Dumaszínház

A stand-up comedy napi veleje. Csillagok, humor, egyebek.

Csatlakozz!

Friss topikok

Kávéházi dumasarok Mogács Dániellel

2011.04.01. 07:38 - kcsabi

Címkék: mogács kávéházi dumasarok interjúsorozat

„Ha felmész a színpadra, elkezdődik egy háború”

– interjú Mogács Dániellel -

 Színésznek készült, és ennek ellenére az is lett. Gyerekként talán ő volt az egyetlen, aki szerette volna E.T.-t valóban a Földön kívül tudni. A művészet nem csak szívügye, de genetikailag kódolt öröksége is. Paranormális állatbarát, vagyis magyar származású mentalisták és látványos természetfilmek főhőseinek hiteles megformálója, aki sokáig távolságtartóan méregette a duma-színpadot. A magyar színházi kabaré újraélesztésén munkálkodó stand up színész, mester-bábos, Brendon, a susogós mackó rendezője, mozgatója, hangja, a Kétfarkú Kutyapárt ex-polgármesterjelöltje, Dr. Mogács valóságos alteregója, Mogács Dániel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A siker titka az elégedett közönség. Mit kell tenned azért, hogy aki jegyet vett végül azt mondja, megérte?

Sosincs két egyforma közönség, és mindig vannak váratlan helyzetek, amire nem lehet előre felkészülni, viszont az már rajtunk múlik, hogy ezek elemelik az előadás színvonalát, vagy rontják. Előfordul az is, hogy bármiről beszélek, minden ül, és folyamatosan röhögnek. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha egymásra tudunk hangolódni és fel tudom venni a nézők ritmusát. A legfontosabb: megteremteni az összhangot a közönséggel. Nekem elég extrém stílusom van, régen problémát jelentett, hogy egyből belecsaptam a közepébe és ezt nem mindenki vette. Úgy érzem, lassan sikerül a többségnek érthetővé, elfogadhatóvá tenni a humoromat. Egyelőre persze nem tudok minden igényt kiszolgálni. Egy falunapon inkább nótáznom kéne, mivel ott főleg idősebbek vannak, az én poénjaimat pedig a fiatalok sokkal jobban értékelik. Ez amúgy is furcsa dolog, mert nem mindig sikeres az, ami egyszer már bevált, de a lényeg, hogy figyelni kell a reakciót és reagálni rá, ez a titka. Fontos az improvizálás, a nézőkkel való közvetlen beszélgetés, és az ebből előhozott, jól eltalált poénok. Pantomim tanárom, Kárpáti Zoltán mondta egyszer: „Ha felmész a színpadra, elkezdődik egy háború közted és a nézők között, teljes tűzerővel lőnöd kell őket, mert, ahogy tárat cserélsz, vagy egy kicsit nem figyelsz oda, egyből visszalőnek.” Ne felejtsük el, hogy a közönség megválogathat minket, mi viszont nem válogathatjuk meg a közönséget!

Az előadók, szerzők egyik legnagyobb bánata, amikor időpontra muszáj készen lenni az anyaggal, nem lehet az ihletre várni. Hogyan hat Rád ez a „kényszer”?

Engem a határidő inspirál. Serkentőleg hat, ha tudom, hogy hamarosan várják az anyagot, nincs már sok időm. A humorista élete folyamatos készülés, összeszedni a legviccesebb gondolatokat, felfűzni őket egy füzérre, kidolgozni, megérlelni. Olyan szinte egyáltalán nincs, vagy nagyon ritka, hogy valaki csak úgy felmegy a színpadra, és mondja, ami aznap eszébe jutott. Az első tévés fellépésemen két fontos anyagom volt, az E.T.- s és az Uri Geller-es, ez utóbbit két nappal a felvétel előtt találtam ki, nem is tudtam begyakorolni, talán éppen ettől lett jó. A nézőnek nem is tűnt fel, hogy ez egy teljesen friss anyag, hiszen kerek egész lett, és sokkal többet már nem lehetett volna belőle kihozni. Az E.T.-s anyagot viszont sajnálom, mert ugyan nevettek rajta, szerették, de jobban kicsiszolhattam volna, ha van még rá időm. Hozzáteszem, nem sokkal az után, hogy bekerültem a Dumaszínházba – körülbelül három hónappal később –, már mentem is a Showder Klub-ba. Sok tapasztalatot kell szerezni, mikorra elsajátítod a fogásokat: a kezdésnek, befejezésnek, a poénjaid csoportosításának is megvan a technikája, amit megtanulsz, és kitapasztalsz, de mindenképpen időbe telik, mikorra profi leszel benne. Én még nem vagyok az.

