„Szeretem az intenzív reakciókat”
– interjú Janklovics Péterrel –
Volt már a Kisherceg tudósa, a Revizor, járási orvosa, idegbeteg, tolószékes rendező, zeneakadémiai oktató, a Sziget arca. Egy ember, akiben számtalan személyiség találkozik most már a dumaszínpadon is. Színész, humorista, performansz-harcos, kisfilm-hős, és szerethető antihős, legújabban rádiós műsorvezető. Évtizedes színészi tapasztalattal is lámpalázas előadás előtt. Megmondta: „senkiháziak kezében a popszakma”, és „nem megy ki a szigetre”, inkább üzérkedik a jegyekkel. Susogós melegítő, zsír verda, trikó, fonetikus angoltudás, ő Mr. Prodizsáj, akinek a humorára sem mondhatja senki, hogy „nem tetszetős”. A Dumaszínház és a Comedy Central bemutatja, Janklovics Pétert…
A feltűnési viszketegséget, szereplési vágyat már gyerekkoromból hoztam. Az általános iskolában színjátszó körbe jártam, évente egy-egy darabot csináltunk. Szerettem a színpadon lenni, de akkor még nem gondoltam annyira komolyan ezt az irányt. Később viszont egyre többen biztattak, érdemes lenne a színészettel foglalkoznom. Akkor még úgy gondoltam, nem szeretnék egész éltemben szerepeket tanulni, idő kellett, míg rájöttem, ez nem erről szól. A szerep-, és szövegtanulás ennek a hivatásnak a legkönnyebb részét teszi ki, és egy idő után amúgy is rááll az ember agya. Nem vettek fel a Színművészetire, végül a Gór Nagy Mária Színitanodában végeztem 1999-ben, ahol Nagy Sándor Tamás volt a mesterem. Őt a többség inkább Ádám Tamásként ismeri, a Família Kft.-ből. Nagyon jó volt vele dolgozni, a mai napig minden színházi munkámnál a fülemben csengnek szavai. Cinikus volt, keményen bánt velünk, de ez jót tett nekünk, és szerettük is őt nagyon. Az osztályunkból elég sokan maradtak a pályán, hatan – nyolcan most is aktívan játszunk színházban.
Valami mégis hiányozhatott, mert egyszer csak a Dumaszínház színpadán találtad magad, humoristaként…
A színészet mellett – vagy inkább azzal együtt – mindig is hozzám tartozott a viccelődés, sztorizás, és már akkoriban, amikor beindult a Dumaszínház, többen kérdezték, hogy miért nem jelentkezem. Meg voltam róla győződve, hogy túl nehéz lenne háromnegyed órát színpadon lenni, vicceseket mondani, nem is lenne annyi téma, tehát ez nem az én műfajom. Beliczai Balázs – aki igen hamar a humor-társulat tagja lett –, az osztálytársam volt a tanodában, ő is többször mondta, hogy próbáljam meg. Barátkoztam a gondolattal, de egyrészt féltem a dologtól, másrészt lusta voltam. Három évvel ezelőtt, 2007 nyarán aztán egy barátom leszervezett nekem három fellépést egy kocsmába, a tudtom nélkül. Felhívott, hogy kezdjem el a felkészülést, mert pár hét múlva fellépek. Így csöppentem bele, bár az elején csak alkalomszerűen álltam színpadra, két év alatt alig húsz műsort adtam. Ebben a műfajban több hónapot kihagyni olyan, mintha nulláról kezdené az ember. Szájszárazság, kézremegés, lámpaláz, minden műsor előtt.
Tíz éves színpadi múlttal a hátad mögött mi okozhat lámpalázat?
