Dumaszínház

A stand-up comedy napi veleje. Csillagok, humor, egyebek.

Csatlakozz!

Friss topikok

Kávéházi dumasarok a Szomszédnéni Produkciós Iroda tagjaival

2011.04.29. 07:34 - kcsabi

Címkék: szomszédnéni kávéházi dumasarok interjúsorozat

„Amikor vitatkozunk, az is olyan, mint egy jelenet”

- interjú a Szomszédnéni Produkciós Iroda tagjaival, azaz

Bálint Ferenccel és Tóth Szabolcssal -

 Egy blöffel és egy lánybúcsúval kezdték, hárman – néha többen –, ma pedig már Bonbon-díjas humoristák. Nem nyertek humorfesztivált, de rendeztek néhányat, hogy legyen hol fellépni. Nem gondolkodtak hosszú távban, kapcsolatuk mégis megélte az első évtizedet. Felfedezték Felméri Pétert, majd a Dumaszínházat, azóta pedig már egy banknak is dolgoztak, így egyre több esküvőn látják őket szeretettel. Céljuk a világhírnév, szeretnének légitársaságot, álmuk a közönség megszidása. Az ezerarcú 101 kiskutya, az erdélyi humor-kommandó, az idén jubiláló komédia-duett, Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs, vagyis a Szomszédnéni Produkciós Iroda…

Mennyire zavaró, vagy Titeket mindenki egy produkcióként kezel, nem külön személyként?

Tóth Szabolcs (TSZ): Sokakat zavar, ha megállítják az utcán, akadályozzák a forgalomban, fényképet akarnak vele készíteni, autogramot kérnek. Ezeket könnyen el tudjuk kerülni, csupán az út két oldalán kell mennünk. Minket csak akkor ismernek fel, ha egymás mellett állunk, külön nem. Talán a hangom után még gyanús vagyok a Rádiókabaré miatt, de ritkán beszélek magamban az utcán, próbálok erre figyelni, így nem állítanak meg. Ez az előnye, hogy minket együtt ismernek, sokszor nyugisabb.

Bálint Ferenc (Béfé): Olyan ez, mint a 101 kiskutya. Amikor együtt vannak, mindenki tudja, hogy ők a 101 kiskutya, de ha csak egy dalmata jön szembe, senkinek nem tűnik fel, hogy közülük származik. Csak annyit mondanak, ez is egy aranyos kiskutya, láttunk már ilyet.

TSZ: Olyankor persze zavaró, hogy egy emberként kezelnek, amikor elküldik a gázsit, és azt el kell osztani. Próbáltam már, hátha Béfé nem veszi észre, hogy nem adtam oda a részét, de sajnos emlékszik a fellépésekre, így sosem sikerült megtéveszteni.

Béfé: Kellemes meglepetés volt viszont, hogy nemrég nekünk ítélte a Magyar Rádió a Bonbon-díjat, és mindketten kaptunk egy-egy bonbont. Az egyiken az én nevem volt, a másikon meg TSZ-é. Előtte már gondolkodtunk, hogy mi legyen vele? Kettéfűrészeljük, vagy egy hétig az egyikünk tartja otthon, aztán a másikunk? Így azért sokkal jobb.

A Bonbon-díjat említetted. Volt némi meglepetés, hiszen a közönség nagy része nem tudja, hogy már közel tíz éve vagytok a pályán. Milyen mérföldkövei voltak az elismerésig vezető útnak?

Béfé: Az egyik legfontosabb állomás volt, amikor találkoztunk. Az elején, amikor még nem is ez volt a nevünk, akár öten-hatan is voltak a társulatban. Később hárman lettünk, de a közönség reakciói alapján úgy tűnt, az működik igazán, ha csak mi ketten csináltunk valamit. Olyan csavar, érdekes kémia volt benne, amitől jól működtünk együtt a színpadon. Még most is, amikor vitatkozunk, veszekedünk, az olyan, mint egy jelenet.  Természetesek tudunk lenni a színpadon, nem tűnik műnek. Az elején, amikor a harmadik tag kiszállt, tartottunk egy előválogatást. Nem azt néztük, ki mennyire vicces, hanem hogy mennyire működik a csapatban, tud-e külön egyéniséggé válni. Nem találtunk ilyet. Egyébként jelentkezett Felméri Péter is, aki nagyon jó humorista, csak akkor még nem volt annyi tapasztalat mögötte. Önállóan kiváló előadó, de a Szomszédnénibe nem illett volna bele.