Mi okozza azt a zsigeri gyűlöletet, amit E.T.-vel szemben táplálsz? Sok millió gyerek nőtt fel a kedves földönkívüli történetét nézve...

A műsorban elhangzott, hogy E.T. miatt pszichológusnál is voltam, és ez nem vicc. Nem tudom miért, de nagyon féltem tőle. Megláttam egy tévéreklámban, és egyből elkezdtem viszolyogni. Később a szüleim megnézették velem a filmet, de éppen ellenkezőleg hatott, mint várták. Bíztak benne, hogy majd megszeretem, mert kedvesen próbál nézni, de ő nem tud kedvesen nézni, mert egy undorító féreg. Sehova, még a vécére sem mertem egyedül menni, rettegtem tőle, hogy ott lesz valahol. Előfordult, hogy éjszaka az öcsém felhorkantott, én pedig rémülten rohantam ki a szobából, így végül szakember segítségét kellett kérni. Kicsit ellentmondásos érzés, hogy az első igazi stand up-os sikeremet éppen neki köszönhetem, de örülök, mert így most visszakapta a kölcsönt a kis mocsok.

Eredetileg színész vagy. Miért vonzott a színpad?

Szerettem szerepelni, és mivel sehova nem vettek fel, ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Gondoltam megtanulok pár verset, bejutok a főiskolára, de annyira lusta voltam, hogy egyszer sem mentem el felvételizni. Most már nem is bánom, mert ha azt elvégzem, akkor „csak” színész maradtam volna. Így több mindennel foglalkozhatok, ez érdekesebb. Az irány valahogy adta magát, hiszen valamelyest művészi családból származom, meg többen is mondták, hogy a színészet nekem való. Édesanyám, Sárkány Katalin, képző-, és iparművész, rendezéseim díszlet- és jelmeztervezéseire is mindig őt szoktam felkérni, mert nagyon jó szakember. Ő tervezte Susogós Mackók figuráit is, amik szerintem magukért beszélnek. Édesapám festett, írt. A nevelőapám – aki egy éves koromtól nevelt, őt tekintem igazából apámnak – építészként dolgozott, de közel állt hozzá a művészek világa, neki és anyámnak köszönhetem a biztos hátteret, ami a "művészkedésemet" lehetővé tette.  Nagyapám kémikus és filozófus volt, és egy nagy baráti társaságot alkottak Pilinszkyvel, Tamási Áronnal és az adott kor koponyáival, sőt a nagyszüleim bábszínházat is működtettek a háború után, Németországban. Úgy gondoltam, a színművészek érdekes emberek, nekem is jó lesz ez a pálya, nem kell dolgoznom, csak játszom a színpadon. Később aztán rá kellett jönnöm, ez nem teljesen így van. A színészek nagyrészt unalmasak, csak arról tudnak beszélni, mi történt a takarásban, melyik rendező milyen, szóval náluk jobban senki nem tud szakmázni. Tisztelet a kivételnek. Arról már nem is beszélve, mennyit kell dolgozni ahhoz, hogy igazán jó legyél.

Hogyan vezetett az út a színészképzőből a Dumaszínházig?

A Théba Színiakadémián, ahova jártam, remek tanárok tanítottak, például Gosztonyi János, Kárpáti Zoltán és még mások. Néhány társammal fogtunk össze, elhatároztuk, hogy csinálunk magunktól egy színházat. Ez lett az Eleuszisz színház (www.szinhaz.hu/eleuszisz), és tulajdonképpen egész jól indult, de a „földalatti színjátszás” veszélyes dolog. Amíg nincs egy húzónév kiírva nagy betűkkel, addig a kutya se jön be az előadásra. Természetesen azt hittük, majd kiváló darabokat adunk elő, ismertek, népszerűek leszünk, folyton telt ház előtt játszunk, de ez bizony – rá kellett jönnünk – nem így működik. Akik látták az előadásainkat, azoknak tetszett, de a marketinggel egyáltalán nem foglalkoztunk. Miután a társulatból én voltam az egyetlen, aki komolyan, hosszú távon a színészettel, színházzal akart foglalkozni, így szép lassan vége lett. Szabadúszó lettem, játszottam Veszprémben, Kecskeméten – a bábszínházban is –, de hamar kiderült, hogy ebből nem lehet megélni, legalábbis addig, míg az embernek nincs hírneve.