Színházban már nem minden előadás előtt, de premierek alkalmával borzasztó ideges vagyok, ahogy mindenki más is. Dolgoztam Zalaegerszegen, játszottam egy vendégszínésszel, aki az óta már Kossuth díjas. Leírhatatlan állapotban volt a bemutató napján. Mielőtt bement a takarásból láttam rajta, hogy már három szívrohamot hordott ki lábon, aztán mégis zseniálisan játszott. A lámpaláz mindenkiben benne van, és ez nem is baj, csak meg kell tanulni leküzdeni. A stand up comedy persze teljesen más felkészülést igényel, sokkal nehezebb. Két éve, nyár vége felé felhívott Litkai Gergő, lenne-e kedvem fellépni a Godot-ban. Lementem hídba, annyira meglepődtem, de azért találkoztunk, és megbeszéltük, hogy elmegyek a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára. Ráadásul Gergő tudta, hogy egy héttel később éppen van egy fellépésem, el akart jönni, megnézni. Levert a víz, és amennyire örültem a meghívásának, legalább annyira féltem attól, hogy ő is ott lesz. Egy olyan előadást fogott ki, ahova nem sikerült normálisan közönséget szervezni, úgyhogy egy ötvenfős kocsmában tizenhatan voltak, ebből nyolc haverom, Litkai, meg egy ismeretlen asztaltársaság, akik végig beszélgettek, őket nem érdekelte a műsorom. Ennek ellenére jól sikerült, a végén Gergő annyit mondott, hogy a következő héten menjek be valamikor szerződést aláírni. Azóta vagyok a Dumaszínház tagja.
Ehhez képest hamar bekerültél a tévés dumaszínpadra…
Szeptemberben kezdtem a Godotban, október elején pedig már a Comedy Central bemutatja felvételén találtam magam. Előtte még ótvar kocsmákban léptem fel, főleg a haverjaim előtt, aztán hirtelen bekerültem a tévébe, be is voltam ijedve rendesen. Kérdeztem Gergőtől, hogy lesz ez? Annyit mondott – a rá jellemző hidegvérrel –, hogy mondhatom azt az anyagot, amit először látott tőlem, esetleg rövidítsek. Megfogadtam a tanácsot és hála istennek jól is sikerült a felvétel, nem bántam meg, hogy azonnal elfogadtam a felkérést. A történeteimen utána még persze csiszolgattam, és még jobbak is lettek. Azért is nehéz ez műfaj, mert sose ugyanaz lesz a műsor – a törzsanyag kiegészül, átalakul, lerövidül –, és a nézőkön is nagyon sok múlik. A helyszínen nagyon jó volt a közönség, mégis egy csomó dolgot utólag máshogy csináltam volna, főleg a kincstári maximalizmusom miatt. Néhány hete aztán sikerült bekerülnöm a Showder Klub fellépői közé, meg is volt az első felvételem, ami jövő héten lesz adásban. Nagyon izgulok, hiszen sok múlik azon, hogyan fogad az országos tévé közönsége. A felvétel jól sikerült, de várom már a visszhangokat.
Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?
Szerencsére egész jókat, és ennek nagyon örülök. Nyilván még mindig a tanuló fázisát élem a humorista életemnek. Igyekszem jól csinálni, de az ember minél régebben van benne, annál edzettebb, rutinosabb, jobb, ez a meggyőződésem. Egy színdarabot be lehet próbálni nagyon pontosan, és azt bármilyen helyzetben tudja az ember reprodukálni, a humor viszont sokkal esetlegesebb. Hiába van valami jól betanulva, megírva, remek poénokkal teletűzdelve, a közönségen és az előadó aznapi állapotán is nagyon sok minden múlik. Ráadásul egyedül vagyok a publikummal szemben, nincs semmi kapaszkodó, például kollegák, akik kirántanak a bajból. Az egész rajtam áll, vagy bukik. Viszont ugyanez a szépsége is. Egy színházi előadásban, akármekkora szereped lehet, a sikernek akkor is rengeteg összetevője van, amiben Te csak egy vagy a sok közül. Itt viszont sokkal tisztább dolog, mert vagy jó voltál, vagy nem, nincs mellébeszélés, hárítás.