TSZ: Meg aztán mi egy embert kerestünk, ő meg eljött a castingra, és két szerepet játszott egy személyben, önmagával veszekedett. Azt mondtuk, két ember már nagyon sok, mert akkor négyfelé kellene osztani a gázsit.

Az első közös fellépésetek egy lánybúcsún történt, egy tőletek szokatlan produkcióval. Mi történt ott?

TSZ: Egy sztriptíz-paródiát adtunk elő. Előtte egyébként erről nem volt szó, de mivel Béfé már lebeszélte, nem lehetett lemondani. Nem akartam a lánybúcsút, de azért megcsináltuk. A később kivált harmadik srácon csak egy alsónadrág volt, mi pedig felöltözve jöttünk be, aztán amit mi levettünk, azt ő felvette.

Béfé: …mindezt persze Joe Cocker: You can leave your hat on című számára…

TSZ: Igen. Mondjuk, erről nem is szeretünk beszélni, mindig elütjük azzal, hogy április 1-i fellépés volt. Gyümölcskoktéllal fizettek. Később, amikor a Dumaszínházhoz kerültünk, nagy volt az öröm, hogy itt nem gyümölcskoktéllal fizetnek.

Béfé: Nem is tudom már, hogyan kerültünk oda. Rémlik, hogy nem volt szabad inni a puncsos tálból csak fellépés után. Levetkőztünk, lányok nagyon élvezték, röhögtek, mert persze viccesen adtuk elő. Olyan sikerünk volt, hogy megkértek öltözzünk fel és vetkőzzünk le még egyszer. Megtettük.

TSZ: A karrierünk következő állomása egyébként az volt, amikor megszerveztük az I. Erdélyi Humorfesztivált. Jött az ötlet, hogy kéne rendezvény, ahova meg tudjuk hívni magunkat fellépni, mert akkor még csupán néhány gólyabálra, diáknapra hívtak. Megrendeztük, sikeres lett, csináltuk egy ideig, majd pár évvel később kijöttünk a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára, Magyarországra.

Kicsit nagy lépésekkel haladunk, de álljunk meg egy pillanatra! Miért akar az ember egyáltalán humorista lenni, miközben építésznek, újságírónak tanul?

TSZ: Egyszerűen kezdődött. Béfé jött, hogy csinálnak egy humortársulatot, menjek. Mentem. Gondoltam írunk valamiket poénból és ennyi. Nagyon jópofának tűnt a dolog, nem sejtettem, hogy ebből valami komolyabb lesz.

Béfé: A társulat ötlete is inkább véletlenszerű volt. Éreztem, hogy vannak vicces dolgok, amiket el akarok mondani, és az emberek ezen jól szórakoztak. Így kerültem a humorba, aztán egyszer bementem TSZ-hez a kollégiumba, felébresztettem, és mondtam neki, hogy csináljunk egy humortársulatot, tíz év múlva pedig egész Erdély ismerni fog bennünket. Meg akartam győzni, de nem hittem, hogy igazam lehet. Blöfföltem. Fogalmam se volt, mi lesz, csak tudtam, szeretném elkezdeni.

TSZ: Azt akarja, írjunk valamit és azt majd elmondjuk a Kolozsvári Diákszövetség születésnapján, tartunk egy kis előadást. Benne voltam, mert ilyeneket csináltam már előtte a Líceumban is. A többi, hogy társulat leszünk, fellépegetünk majd rendszeresen, és mindenki ismerni fog, nem hittem el. Úgy voltam vele, hogy ilyen nincs. Végül is tényleg nem lett igaza, mert most már nem csak Erdélyben, hanem Magyarországon is ismernek.

Tíz év egy párkapcsolatban is hosszú idő. Sosem merült fel, hogy abbahagyjátok és mindenki visszatér a tanult szakmájához?

