyen a téma. A pénzügyes, aki egyiptológus szeretett volna lenni, de végül a tőzsdén kötött ki. A srác, aki lehetett volna rock zenész, profi focista, sakk-világbajnok, de sorsa mégis a stand up comedy felé terelte. Az élő példa arra, mi az eredménye, ha az ember nyugtatóra iszik töményet. Egy újabb híres Hajdú B., a humor-maffiózó, a Dumaszínház szentesi munkacsoportjának legfiatalabb tagja, Hajdú Balázs…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mit jelent számodra, hogy a „szentesi humormaffia legfiatalabb tagja” vagy?

Ez érdekes dolog, mert úgy érzem, ha rendeznénk egy humorbajnokságot a szentesiek között, talán nem is lennék dobogós. Nagyon jó a kapcsolatom mindenkivel, Badár Sanyival, Kőhalmi Zolival, és Szőke Andrissal is, és nem csak azért, mert egy helyről származunk. Egy plusz élmény, szorosabb kapocs, hogy szentesiek vagyunk. Ugyanabba az általános iskolába jártam, ahova Zoli, az anyukájával voltam egy sakkszakkörben, tehát amiket a műsorban mond, azokat meg is éltem, ez már eleve remek dolog. Sanyit már a Dumaszínházban ismertem meg, itt barátkoztunk össze. Szoktunk együtt kirándulni, a fia tehetséges bűvész, mindig mutatványokkal szórakoztat.

 

Inspirált Téged például Kőhalmi Zoli sikere abban, hogy te is a humor felé indulj el?

Nem, ezt nem mondanám. Meglepődtem, amikor benne volt az újságban, hogy megnyerte a humorfesztivált 1998-ban. Tudtam, hogy jó humora van, de ő sosem a poénokat kimondó ember volt, inkább mindig átadta a lehetőséget másnak. Kitalálta, megírta a vicceket, valaki pedig előadta helyette. A fesztiválon még szerzőként nyert, később aztán előadó is lett, ami még jobban meglepett, de persze örültem neki. Akkor már én is foglalkoztam humorral hobbi szinten, de nem is gondoltam rá, hogy ebből valaha lehet valami komolyabb. A gimiben volt egy újságom, amit én szerkesztettem, apukám pedig a munkahelyén fénymásolt. Tíz forint körüli összegért árultam, abból vettem kakaós csigát, vagy egy kisfröccsöt. Néhány példány még most is megvan belőle, és vannak ismerőseim, akik megőrizték a saját példányukat. A suli után aztán teljesen más irányba indultam el, és csak sok évvel később jöttem tehetségkutatóra, amikor felköltöztem Pestre. A Dumaszínház társulatának 2007. november óta vagyok állandó tagja.

 

Miért költöztél fel Pestre? Mi volt a terv?

Ki akartam próbálni a tőzsdézést, pontosabban a day trade-et. Ez elég furcsa munka, igazából nehéz is munkának nevezni. Kicsit olyan, mintha egész nap pókereznél, pszichésen nagyon megterhelő, agyilag ott kell lenni. A lényege annyi, hogy egy napon belül kereskedünk egy bizonyos összeggel, részvényeket adunk-veszünk, borzasztó gyorsan. Az amerikai tőzsde volt az enyém, folyamatosan figyelni kellett a részvénymozgást, adni, venni, újra eladni, megint venni, mindezt nagyon rövid időintervallum alatt. Megvettem egy halom részvényt, de lehet, hogy fél perc múlva – vagy még kevesebb idő alatt - már el is adtam. Inkább nagyobb összegekkel mentünk rövidebb időre, de előfordult, hogy órákig tartottunk egy pozíciót. Sokan a tőzsdét hosszú távon képzelik el, veszek részvényeket és majd öt év múlva többet fog érni, ugyanezt viszont meg lehet csinálni egy perces periódusban is. A grafikon ugyanúgy mozog, mint egy öt éves ciklusban, csak ez az elmozdulás sokkal gyorsabb.