Még a szakmán belül is szélsőségesen oszlanak meg a vélemények arról, hogy egy komoly színész vállaljon tévéreklámban szerepet, vagy ne. A Te megítélésedet hogyan befolyásolta a Sziget reklám, aminek az országos ismertséget köszönheted?
A stand up comedy szempontjából inkább előnyömre vált, sokan felismertek és mivel kedvelték a reklámban alakított karaktert, pozitívan fogadtak. A színházban sem éreztem hátrányát, és ma már amúgy sem kirívó dolog ez, nem úgy, mint régebben. Cserhalmi György volt az első nagy színész, aki egy bank reklámjában szerepelt, és az akkor óriási botrányt kavart. Riporterek, kollegák támadták emiatt, és kérdezték tőle, miért vállalta el ezt a rangon aluli munkát. Azt válaszolta, hogy hiába dolgozik harminc éve színházban, felkopott az álla, amikor viszont megcsinálta a reklámot, befejezte a tíz éve épülő házát. Szerencsére én nem éreztem hasonló negatív felhangot, persze nem is nagyon örülnék neki. Azt gondolom, hogy ha a színpadon jó az ember, el tudja feledtetni a nézővel az ilyen dolgokat, nem ezen múlik a megítélés, ha meg nem, akkor az alakítással van valami probléma.
Mennyire vontak be a reklámnak kreatív részébe, miután tudták rólad, van érzéked a humorhoz?
Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis reklámocskából ekkora siker lehet. Tévében fél perc volt, és az internetes verzió is alig több mint egy. Teljesen megdöbbentem, amikor láttam, mennyien nézték meg a videót naponta, meg hogy szállóigék lettek az elhangzott mondatokból. Kicsit meg is ijedtem tőle, főleg amikor az újságok elkezdtek hívogatni, interjúkat kellett adnom, különböző programokon kellett részt vennem. Improvizatív volt, főleg a második film, amiben a fellépőket cinkeltem. Annyi instrukciót kaptam, hogy mondjak el minél több fellépőt, a lehető legrosszabb kiejtéssel, közben meg marháskodjak, amit akarok. A második évben erre még rá is erősítettek, tehát semmit nem mondtak meg előre. Nyilván a figurát akarták tovább vinni a fogadtatás miatt. Szeretek kísérletezni olyasmikkel, amik igazi érzelmi reakciókat váltanak ki az nézőkből, mert a legrosszabb az, ha közönyös, érdektelen marad. Annál már az is jobb, ha nem szeretik. A Sziget után volt egy másik kampány is, amiben részt vettem, bár annak nem volt akkora visszhangja. Vegyes érzésekkel vállaltam el, mert mindenképpen szerettem volna kikerülni, hogy örökös reklám arccá váljak. Ugyanakkor örültem is, mert különböző karaktereket lehetett megjeleníteni, amik gyökeresen mások voltak a szigetes figuránál.
Mégiscsak kiábrándító lehet egy művésznek, hogy a színpadról nem ismerik fel, a reklám miatt viszont igen…
Vidéki színházakban játszottam, Zalaegerszegen, Székesfehérváron, ahová azért kevesen járnak. Az is igaz persze, hogy ha egy rangos pesti színházba látsz egy színészt, aki nagyon régóta a pályán van és zseniálisan játszik, de nincs benne a tévében, egy sorozatban, vagy reklámban, akkor nem fogod tudni, ki is az. Az emberek azokat ismerik, akik a Barátok közt-ben szerepelnek, meg Fekete Pákót, Kiszel Tündét, mert velük minden nap találkoznak több felületen is. A színházba járás persze anyagi kérdés is, hiszen elég drágák a jegyek, kevesen engedhetik meg maguknak. Rossz érzés tehát nem volt bennem, inkább csak furcsállottam, hogy tíz éve dolgozom színészként, mégis egy „véletlen” kis szösszenet tesz ismerté.