TSZ: Nem jött el még olyan pillanat, amikor erről dönteni kellett volna. Sokáig egyetem mellett ment a humor, az iskola inkább csak döcögött. Mikor befejeztem, voltak munkáim építészként is, akkoriban a humor volt a „másodállás”. Előfordult, hogy szóltam Béfének, adott hónapban nem tudunk fellépni, mert elvállaltam egy munkát. Mindkettőt csináltam. Később aztán bekerültünk a Dumaszínházba, jött a televízió, népszerűbbek lettünk, jóval több fellépés adódott. Alakultak a dolgaink, nem volt kérdéses, hogy folytatjuk-e. Építész vagyok, de rájöttem, az építészet nem csak abból áll, hogy tervezek egy házat, hanem utána végig kell járni az összes hivatalt. Még románul is kell beszélni Kolozsvárott, és engedélyeket kell szerezni, csupa hivatali tortúra. Néha elképzelem, hogy ha a humorban is lenne ilyen, megírunk egy jelenetet, aztán Budapesten végig kellene menni a hivatalokon, engedélyeket, pecséteket kellene szerezni, komolyan bajban lennék. Akkor el kellene gondolkodni, melyiket is válasszam, de így nem. Béfével meg eddig sosem voltunk úgy, hogy végképp elegünk legyen egymásból.

Erdélyben tehát beindult a karrieretek. Honnan jött az ötlet, hogy szerencsét próbáltok a Dumaszínházban?

Béfé: Irigyek voltunk Felméri Péterre, hogy eljött, kipróbálta magát ezen a Fiatal Félőrültek Fesztiválján – kicsivel az után, hogy megnyerte a Humorfesztivált –, és kapott szerződést. Láttuk, hogy ez egy jó lehetőség, fellépések, tévés szereplések, és azt mondtuk, ha Péter meg tudja csinálni, mi is meg tudjuk. Jöttünk, felléptünk a tehetségkutatón. Nem is tudom a mostaniak közül ki is voltak ott, akik szintén akkor kezdték...

TSZ: Pataki Balázs volt ott, meg Szőllősy-Csák Gergő és Hajdú Balázs.

Béfé: Ezen az estén ott volt Litkai Gergő is, és örülök, hogy látott bennünk fantáziát. Végül is a stand up műfajba kerültünk be, pedig a műsorunk nagy része inkább jelenetekből áll. Kockáztatott, mert mi van, ha nem működik, hogy két ember áll ott és egymással beszélgetnek? Szerencsére működött.

Mennyiben volt nehezebb színpadra állni határon túliként?

Béfé: Az elején, amikor eljöttünk Magyarországra, még csak pár fellépésünk volt. Sokkal többet kellett beszélni egy poén előtt, rá kellett vezetni a nézőt a mondanivalóra, mert más volt a kulturális háttér. Egy olyan humorista, aki itt élte az életét talán egy szóval is el tudja mondani ugyanazt, mert mindenki tudja, mire céloz. Voltak üresjárataink, amíg rájöttünk, hogyan lehet közös nyelvet beszélni.

TSZ: Mostanra megtanultuk ezeket. Tudjuk már azt is, ki az a Kiszel Tünde. Előtte sokan poénkodtak vele, mi meg csak néztünk, fogalmunk se volt róla, kiről beszélnek. Nem viccelődünk celebekkel, de legalább tudjuk ki kicsoda. Rájöttünk arra is, hogy például a nyelvhasználat különbségeit itt a közönség értékeli. Miért ne használnánk ezt ki?

Béfé: Meg aztán, mi hiába kezdünk el Kiszel Tündézni, tőlünk nem hiteles. Olyan dolgokkal viccelünk, amik történnek velünk, amiket érzékelünk. Nem vehetjük sorra a magyarországi celeb-világot, mert az Kiss Ádámnak áll jól. Ügyesen csinálja, de szerintem bárki más, aki a mi hátterünkkel megpróbálná, elvérezne.

Milyen visszajelzéseket kaptok otthon és ideát?

TSZ: Megfigyeltem hogyan változik a reakció hazafelé közeledve. Budapest óriási város – legalábbis nekem –, aki itt megismer minket, fényképet készít, aláírást kér és elmondja milyen jó volt a műsorunk. Kolozsváron, ami azért elég nagy város, kapok egy őszinte pillantást, egy kézfogást, gratulálnak az ismerősök. Csíkszeredán viszont, ami az én kis városom, meg csak annyit kérdeznek: „Az OTP mennyit fizet?”.

Béfé: Igen, a reklám után többen jöttek pénzt kölcsönkérni, mert hát most már a banknak dolgozok, így mondták…

TSZ: …és meghívtak vagy négy lagziba…

Alapvetően a szövegelést szoktuk meg a Szomszédnénitől, de az írás sem teljesen idegen tőletek. A transindex.ro oldalon Béfé politikai, TSZ pedig szexuális témában fejtette ki gondolatait. Miért pont ezekről írtatok?