Valamiből viszont meg kellett élni…

Így igaz. Járt hozzánk egy kertész, aki favágó is egyben. Budára járt kertekbe, speciális technikával vágta a fákat, hogy ne boruljon rá mindenre. Beálltam hozzá segíteni, ez volt az első munkám. Aztán vámügyintéző, raktáros, ingatlanügynök lett belőlem, később még telefonos kisasszonyként is dolgoztam az egyik internet szolgáltatónál. Borzasztó volt, viszont normálisan fizettek. Közben persze nem szakadtam el a színháztól, de sehogy nem lehetett egyről a kettőre lépni. A másik, ami nagyon fontos, hogy mindenki színházat akar alapítani. Boldog-boldogtalan ezzel foglalkozik, iszonyú mennyiségű, általam „minek-kategóriájú darab”-nak nevezett előadás készül el, ami teljesen felesleges. Nem mondanak semmit, felemásan szórakoztatóak, próbálnak vele két hónapot, majd előadják kétszer. Ezzel van tele az ország, ilyenekhez meg nem akartam csatlakozni, úgy voltam vele, hogy majd akkor csinálok valamit, ha lesz hozzá nevem. Sokan azért mennek színésznek, mert az rangot ad, meg lusták máshoz, és amúgy is tele van színésziskolával az ország. Nem mondják el senkinek, hogy „te nem vagy jó, soha nem lesz belőled színész”. Végig járatják vele a kurzusokat, kifizettetik vele a sok pénzt, és kész, hagy menjen. A szakma pedig felhígul, sekélyes lesz.

Ez érthető, de mégsem következik belőle a humor. Hogy kerültél a stand up comedy közelébe?

Egy jó barátom, akivel annak idején együtt vittük a társulatot, el akarta hozni a Godot-ba az egyik diavetítős előadásunkat. Nem tudtam, mi az a magyar stand up comedy. Eljöttünk, előadtuk ezt a darabot, de annyira nem voltunk tisztában ezzel az egésszel, hogy amikor lejöttünk a színpadról, meglepve néztem a többieket, akik egy szál mikrofonnal a kezükben kiálltak beszélni. Mondtam is a haveromnak, hogy nem normális, idehozott minket jelmezben játszani, miközben erre senki nem kíváncsi. Akkor mondta Litkai Gergő, hogy megpróbálhatnám én is ezt a műfajt. Régebben előfordult már olyan a színházban, ha tönkrement a technika, hogy kiálltam és szórakoztattam a nézőket. Néha ez a szövegelés jobban sikerült, mint maga az előadás, szerettem az improvizációt. A stand up comedy-nél viszont más az alaphelyzet. Ott az a felütés, hogy nagyon vicces vagyok, kiállok ide és hallgassatok meg, ettől pedig igencsak tartottam. Biztos voltam benne, hogy menne, de rettegtem tőle. Hallottam, hogy ebből tisztességesen meg lehet élni, és akkor gondoltam úgy, nincs mese, muszáj lesz megpróbálni. Aztán – úgy két évvel később – valahogy mégiscsak megtörtént az első fellépés, majd egyből felvettek a Dumaszínházba, ami életem egyik legszebb napja volt.

Mennyivel nehezebb most megfelelni az elvárásoknak, mint pár évvel ezelőtt?

Ez egy ördögi kör. Ha nem szerepelsz a Showder Klubban, akkor nem vagy senki, nem hívnak. Szerencsém volt, szinte azonnal bekerültem az országos tévébe, de nem sokkal később indult a Comedy Central, és döntenem kellett, maradok, vagy átmegyek. Mentem. Több lehetőség rejlett benne, úgy gondoltam, a színházzal, színészettel kapcsolatos terveimhez ez jobban passzol. Viszont így kihagytam két évet a Showder Klubból, a többiek elhúztak mellettem, már ami az ismertséget, fellépések számát illeti. Ez egy szempontból baklövés volt, másrészt viszont megszülettek a Susogós macik, és sok egyéb jó élményben is részem lehetett. Nagyobbak most az elvárások, mint régebben, nehezebb megfelelni. Ráadásul nehéz elkerülni, hogy másokat utánozz. Majdnem belecsúsztam ebbe a hibába én is, de még időben visszatértem a saját stílusomhoz, és működik. Gergő mondta egyszer, hogy végül azok maradnak meg, akik mások, mint a többiek, és abban jók. Ebben nagy igazság van. Az elején nem is akartam saját hangon beszélni, mindig is karakterek mögé bújtam. Ez viszont egy őszinte műfaj, nem teheted meg, hogy csak figurákban nyomod, mert a néző téged akar látni, azt amilyen vagy.