Szerepeltél már kísérleti filmben és igazi polgárpukkasztó produkcióban is, ez utóbbival komoly indulatokat gerjesztve. Miért jó tudatosan keresni a közönség tűréshatárát?
Szeretem az intenzív reakciókat, de nem keresem tudatosan a tűréshatárt. A kísérleti film, az Aqua teljesen véletlenül jött. Spáh Dávid – régi ismeretségünkre való tekintettel – meghívott egy apró szerepre. Forgatás előtt nem is tudtam semmi többet, csak hogy Nagy Zoli bácsival játszunk vízvezeték szerelőket, még szöveg sincs. Nem volt különösebben nagy visszhangja, bár érdekes kísérlet volt, zseniális megoldásokkal. A másik már sokkal keményebb dolog: a Gecy Produkció. A Gödörben szokott lenni egy performansz-fesztivál, ahova Sebő Feri és Topler Zoli kitaláltak egy jelenetet, melynek a főszereplője egy idegbeteg, tolószékes pornórendező volt. A karakter nagyon jól működött, és a sikeren felbuzdulva felmerült, hogy ebből egy egész estés darab is kerekedhetne. Elkészült a színmű, ami arról szólt, hogy ez a rendező meg akarja csinálni Az Ember Tragédiájá-nak a pornófilmes változatát. A főszerepre megtaláltak engem, jött az ötlet, hogy gerillamarketinggel kellene hírverést csinálni a darabnak. Összedobtunk pár kamu werkfilmet – a nem létező pornó filmhez –, amiben voltak improvizatív jelenetek, de nagyrészt előre meg volt írva. Az igazi meglepetés ezután jött, mert a kisfilmek túl jól sikerültek, sokan elhitték, hogy ez valós dolog. Egyszerűen naiv voltam, fel sem merült bennem, hogy bárki elhiszi, vagy komolyan veszi, annyira nonszensz. Sejtettem, hogy megbotránkoztat pár embert, de hogy ezt komolyan vegyék? Elhiggyék, hogy tényleg lesz egy ilyen pornó film? Eszembe sem jutott, bár abban az országban, ahol annak idején Isaurának pénzt gyűjtöttek a felszabadítására, talán mégis gondolnom kellett volna rá. Így viszont hatalmas botrány volt, a Kuruc.infón, és a sajtó egy részében azonnal közellenség lettem, és itt-ott még az is felvetődött, hogy én voltam az ötletgazda. Az ügy kirobbanása után hetekig ültem otthon, el voltam keseredve. Biztos voltam benne, hogy vége mindennek, a karrieremnek annyi, nem játszhatok majd sehol. Elég szerencsétlenül sült el ez az egész kitaláció, úgyhogy aztán ki is szálltam belőle hamar. A színdarabban – ami azért megvalósult – már nem is voltam benne, mert egyszerűen nem tudtam ilyen gyomorideggel próbákra járni. Nem azért választottam ezt a „nagyon könnyű, ámde igen jól fizető” hivatást, hogy mindenki engem utáljon, nem akartam tönkremenni benne.
Néhány napja rádiós műsorvezetőként is bemutatkoztál, a reggeli fő műsoridőben hallhatunk egy kísérleti jellegű adásban egy hónapon át. Hogy kerültél oda?
Szabó Simon már az elejétől benne van, ő ajánlott engem és egy másik jelöltet. Mindkettőnkkel csináltak egy próbanapot, végül engem választottak. Csak néhány napon vagyunk túl, de a korai kelés rettenetes, nem tudok hozzászokni. Kíváncsi voltam, milyen egy ilyen meló. Nagyon érdekes, és egyáltalán nem könnyű. Tapasztalat nélkül beülni még úgy sem egyszerű, hogy itt lényegében kötöttségek nélkül garázdálkodhatunk. Nem szabad káromkodni, meg van pár szabály, ezért az első nap teljesen biztonsági játék volt, de másnap aztán feloldódtunk. Érdekes feladat, jó referencia, de nem hiszem, hogy évekig tudnám csinálni. Egy hónapos játéknak indult, az is lesz, és nem is tudom elképzelni, hogy mindent feladjak a rádiózásért, hiszen nekem kell az élő közönség. Kalandnak fogom fel, annak viszont kiváló.