 

Úgy hangzik, mint egy társasjáték, csak igazi pénzzel…

Az első munkahelyemen el kellett érni egy bizonyos szintet, csak utána kaptam komolyabb összeget. Hamar elértem a limitet, az első hónapban viszont fel is állítottam a cég negatív rekordját, akkorát buktam. A haverom szintén ugyanabba a pozícióba jött, és ő is bukott, csak kevesebbet, de kétheti munkánk így is kárba veszett. Emlékszem, sétáltunk hazafelé a munkahelyről, jött velünk szemben egy hajléktalan. Kéregetett, de mondtuk, hogy most aztán tényleg nem tudunk adni, és nem is értette, miért nevetünk annyira. Szerencsére nem emiatt kellett eljönni a cégtől. Később dolgoztam a Magyar Labdarúgó Szövetségnél, mint licence adminisztrator, ami szintén érdekes dolog volt. Az olyan döntéseket, mint például a Fradi kizárása az NB I-ből, tőkehiány miatt, azt egy bizottság hozza meg. A munkát viszont, ami e mögött van, azt mi csináltuk. A megbízottak elé tettük a döntésre váró ügyeket, tanácsokat adtunk a csapatoknak, milyen anyagot, hogyan állítsanak össze, milyen sportbeli, jogi, infrastrukturális kritériumoknak kell megfelelni, ilyenek. Menni kellett ellenőrizni is, hogy megvan-e pályán a háló, hány vécé legyen, szabványos-e a kapu, satöbbi. Egyébként véletlenül akadtam erre az állásra, de felvettek. Talán számított az is, hogy gyerekként fociztam. Tizenöt évesen bekerültem a szentesi felnőtt csapatba, megye I. osztályba, és szóba került, hogy elvisz az MTK, csak aztán lesérültem egy évre, így végül ebből nem lett semmi. Tulajdonképpen a focit elég későn kezdtem, mert előtte komoly szinten sakkoztam. Országos harmadik voltam a saját korcsoportomban, játszottam NB I-ben, indultam világbajnokságon.

 

Sakk, foci, tőzsde, humor. Mintha nem találtad volna a helyed…

Mindig olyat dolgokkal foglalkoztam, ami érdekelt, ez nálam elég fontos szempont. Végül a stand up comedy-ben megtaláltam magam, pedig sosem gondoltam volna, hogy itt kötök ki. Annak idején, egyiptológia szakon akartam továbbtanulni, a szüleim viszont a pénzügyet preferálták jobban. Úgy vélték, mivel a múmiák már kihaltak, belőlük nemigen élek meg. A sulit, és Salgótarjánt szerettem, még ha a pénzügyes szakma nem is annyira fogott meg. Jól éreztem magam ott. A tantárgyakkal viszont nem voltam kibékülve. Úgy mentem a főiskolára, hogy fogalmam sem volt, mi az a könyvelés, és úgy is jöttem el onnan. Szokták mondani, hogy elüt a stílusom, személyiségem egy tipikus pénzügyestől, ez nem lehet véletlen.

 

Ismert humoristaként hogyan viszonyultak hozzád egy-egy állásinterjún?

Ismertnek még nem mondanám magam. Éppen azon a szinten vagyok, ami a pont jó kategória. Az állásinterjúkon nem szokták tudni, ki vagyok, de azért mindig elmondom, mivel foglalkozom, ne érje őket meglepetésként. Fogalmam sincs, hogy ez pozitívan vagy negatívan hat egy pozíció elnyerésénél, de eddig még nem tapasztaltam az előnyeit. Hátrányban is lehetek, mert talán nem tartanak képesnek elvégezni egy normális munkát, komolytalannak gondolhatnak. Mindig töröm a fejem valamin, igyekszem például, némi tőkét összeszedni, mert lennének ötleteim különböző pénzügyi vállalkozásokra. Ezzel persze vigyázni kell, mert volt már olyan, hogy a megtakarított pénzemet buktam el a tőzsdén. A day trade-ben meg amúgy is pillanatok alatt kivégezheti magát az ember. Mindenki hajlamos pozitívan gondolkodni egy kiélezett pénzügyi szituációban. Tipikus reakció, hogy ha bajban vagyunk, reménykedünk, amikor meg bízni kellene, megijedünk, ilyen a pszichénk. A tőzsdézés egyfajta önmegismerés is, előjönnek az ember igazi tulajdonságai. A piac mindig igazságot oszt, nem lehet vele vitatkozni.