Miben jelent előnyt neked, hogy színészből lettél humorista?

Előnyt jelentett, hogy volt színpadi rutinom. Talán jobban beszélek, mint aki nem tanult beszéd technikát, és el tudok játszani néhány karaktert, ugyanakkor vigyáznom kell, hogy ne legyek modoros, mint a színészek általában. Megszoktam már, hogy emberek néznek, miközben beszélek, de azért ez teljesen más. A színházban a siker vagy a bukás nem csak rajtad múlik, hiszen lehet nagyon rossz a rendező, a kollegák és mindenki más is, aki benne van a produkcióban. Színészként, ha már profi vagy, betanulod a szöveget, és vagy jobban sikerül, vagy nem, de ötven százalékon biztos, hogy hozod az estét. A stand up comedy-nél viszont mindig változó körülmények között kell elérni, hogy hangosan nevessenek. Ne csak mosolyogjanak, hanem tényleg érezzék annyira jól magukat, hogy kapjál azonnali visszajelzést! Nagyon kemény feladat, mert ezek itt a Te ötleteid, gondolataid, és ha nem vagy vicces, csúnyán megbuktál. Egyébként még mindig jobb, ha humoristaként ismernek meg, mint ha a Szomszédokból kilépett színész lennék, bár ott már eleve híres művészek játszottak. A Barátok közt vagy Jóban rosszban után megkapni egy normális szerepet, borzasztó nehéz, sok esetben szinte lehetetlen. Egyébként hívtak mindkettőbe, de már a válogatásokra sem mentem el, még ha egyszerű módja is lett volna a meggazdagodásnak, nem akartam magamnak ezt a skatulyát.

Egy rövid a politikai életben tett kitérő után most ismét új szerepben jelentél meg a nyilvánosság előtt. Miért és hogyan született meg Dr. Mogács karaktere?

A politikai karrier addig tartott, míg vicces volt, szerintem ebből már nem lehet többet kihozni. Kálmán Olga után még volt még pár riport, sikerrel rendeztük meg a Nagyon nagy gyűlést, de úgy érzem, mindent ott kell abbahagyni, amikor a legjobb. A politikus egyébként is csak egy hínár a fehér cápa akváriumában, ahogy az az első Dr. Mogács videóban is elhangzik.  Közben az igazi multi cégek mozgatják a világot. Az embereket átverve, kizsákmányolva, erőn felüli munkavégzésre bírva modern kori rabszolgatartó társadalmat építettek ki. Rájuk sokkal inkább oda kellene figyelni, mint a semmitmondó kicsinyes ügyekre. Nyilván nem gondolom, hogy az ötödik rész után az emberiség egyszer csak föllázad és leírtja a multikat, viszont jó érzés olyannal viccelődni, aminek van, illetve lehet haszna, értelme. A szórakoztatás mellett szeretném, ha az emberek elgondolkodnának azon, amit és ahogy csinálnak az életükben. Jó lenne, ha tudatosodna bennük, hogy az életük nagy százalékában átverik őket. Ha ez sikerül, már megéri.

Kik segítenek neked a filmek elkészítésében?

Szerencsére olyan emberekkel dolgozhatok együtt, mint Litkai Gergő, akit nyilván nem kell bemutatni, Vékes Csaba, színész-rendező, aki nem Dumaszínházas, de zseniálisan jól ír, illetve Fráger Balázs, a Hírcsárdától, akivel rengeteget ötleteltünk. Többek között nekik köszönhetően az ötleteim úgy valósíthatók meg, ahogy azt szeretném. Hosszan lehetne sorolni a stáb összes tagját az Szőke János operatőrtől kezdve Nánásy Levente segédoperatőrön, Mészáros Attila rendezőasszisztensen át a statisztákig, akikkel szívesen dolgozom együtt. Tökéletes kis csapat.

Hová fejlődhet a karakter, mivel leszel elégedett?

