Dumaszínház

A stand-up comedy napi veleje. Csillagok, humor, egyebek.

Csatlakozz!

Friss topikok

Hétfő este a Godotban: teltház, Félőrültek

2012.01.25. 08:52 - kcsabi

Címkék: tehetségkutatás felméri félőrültek

Szigorú közönség, magasba lendülő piros lapok, hármas holtverseny. Valahogy így lehetne vázlatosan leírni a hétfő esti tehetségkutatót, ami visszatérő arcokat és teljesen kezdőket is a színpad közelébe hozott. Minden szempontból izgalmas este volt.

A hónap és egyben az év második Félőrült Fesztiválja a már hagyományos menetrend szerint kezdődött. Megérkezett a közönség, befutottak a Fiatal és nem annyira Fiatal versenyzők is, Felméri Péter, az est műsorvezetője pedig csőre töltötte a piros lapokat, amiknek – mint mindig – ezen az estén is fontos szerepe volt.

Minden a megszokott rendben zajlott, bár számomra úgy tűnt, mintha egy teljesen új világban lennék. Miért? Mert ez alkalommal – életemben másodszor – én is kipróbáltam magam a színpadon. Tudósítóként nem szeretném, és nem is fogom a saját teljesítményemet minősíteni, így tényszerűen, harmadik személyben beszélek magamról, legfeljebb a végén térek ki pár gondolat erejéig a privát élményeimre.

Péter a szabályok ismertetése után meg is kezdte az estét, igyekezett hangulatba hozni a közönséget. Egy rövid kézfeltartás után kiderült, néhányan már nem először járnak tehetségkutatón. Az est nevét meghazudtolva az első fellépő Vígh Sándor a szenior-fiatal Félőrültek közé tarozott. Tiszteletre méltó részéről, hogy enyhén őszülő bajusszal, a fogorvostól érkezve, bevállalta az egyébként mindig nagyon nehéz elsőséget. Lelkesedését a publikum tapssal, produkcióját viszont három piros lappal értékelték.

A második fellépő, Hegedűs Péter is hasonlóan járt, de a kezdeti szigor egy időre enyhülni látszott, amikor a következőkben egymás után három fellépő is tovább jutott. Sebe Tamás, Turbucz Áron és Földi Tibor teljesítménye mindenképpen figyelemre méltó volt, hiszen ők még a tehetségkutatók keretein belül is kezdőnek számítottak, egy-két fellépéssel a hátuk mögött. Sőt, Tibor debütálása olyan jól sikerült, hogy a közönség újult erővel kapta kézbe a piros lapokat, és tolta magasra azt a bizonyos képzeletbeli lécet. Talán a szavazós estek történetében először, zsinórban hat versenyzőt szavaztak ki a bűvös öt perc letelte előtt. Matuska Dávid, Chalhub Nidal, Eckert Tamás, Pajor Dávid, Hámori Dávid, és Maróti Adrián most nem tudták magukkal ragadni a nézőket, függetlenül attól, hogy mindannyian külön egyéniségként, egyedi stílusban vezették fel történeteiket.

A hajrában aztán a szintén kezdő Koncz Csaba és a Fesztivál egyik legrutinosabb visszatérője, Kővári Máté végül is tovább jutott, így a tizenháromból öten kaptak lehetőséget felkészülni a plusz két perces zárszóra.

A szünet után folytatódtak a megkezdett történetek, és ekkor már a piros lapok lehetőségének nyomásától megszabadulva mindenki sokkal felszabadultabb volt. Nem csak az előadók, a nézők is. Nevetés, taps, igazi jutalomjáték annak, aki felment a színpadra. Időnként nagyon kevésnek is tűnt a két perces keret, így a produkciók nagy része úgy ért véget: „Még ezt a poént elmondom, rendben?!”

A szokásos rend szerint megint tapssal lehetett eldönteni, ki tetszett a legjobban, ám jött a váratlan fordulat. Hármas holtverseny alakult ki, miután még Felméri Péter precíz, érzékeny füle sem talált különbséget a taps és ováció között Földi Tibor, Koncz Csaba és Kővári Máté esetében. Már-már úgy tűnt, a döntetlen állapot sutaságával kell lezárni az estét, hogy aztán a három fiatalember a „mindenki nyert – senki nem nyert” érzésével induljon haza a világot jelentő körszínpadról, amikor is jött a mentő ötlet. A közönség javaslatára a három „finalista” visszatért még két-két percre.

A záró-történetek végén aztán újabb szavazótapsra került sor, és bár hajszálnyi volt a különbség a Godot Dumaszínház színpadán először szereplő Földi Tibor és a Veterán-Félőrült Kővári Máté előadására reakcióként érkezett ünneplés hangereje között, végül Máté, a rutinosabb versenyző lett a győztes.

Földi Tibor:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kővári Máté:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az est hangulatát jól mutatja, hogy a szokásokkal ellentétben a műsor után több asztaltársaság is maradt még a kávézóban, és mint egy jó meccs után, egymás szavába vágva, hangos nevetések közepette vitatták meg a látottakat. Zárszóként megkértem Pétert, értékelje az estét a műsorvezető szemszögéből. Annyit mondott: „Hangulatos, lendületes este volt, ahol láthatóan nagyon jól érezte magát a közönség és a fellépők nagyobb része is – függetlenül attól, hogy tovább jutott, vagy nem –, és már emiatt megérte ma itt lenni. Egy jól sikerült, szórakoztató műsor kerekedett belőle, nagyon elégedett vagyok. Február 5-én folytatjuk.”