Mi volt a koncepció? Miben akartok más reggeli műsort készíteni, mint a többi rádió?
Mindenben. Kötöttségek nélkül van minden, nagyrészt zene megy, de valódi, menő DJ-kel, kevés a rizsa. Eredetileg sporttal foglalkozó műsor lett volna, de ahhoz nem értek, és Simon sem, így szabad kezet kaptunk. A szerkesztő hoz témákat, de az inkább csak kiindulási alap, a spontán beszélgetést jobban kedveljük. A tervből annyi maradt meg, hogy az utolsó órában mindig jön egy extrém sportoló vendégnek. Volt már nálunk világbajnok wakeboard-os, BMX-es, snowboard-os is. Hívtak is minket kipróbálni pár ilyen extrém dolgot. A stáb egy része nagyon lelkes lett, én viszont inkább óvatos duhaj vagyok. Biztos lesz, amit kipróbálok, de azért csontom ne törjön. Bungee-jumping a Margit-hídról tuti nem lesz.
Visszakanyarodva a humorista mivoltodra, hogyan zajlik nálad az alkotás folyamata?
Rengeteg dolog történt már velem az elmúlt harmincnégy évben, van már jó néhány élményanyagom. Nem szoktam leírni a sztorikat, mert hallás útján jobban tanulok, így inkább felmondom MP3-ra amit gondolok, csiszolgatom, pontosítom a megfogalmazásokat, kitalálok még egy-két poént. Litkai Gergővel többször találkoztam, főleg még az elején. Szokott tartani „fogadó napot” a Godot-ban, és ha valakinek van ötlete, észrevétele, ő véleményt mond, segít, tanácsokat ad hozzá. Úgy érzem, valahol a pontosan megszerkesztett, precíz, megtervezett műsor és a Badár Sanyi-féle, improvizatív, ötletszerű, színpadon alakuló szövegelés között vagyok. A közönség reakciója is nagyon fontos, sokszor éppen az működik, amiről nem is hinnéd, a tuti poén meg nem jön be. Éppen Gergő mesélte, őt idézve: volt olyan poénja, amire azt gondolta, „az a humor Vatikánjában egy Szent Péter bazilika”, de mivel nem vették, ki kellett hagynia. Végül is mondhatjuk, hogy senkinek nincs kétszer ugyanaz a műsora, mert még a nagyoknál is mindig vannak apróbb változtatások.
Milyen terveket, célokat szeretnél megvalósítani?
Az idei évadtól a TÁP Színházhoz szerződtem, aminek Vajdai Vilmos a vezetője. Lassan húsz éve működik ez az alternatív társulat. Eddig nem voltak állandó szereplői, de most már van, úgy hat-nyolc fő. Vili gondolt rám, én pedig örömmel mondtam igent. Néhány produkciójukban már részt vettem, tavaly például a Roló című előadást csináltuk a Trafóban. A darab Vinnai András rádiójátékából született, egy srácról szól, akinek egyáltalán nincs rövid távú memóriája. Vicces hangvételű, de mégis egészen érdekes játék. Nemrégiben feldolgoztuk a Presznyakov-fivérek egyik darabját (az Áldozatjátékot), Cserenadrág címmel a Katona Kamrában. Most pedig egy háromszereplős amerikai darabot, a Tape-et próbáljuk Kálmán Eszter rendezésében, júniusban mutatjuk be a Fogasházban. Jól érzem itt magam. Fehérváron az előző volt a hetedik évadom, és bármennyire is jó egy színház, a kollegák, egy idő után elkezd favágássá válni a munka – és szerintem ez nem csak ebben a szakmában van így –, ilyenkor pedig menni kell. Egy alkotó folyamatban borzasztóan fontos, hogy új impulzusokat kapjon az ember. Egy irodában, ha egy kicsit szomorúbb vagy, rosszabb napod van, attól még iktatni ugyanúgy lehet, de a színpadon viszont nem lehet csalni, egyből látszik, ha nem vagy a toppon.