Béfé: Engem a politika érdekelt, Szabit meg a szex. Mondjuk, ez így elég kellemetlen, sajnálom is. Az a legjobb, amikor együtt beszélgetünk, mert akkor általában szóba kerül, milyen lenne a szex politikusokkal…(nevet)

TSZ: …vagy, ha mesélek neki egy lányról, mindjárt azt kérdezi, melyik párthoz tartozik.

Béfé: A műsorban egyáltalán nem foglalkozunk politikával, az írás meg felkérés volt a transzindex részéről. Kaptam egy Holt költők rovatot. Politikai kampány volt, vagy valami választási dolog, és ezt a témát kaptam. Megpróbáltam kifigurázni.

TSZ: A transindex egy Kolozsváron működő, akkor még kicsi honlap volt, ma viszont már az egyik legnagyobb. Már az elején támogattak minket, mindig rajta voltak a plakátjainkon, haverok lettünk. Náluk volt a blogunk is, ami még most is él, csak már egy ideje nem írtunk bele. Indítottak egy erotikus blogot és megkértek, meséljek valamit, írjak néhány bejegyzést. Talán három írást készítettem el.

Most pedig, néhány évvel később, könyvet írsz…

TSZ: Igen, bár ez is egy véletlennek köszönhető. Úgy tudom, Kormos Anett kereste meg az Ulpius Kiadót mielőtt megjelent a könyve, ők meg felkérték Kiss Ádámot, Kovács András Pétert, meg Felméri Pétert egy-egy könyvre. Péter ajánlott minket, és végül is engem kértek fel. Átgondoltam, beleegyeztem. Nem törekedtem rá tudatosan, ahogy az egész társulatra sem. Most itt vagyok és lesz egy könyvem. Hányódom a sorssal.

A családjaitok egyébként mit szóltak/szólnak ahhoz, hogy a szakmátok helyett humoristaként dolgoztok?

Béfé: Édesanyám nagyon büszke. Reklámozza a rokonoknál, szomszédoknál, ismerősöknél, hogy leszek a tévében. Akkor is, amikor nem leszek. Aztán meg felhív, hogy miért nem voltam? Édesapám nem igazán tekinti fontos dolognak a humort. Tudja, hogy ezt csinálom, örül annak, hogy szeretem, de egyébként rá nincs olyan nagy hatással ez az egész. Nálunk inkább a nők a lelkesebbek. Ami apámból hiányzik, az anyámban megvan duplán, így kiegyenlítődik. Az elején nem is nagyon mondtam ezt otthon. Elküldtek egy egyetemre, amit egy év után otthagytam, aztán jelentkeztem újságíróira, főleg azért mert nem akartam tanulni. Olyan iskolát kerestem, amit el lehet végezni úgy, hogy a tanárok hálásak legyenek, ha bemegyek órára. Otthon akkor tudták meg, hogy a humor dologgal komolyan akarok foglalkozni, amikor már a negyedik vagy ötödik humorfesztiválnál tartottunk, rangos meghívottakkal.

TSZ: Nálam még most sem tudják. Jó, ez csak vicc. Hozzászoktak. Mondtam az elején, hogy csinálunk egy kis műsort a haverokkal délutánonként, Úgy tekintették, mint egy színjátszó kört. Zsebpénz kiegészítésnek fogták fel, emiatt pártolták is. Később megszokták, természetessé vált, hiszen egyre gyakrabban lettek fellépések. Ettől függetlenül a mai napig úgy tudják, építész vagyok, a pecsétjogért dolgozom, csak mellette most a humorból élek. Édesanyám nagyon büszke, de azért mindig megkérdezi, hogy nem hanyagolom-e el az építészetet? Van-e munkám? Aggódom is, hogy ha most ezt olvassa, mit fog szólni. Valójában persze nem adtam fel azt sem teljesen, csak az elmúlt évben nem foglalkoztam vele.

Egy pillanatra térjünk vissza a Bonbon díjra. Mennyire számítanak az ilyen jellegű elismerések?

TSZ: Nekem elég sokat számított, mert alapvetően bizonytalan ember vagyok. Megfigyeltem, hogy azóta mintha magabiztosabban állnék a színpadon. Fontosak az emlékek, van pár fellépés, amire sokszor visszagondolok, röhögtek, tapsoltak, szerettek, ez nagyon jó. Most viszont van egy kézzel fogható dolog is, ami nekem azt jelzi, hogy érdemes csinálni.