 

Említetted valahol, hogy könyvíráson gondolkodsz. Lehet tudni, miről fog szólni a történet?

Lehetne tudni, ha én már tudnám. Nincs konkretizálva, de az a cél, hogy komoly dolgokat adjak át humoros köntösben. Még nem tudom, mindezt regény formájában teszem majd, vagy csak úgy leírom a gondolataimat. Laár Andrásnak volt remek könyve, amiben megfogalmazta a gondolatait a tégláról. Vicces volt, de egy hatalmas életfilozófia is kirajzolódott benne, ami neki persze meg is van hozzá. Nem mondom, hogy pontosan ugyanilyet akarnék, de kétségtelenül hatott rám. Egyelőre a blogomon edzem magam az írásra. Arra kíváncsi vagyok, mikor lesz kész, de egyszer annak is eljön az ideje.

 

Az üzleti életben a határaidat feszegetted, a humorban pedig kibeszéled az életedet. Ez olyan, mint valami önismereti tréning. Miért van erre szükséged?

A stand up comedy nem arról szól, hogy mi nagyon boldog emberek vagyunk, folyton viccelünk, és az élet egy humorbomba. Nekünk is vannak gondjaink, amit itt könnyedén, poénkodva adunk ki magunkból. A debreceni Lovarda például mindenkinek egy igazi terápia. Ott mindig van nyolcszáz néző, ami azt jelenti, hogy egy gyenge poénon is legalább kétszázan nevetnek. Utána egy hónapig nagyon jól érzi magát az ember, kábé úgy, mintha fél évet a Himaláján meditált volna. Egyszerűen feltöltődik. Nagyon sokféle lelkiállapotban léptem már fel, és érdekes módon, ez nincs hatással a minőségre. Ugyanúgy lehetek jó rosszkedvűen is, és fordítva, bármi lehetséges. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindig is szerettem nevettetni a körülöttem lévőket. Először még iskolásként, az órákon éreztem, hogy vannak jó poénjaim, és erre a felismerésre rá is ment néhány osztályzatom. Szívesen foglalkoztam olyasmivel, ami egy kicsit különleges. Sosem voltam „tömegkövető” ember, szeretem mindig magam kigondolni, mit hogyan lássak. Az önkifejezésre viszont mindig vágytam. Volt egy zenekarom is a gimnáziumban. Énekelni ugyan nem tudok, mégis én lettem az énekes, és a szövegíró is. A haverom talált egy akusztikus gitárt, összeültünk, és egy hét alatt elkészült egy album. A barátomnak megtetszett a gitározás, vett egy elektronikus gitárt, lett egy dobosunk, basszusgitáros, elég jól kialakultunk. Később viszont a dobos besokallt, mert más zenekarokban is játszott, és amikor ő elment az együttesből, akkor fel is oszlott az egész. A gitárosunknak viszont azóta van egy másik zenekara Szegeden, zúzzák a metált.

 

A stand up comedy-ről azt is mondják, „az egyéniségek játéka”. Hogyan lehetne leírni a Hajdú Balázs-stílust?