Ezt Dr. Mogács is mondhatná, de tényleg attól függ, mennyi pénzt tudunk szerezni a produkcióhoz. A téma alapján akár nagyfilmet is lehetne belőle forgatni, csak még nincs rá anyagi lehetőség. Az interneten terjedünk, és ha ott sokan nézik, akkor talán a szponzorok is úgy gondolják majd, hogy ebbe érdemes fektetni. Bízom benne, hogy így lesz, és akkor megcsinálunk egy Mr. Bean terjedelmű sorozatot, mondjuk havonta egy fél órát. Azt persze minőségi módon kell összerakni, poénok és látvány szempontjából is. Az eddigi kisfilmek – szó szerint – nulla forintból készültek el, ehhez képest kihoztuk belőle a maximumot. Mindenki ingyen dolgozott benne, lelkesedésből. Remek dolog, de nyilván nem lehet a végtelenségig így folytatni. A nézők elsöprő többsége szerette, úgy érzem, van okom bizakodni, de az is tény, hogy amíg anyagi források helyett csak jóindulatból készülnek a filmek, addig kénytelen vagyok kicsit visszább venni a lendületet. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy Dr. Mogács a színpadon is életre kelt, hiszen első önálló estem félig rá épül. Egyrészt interaktív figura, lehetőséget ad az improvizációra, amit nagyon szeretek, másrészt pedig egy új irány is, mintha másodmagammal lépnék fel. Élvezem ezt, úgyhogy továbbra csinálni is fogom.

Milyen terveket, célokat tűztél ki magad elé, amiket mindenképpen szeretnél elérni rövidtávon?

A stand up comedy-ben kicsit zavar, hogy ennyire le vagyok kötve. Ott a mikrofon, nem őrülhetek meg igazán, végső soron csak bizonyos korlátokon belül mozoghatok. Az önálló esten – fejmikrofonnal – igyekszem tágítani a határokat. Szívesen játszanék jó filmekben, de egyelőre ez várat magára, hosszabb távon viszont mindenképpen jó lenne. Nem csak vicces szerepek érdekelnek. Szeretném megújítani a színházi kabarét is, hiszen óriási múltunk van e téren, amit az utóbbi években sikerült gyökerestől kiirtani, még le is sózták a helyét. A Hacsek és Sajó-n is lehetett nevetni, de kicsit statikus, amikor leülnek ketten és beszélgetnek. Az ember azért megy színházba – és nem marad otthon Rádiókabarét hallgatni –, hogy lásson is valamit, ne csak halljon, ezért úgy gondoltam, vizuális-, és mozgáson alapuló gegeknek is kell lennie egy előadásban. Igazi csapatmunka lesz, mert a Dumaszínház szerzői írják, Litkai Gergő szerkeszti, ő kért fel engem a rendezésre, én pedig Kőhalmi Zolit konferansziénak. Még csak tervezzük, de remélhetőleg ezek a nevek hitelt adnak az egésznek, és egyben a minőséget is garantálják. Csak én puskázhatom el.

Mivel foglalkozol a szabadidődben, amikor nem vagy színész, rendező, humorista, éppen nem ismernek fel az utcán, vagy nem a karrieredet építed?

Imádom a stratégiai és a sport játékokat, vettem egy gépet és most bepótolok minden lemaradást, amit gyerekkoromban felhalmoztam ezen a téren. Üzenem a szülőknek, ne tiltsák a gyerekeket a számítógépes játékoktól, mert később elszabadul a pokol, ha egyszer mégis hozzájutnak! Imádom még a középkort, meg mindent, ami azzal kapcsolatos, és ugyan nem kutatok, de vannak ezzel foglalkozó könyveim, azokat szívesen olvasgatom, no meg a stratégiai játékaim is főként ebbe a korba visznek vissza. Mindig elfelejtem az évszámokat, neveket – nyilván ezért nem merült fel, hogy történész legyek –, így ugyanaz a könyv többször is új élmény marad. Mondhatnám még, hogy szeretek sportolni, de nagyon nehezen kezdek bele, és így ritkán kerül rá sor. Pedig nem csak virtuálisan szeretek focizni, hanem a valóságban is, a biciklizés viszont visszatért az életembe.

Sokan érdeklődnek a stand up comedy iránt. Mit tanácsolnál annak, aki úgy dönt, szívesen megpróbálkozna ezzel a műfajjal?

Az őszinteség nagyon fontos. Mielőtt valaki a színpadra lép, mindenképpen próbálja ki magát egy videokamera előtt, főleg, ha előtte nem foglalkozott sosem ilyesmivel. Színészként megtanultam, könnyű belefutni a hibába, hogy a néző nem érti, mit mondasz a színpadon. Megy valami motyogás, még az is lehet, hogy humoros a szöveg, csak érthetetlen. Ezek az alapok. A bátorság a legfontosabb, merjen kiállni, aztán ha jó, akkor az úgyis beindul egy idő után, ha meg nem, az is kiderül hamar.

/Koncz Csaba 

A bejegyzés trackback címe:

https://dumaszinhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr472790316

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.