Béfé: Nagyon érdekes, hogy otthon is vannak díjak – nem csak humorral kapcsolatosak, hanem városkulcs, meg ilyenek –, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy díjazzon minket. Itt viszont nagyon kedves volt a Magyar Rádió, hogy gondolt ránk.

Hogy viseli a barátnőtök, hogy folyamatosan jöttök-mentek, hetekig nem vagytok otthon?

TSZ: Kezdetben, amikor megalakult a társulat, akkor lett egy barátnőm, akivel három évig voltunk együtt. Ez alatt annyit nőtt a fellépések száma – kb. havi egyről háromra -, ami már zavaró volt a kapcsolatban, így véget is ért. A következő lány már úgy ismert meg, hogy havonta többször elmegyek ide-oda, de az elfoglaltság itt is annyit nőtt a közös időszakban, hogy szintén zavaró lett, ez is véget ért. A mostani párommal viszont akkor jöttünk össze, amikor már nagyon sok fellépésünk volt, rendszeresen jártunk Magyarországra. Még nem sűrűsödött annyira, hogy zavaró legyen, de nem tudom mi lesz.

Béfé: Szeretek otthon ülni, tévézni, videojátékkal játszani, viszont a humort is legalább ennyire szeretem, így mindig kell csinálnom valamit. Szerencsére mindig az tesz boldoggá, amit éppen csinálok, ezt ő is tudja rólam. Nem könnyű így, sokat vagyok távol, de bízom benne, hogy kibírja a kapcsolatunk. Ha meg nem, akkor még mindig van egy videojátékom. Négy és fél éve vagyunk együtt, jól működik a dolog, és tényleg minden csak azon múlik, hogy össze tudjuk egyeztetni az időnket. Okosan csináljuk, ezért működik. Egy szabály van, ami nagyon fontos: mondtam a barátnőmnek, hogy felhozhat fiút, szeretkezhet is vele, csak ne engedje meg neki, hogy játsszon a videojátékommal. Ha mégis játszik a videojátékommal, nehogy az én mentésemre mentse a saját játékát! Az nagyon kiborítana. Bármit lehet, de ne mentsen az én mentésemre!

Nálatok a stand-up comedy és az írott jelenetek váltakoznak. Honnan szeditek a történeteket, anyagokat?

Béfé: Többféleképpen. Egyrészt ott a barátnőm, ő is mond dolgokat, amiket feljegyzek, és ha olyan kontextusban mondom el a színpadon, akkor már lehet rajta nevetni. Nagyon sok ihletet ad, most is van legalább nyolc percem róla. Persze figyelek rá, ne jöjjön ki rosszul belőle, nem lesz negatív szereplő, vagy ilyesmi, de mivel ő „lányosan” látja az életet, ez sokszor vicces. A jelenetek alapja pedig mindig az, hogy van két karakter és közöttük van valami konfliktus. A többit már csak ki kell találni hozzá, és kész.

TSZ: Elég gyakran járok kocsmázni, mindenféléről beszélgetünk, viccelődünk, és a jobb megszólalásaimat próbálom megjegyezni. Leírom, és abból lehet, hogy lesz egy jó jelenet, ha meg nem, akkor stand-up szinten elmesélem azt az egy poént. Sokat utazunk, ott is vannak olyan helyzetek, amit érdemes elmesélni. Nyitott szemmel járunk a világban, sok olyan szituáció van, amiből akár még egy jelenet is kisülhet. Persze olyan is van, hogy csak leülsz a papír mellé, és megpróbálsz kitalálni egy vicces vagy abszurd helyzetet.

Mik a célok? Hova tart a produkció?

TSZ: A Karinthy gyűrűről talán már volt szó... (nevet) Egyébként pedig mindenféleképpen szeretnék egy saját repülőtársaságot Csíkszereda környékén. Ott fölmehetek a legmagasabb toronyba, mert soha nem voltam még ilyen helyen és nagyon érdekelne. Megnézem, ahogy fel-, meg leszállnak a repülőgépek. Ez az egyik tervem, de ahhoz még sok tőke kell, úgyhogy addig sok poénok kell megírni. Mondjuk ezt még a halálom előtt meg akarom valósítani. Utána, még ha fel is visznek a toronyba, nem biztos, hogy látnám.

Béfé: Kiegészítésként még annyi, hogy én meg szeretném körbeutazni a világot TSZ repülőtársaságával.

És a humorban?