Jellemző, hogy lassabban beszélek, mint a többiek. Egyszer Dombi (Dombóvári István – a szerk.) úgy is konferált fel, hogy „aki olyan akar lenni, mint Hajdú Balázs, az igyon nyugtatóra töményet”. Tőle persze ez nem esett rosszul. Az első Showder Klubos fellépésemen direkt odafigyeltem, gyorsítottam magamon, mégis azt írták rám viccesen, hogy ez egy „lassú állat”. Nem szeretem kihangsúlyozni a poént, sokkal jobb, ha az emberek rájönnek maguktól, az nagyobb élmény. Nincsenek színészi képességeim, közönség előtt is olyan vagyok, mint az életben, és ezen őszintén meg szoktak lepődni. Azt hiszik, felvettem ezt a karaktert, eljátszom ezt a lassabb, időnként filozofikusabb, nehezebben érthető figurát, de én ilyen vagyok valójában is, így érzem jól magam. Tévém például egyáltalán nincs, nem tudok a Mónika-showról, nem érdekelnek a hírességek, így a műsorban is inkább a saját életemből merítek, valóban megtörtént dolgokból igyekszem minél többet kihozni.

 

Egy fiatalember tévé nélkül, manapság kicsit furcsa…

Valóban fura, de nem is hiányzik. A legtöbb barátomnak szintén nincs tévéje, lehet, hogy ezért sem zavar a hiánya. Nem is volt soha, és nem is vágytam rá. Különben sem szeretem a nagy műszaki eszközöket, van egy laptopom, azzal elvagyok. Ráadásul a televízió sok helyen a szoba közepén van, mint egy oltár, kegytárgy, nincs jó hatással az emberekre. Nem tartom feltétlenül rossz dolognak, ha másoknak van, csak egyszerűen nem vágyok rá.

 

A Buddhista Egyetemre is jártál, de nem fejezted be. Miért hagytad ott végül?

A Buddhista Egyetemről azt is kevesen tudják, hogy létezik Magyarországon. Valóban jártam oda. Havonta egy hétvégén volt oktatás, sok mindent az embernek magának kellett felfedezni, megtalálni. Kevesen is voltunk az évfolyamban, és mivel a suli nem annyira jött be, otthagytam. A buddhizmus tibeti vonalát tanították, hozzám meg nem az áll igazán közel. Maga a buddhizmus régóta érdekel, gyerekkorom óta olvasgatok róla, és ha kötelező lenne egy vallást választani, ezt választanám. Tetszik a gondolatrendszere, felépítése, filozófiája, pedig egyébként meg vagyok keresztelve. Próbálom ezen a téren is a saját utamat járni, magam rájönni az igazságaimra, és azok szerint élni, haladni. Jobb, ha az ember maga tapasztal meg mindent, hiszen így tudja eldönteni, mi hogyan működik. Hogy is mondják? A kanál nem érzi a leves ízét, vagy valami ilyesmi.

 

Mindezek után kíváncsi vagyok, hogyan készül a műsorod, milyen az, amikor Hajdú Balázs alkot?

Mostanában már ritka, hogy csak úgy leülök, vicceset írni. Inkább az van, amit látok ötletet, beírom a telefonomba, később pedig megpróbálom azt kifejteni. Az írás sose volt könnyű, még ha kívülről annak is tűnik. Fejlődni persze lehet benne, gyakorlással ez a műfaj is tanulható valamennyire, csak nehezen lehet gyakorolni. Az egy dolog, hogy az ember humoros történeteket kreál, de azt le is kell próbálnia, mert nem minden működik a színpadon. Fontos, hogy a megfelelő közegben mutassa be az új vicceket, hiszen a barátok, a család előtt nem feltétlenül lesz olyan a végeredmény, mint idegenekkel szemben. Ez egy kőkemény feladat, mert az ember egyedül van a színpadon, úgy kell szórakoztatni a nézőket, hallgatókat. Azon, amin nem nevettek először sem, valószínűleg már soha többet nem mondom, inkább arra koncentrálok, azt próbálom bővíteni, ami sikeresen indult.

 

Honnan tudod előre, hogy egy humoros mondat, egy geg tetszeni fog a közönségnek is?