És humoristaként?
A humor területén egyelőre nem is lehet más a cél, csak minél jobbnak lenni, fejlődni, egyre színesebb műsort összeállítani. Mindig csodálattal hallgattam azokat, akik előadás közben, a reakciókat látva is tudják alakítani a műsort. Valamit nem vesz úgy a közönség, lezárják, és elővesznek egy olyat, ami mindig működik. Erre még képtelen vagyok. Előfordult, hogy kipróbáltam egy új, szilveszteri történetet a Godot-ban, de éreztem, hogy még csiszolgatni kell. Gondoltam, a nem túl erős tíz percből, össze lehet hozni egy nagyon jó három-négy perces blokkot. Pár nappal később egy másik helyszínen léptem fel, és belekezdtem ebbe a történetbe véletlenül. Elmondtam az első mondatot, bevillant, hogy ezt még faragnom kellene, de akkor már nem volt mit csinálni, végig kellett mondanom. Nem tudtam volna lezárni. Természetesen ennél konkrétabb ötletek, kezdeményezések is vannak a Dumaszínházon belül is. Brutival tökéletesíteni próbáljuk a zenés Dumakoncertet, amiből már volt néhány előadás. Hadházi Laci nyíregyházán volt színész régen, sokszor beszélünk színházi történetekről, és gondoltunk már rá, hogy csináljunk egy közös, tematikus műsort, ahol ezeket dolgoznánk fel.
Színház, stand up comedy, reklám, kisfilm, kísérleti produkciók, rádió. Felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozol. Jut egyáltalán idő a családodra, párodra, vagy akár kikapcsolódásra?
Szerencsés helyzetben vagyok, mert a barátnőm teljes mértékben tolerálja a munkámat, életmódomat. Talán azért is tudja ilyen jól kezelni a helyzetet, mert a színészet révén ismerkedtünk meg. Mindketten a Gór Nagy Mária Színitanodába jártunk – nem egyszerre –, majd ő is Fehérváron játszott, ott ismerkedtünk meg. Később abbahagyta a színészetet, elvégzett egy főiskolát, angol-kommunikáció szakon, most pedig egy képzési központban dolgozik, projekt menedzserként. Örülök, hogy nem ezzel foglalkozik, de mivel belelát, át tudja érezni a dolgaimat. Tudja, hogy későn megyek haza, és nem féltékeny, amikor egy jelenetben a partnernőmnek meg kell fognom a mellét. Amikor pihenésről van szó, az aktív pihenésre szavazok. Szabadidőm egyébként mostanában nincs túl sok, de egyébként nagyon szeretek biciklizni, fél profi szinten. Az igazi sportkerékpárosok hatvan kilométernél kevesebbért nem is ülnek nyeregbe, én legtöbbször megelégszem a harminc – negyvennel is. Három éve vagyok jobban rajta, tekerek és bújom az internetes oldalakat, alkatrészekért. A másik szenvedélyem az olvasás lenne, de arra végképp nincs időm, mert mindig van más dolgom. Ezért is szerencse, hogy a munkám egyben a hobbim is. Sokszor úgy érzem, az erőm végén vagyok, de minél durvább időszakon jutok túl, annál inkább bebizonyosodik, hogy lényegében mindent ki lehet bírni. Mindig lehet még rátenni egy lapáttal.
/Koncz Csaba