TSZ: Szeretném, ha több mindent megengedhetnénk magunknak, akár szemtelenebbek lehessünk a közönséggel, mégis elnézzék nekünk. Az egyik ilyen poén-álmom, hogy az öltözőben felteszik rám a mikrofont, és úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy a közönség hallja, amit mondok. Szidom, elhordom őket mindennek, majd lemegyek a színpadra, kinyitom a függönyt, belépek, és nagy szeretettel köszöntök mindenkit. Szeretném, ha ezen nevetnének, és nem haragudnának meg. Hátha egyszer eljutok erre a szintre is…

Béfé: A Monthy Python megengedhette magának, sőt, még durvábbakat is. John Cleese káromkodott Graham Chapman temetésén, szóval, van még mit elérni. Nekem még ennél is egyszerűbb vágyaim vannak, annyit szeretnék, hogy a nézők folyamatosan, ezen túl is nevessenek a poénjainkon. Elég ennyi, csak ne hagyják abba!

Sokan temetik a műfajt, mondván, ez csak divat, ami elmúlik hamar. Hogy látjátok a stand-up comedy jövőjét?

TSZ: Nem vagyok jóstehetség, de abban lehet valami, hogy át fog alakulni. Nem lesz mindig olyan népszerű, mint most, de nem válik tiszavirág életűvé sem. Amerikában is nagyon régóta megy, és még most is szeretik. Úgy mondanám, hogy most Magyarországon szenzáció, később meg természetes lesz. Lesznek a humornak más műfajai is, felbukkannak új dolgok, a stand-up comedy pedig beolvad a szórakoztató iparba. Meglesz a helye, és ott szépen megél majd. Ezért is jó nekünk, hogy nem csak tisztán stand upolunk, hanem jelenetekkel is dolgozunk. Most különlegesség, aztán majd a feladatunk lesz – ahogy másoknak is –, hogy új dolgokkal is foglalkozzunk. Van pár pantomim számom, amivel szeretnék majd kezdeni valamit. Lehetnének, mondjuk, hangalámondásos jelenetek. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a mostani humoristák között többen is vannak olyan jók, hogy akár életük végéig is a szakmában maradjanak, és ugyanolyan népszerűek lesznek, mint most. Nem tudom, hogy mi közöttük vagyunk-e, de ez is kiderül majd.

Mennyiben másabb a műfaj helyzete Erdélyben?

Béfé: Ott az a gond, hogy jóval kevesebb lehetőségük van a kezdő humoristáknak a fellépésre, pedig minél többet áll színpadon az ember, annál inkább tudja csiszolni az anyagát, megtanulja kezelni a közönséget, képes reagálni a dolgokra, vagyis annál jobb lesz. Kevesebb lehetőséggel, jóval nehezebb minőséget produkálni, ami a műfaj fejlődését lassítja. Tehetségből ott sincs hiány, de kell három-négy év, hogy valamelyik kereskedelmi tévében meglássuk őket.

Szép lassan itthon is beindul a nemzetközi stand-up, angol nyelven, és talán már nem kell sok idő hozzá, hogy hazai humoristák is felléphessenek Európa szerte. Nektek vannak ilyen irányú terveitek?

Béfé: A nyelvi korlátok miatt nincs. Szerintem mi csak magyar nyelvterületen tudunk jól működni, mert TSZ nem beszél olyan jól angolul, én meg beszélek ugyan, de nem tudok vicces lenni idegen nyelven. Nem ismerem azokat a nyelvi csavarokat, amik ehhez kellenének. Nem is baj, hogy nem foglalkozunk az angol nyelvvel, mert fellépésre menet biztosan eltévednénk, és nem tudnánk eldönteni, hogy most akkor Miskolc vagy Manchester?

TSZ: Ezzel együtt persze igenis célunk a világhírnév. Azért dolgozunk, hogy mindenki ismerjen minket a világon még az elmaradottabb országok törzsi közösségeiben is. Ehhez semmi más nem kell, csak hogy a magyar legyen a világnyelv. Biztos, hogy a világ vezetői meghozzák majd ezt a döntést, aztán tíz év alatt mindenhol megtanulják a magyart. Csak erre várunk és akkor majd feltűnünk a televízióban, ami az egész világon sugároz.

 

/Koncz Csaba 

A bejegyzés trackback címe:

https://dumaszinhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr502863691

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Flankerr 2011.04.29. 08:00:23

Akkor most már értem, honnan jött az inspiráció a Drakula építkezik jelenethez..:)
süti beállítások módosítása