Nehéz eldönteni, egy anyagról, hogy az holnap este a közönségnek tetszik-e majd. Néha vannak olyan poénok, amire a társulaton belül többen azt mondják, nagyon jó, a színpadon mégsem működik, és fordítva. Érdekes és teljesen kiszámíthatatlan dolog ez. Csoportosítani szoktam a poénjaimat, otthon a számítógépen és van egy Tuti poénok mappa. Ebbe azokat gyűjtöm, amik biztos jók lesznek közönség előtt is. A könyvtár még üres. A Lehet, hogy jók lesznek–ben van már néhány, a Biztos, hogy nem lesznek jók viszont nem könyvtár, hanem meghajtó. Utóbbiakat már egész jól ki tudom szűrni, ebben sokat fejlődtem, manapság már csak a jobbakat próbálom ki. Megírom őket, emésztgetem, és ha mégsem tetszik, akkor inkább ki se próbálom.

 

Mi a legfőbb célod, amit szeretnél elérni ebben a hivatásban?

Mindenki vágya a Karinthy-gyűrű. Ennek érdekében annyit már tettünk, hogy anyukám megvette a Karinthy-összest, én pedig olvasom. Bármilyen közhelyesen hangzik, annyi a célom csupán, hogy mindig a soron következő fellépésen jó legyek. Fontos elv nálam, hogy nem szeretnék senkit megsérteni, legalábbis szándékosan. Természetesen előfordulhat, hogy valamit félreértenek, és megsértődnek, de ez semmiképpen nem célkitűzés. Egyébként van is lehetőségem valakiről nem beszélni, mert megkért erre. Azt mondta, nem szeretné visszahallani a műsorban a dolgait, különben fenyítés lesz. Szívesen kipróbálok bármit, amiben úgy érzem, van tehetségem, keresni valóm, de amihez nincs, azt kihagyom, még ha kiváló lehetőség is lenne egyébként. Nem leszek, például, pornó filmben főszereplő, legfeljebb statiszta, de ugye az már voltam is.

 

Hogy kerültél oda?

Nem volt állásom, minden fillér számított, de egy ilyen lehetőségen akkor is elgondolkodna az ember, ha neki kellene érte fizetni. Ötezer forintot plusz látványt ígértek, és mivel mondták, hogy öltönyben kell menni, nem gondoltam súlyosnak az ügyet. Elmentem a forgatásra és meglepődtem, hogy ott is ugyanaz van, mint nálunk. Ugyanúgy sminkelnek, csak meztelenül, ennyi a különbség, és persze, hogy utána ők nem poénkodnak. Bizonyos szempontból nagyon kemény munkát végeznek, ez szemmel látható volt. Egy szilveszteri jelenetben szerepeltem a többi statisztával együtt, úgy kellett viselkedni, mint ahogy egy ilyen buliban az emberek szoktak. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, táncoltunk, szórakoztunk, jól éreztük magunkat, közben a főszereplők pedig tették a dolgukat. Volt egy kiscsaj, aki oda se mert nézni, rajta jókat mulattam.

 

Visszatérve a kaptafához. Virágkorát éli a stand up comedy, sokan kapnak kedvet ahhoz, hogy belevágjanak. Mit gondolsz, mire érdemes figyelniük az új versenyzőknek?

Írják meg előre a teljes szöveget, tanulják meg pontosan, és igyekezzenek minél kevésbé lámpalázasan előadni. A színpadra lépés előtt közvetlenül mondják el száznyolcszor, hogy „vicces vagyok, vicces vagyok”. Ez a mantra hatni fog. Amennyiben viszont nem, akkor még többször kell elmondani. A tehetségkutatás egyébként olyan, hogy hiába van már mindenféle karakter, nem tudni, mikor derül ki egy negyvenöt éves takarító néniről, hogy olyan humora van, mint senki másnak. Vannak még felfedezésre váró tehetségek, és természetesnek érzem, hogy ha nekem volt lehetőségem kipróbálni magamat, akkor másnak is legyen.

 /Koncz Csaba

A bejegyzés trackback címe:

https://dumaszinhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr972688909

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.