 

Blog a blogban - Reflektorfény

Másodszor is megtettem. Kiálltam a színpadra fellépőként. A következő néhány sorban a személyes élményt szeretném megosztani azzal, akit érdekel.

Figyelem! Szubjektív élménybeszámoló következik!

 

Régóta vonz a lehetőség. Kiállni és nevettetni. Szórakoztatni. Megtalálni a választ a kérdésre, hogy vajon csak a barátaim kedvelik a történeteimet, vagy idegenek előtt is működnek. És persze ott a „szakmai” érdeklődés, újságíróként. Amikor az interjúban arról beszél egy humorista, hogy ez nem is annyira könnyű műfaj. Amikor sokadszor merül fel a kritikák kapcsán, hogy „lehet jönni és próbálkozni”, vagy „jöjjön és csinálja jobban”. Amikor nézel egy stand up előadást és elfojthatatlanul tör fel belőled az érzés, hogy „ezt én is meg tudom csinálni”. Nos, ilyen esetekben két dolgot tehetsz.

Az egyik, hogy rálegyintesz, nem foglalkozol vele. Esetleg nagyképűen azt mondod, „nem megyek oda, mert lemosnám mindegyiket”, de ott bent, valahol mélyen azért tudod, nem lennél rá képes. Félnél, vagy csak egyszerűen nem vagy elég vicces.

A másik viszont, hogy elhatározod: megpróbálom. Összeszeded minden bátorságodat, de persze nagyon hosszú idő telik el, mikorra ebből valódi próbálkozás lesz. Mindig van kifogás. „Nem értem rá”, „Sokan voltak, már nem fértem bele.”, „Kevesen voltak, így nem akartam.”, és még ki tudja mi minden.

Velem is így volt. Vonzott a dolog, de sokáig nem volt merszem. Aztán tavaly decemberben elszántam magam. Nem akarom öregemberként azt érezni, valami kimaradt az életemből, pedig ott volt a lehetőség. Felléptem. Jól sikerült.

Aztán jöttek a hétköznapok, életem nagy eseménye, hiszen pár nappal később apuka lettem. Nem a színpadon járt az eszem. Eltelt egy hónap, majd még két hét és mégis eszembe jutott. Csak véletlen volt? Talán igaz sem volt…

Visszamentem.

Tegnap este, utolsó előttiként újra felléptem a színpadra. Szembefordultam a közönséggel, kezembe vettem a mikrofont és következett egy töredékmásodperc, ami sokkal hosszabbnak tűnt, mint azt ép, racionális ésszel fel lehetne fogni.

A filmekben látni ilyet. Az idő végtelenül belassul, szinte megáll. Mint a „pillanatállj” gombbal leállított DVD lemez. Kimerevedik a kép.

A szemembe világító reflektor fénye egyszerre vakít és izzaszt. Alig látok valamit. A közönség nagyobb része a fehér fény mögött éppen csak felsejlik, de a többiek arca is elmosódott halvány kép csupán. Kontúrok, színek nélküli, várakozó tekintetek. Amennyire nem látom, annyival erősebben érzem a várakozást. Kíváncsiság, közömbösség, totális érdektelenség. Ami közös: a ki nem mondott elvárások magasra emelt kőfalába mindenki beleteszi a saját tégláját. Teltház van, az kb. nyolcvan ember. Nyolcvan élet. Nyolcvan különböző felfogás. Biztosan van köztük olyan, aki őszintén azt szeretné, hogy sikerüljön nekem. Hogy ne süljek fel. És nyilván van olyan is, aki eleve azt akarja, hogy megbukjak, mert nem vagyok rokonszenves. Nincs ezzel baj, így működünk mi emberek.

És ott állok én. A végtelenbe nyúló másodpercekben villámként cikáznak át a fejemben a gondolatok. Emlékképek, szövegfoszlányok, érzések, érzetek, hogyanok és miértek. Szinte az életem pereg a szemem előtt. Az agyam, mint leleményes mozigépész, vetítővászonként használja az arcomba sugárzó reflektor fehér fényét. A képet a kétkedés gondolatcsírái váltják fel. Mit keresek itt? Mit akarok mondani? Miért nem szólalok már meg? Vajon tényleg érdekli ezeket az embereket a mondanivalóm?

Bizonytalanság. Halk kétségbeesés, amit talán csak a kezdő, tériszonyos falmászók éreznek, amikor először mennek egy meredek szikla égbeszökő magaslataiba. Szív dobog a fülben. A test reagál. Egy hóbortos izzadságcsepp indul útnak hátam gerincvájatában, kezem remegni kezd. A mikrofonba kapaszkodom. A gondolatok, képek őrületes száguldása szinte megszédít, ezért kell megtartanom magam.

Aztán a száguldás hirtelen véget ér. A lelki szemek előtt pedig ott villog a kárörvendő, színes neon felírat: KÉSŐ! Nincs menekvés. Nyolcvan szempár figyel. Minden leegyszerűsödik. Hirtelen kiüresedik a fejem, semmire nem emlékszem, szinte azt sem tudom, ki vagyok, és miért állok most itt. Egyet tudok. Ez itt a színpad. Itt élni kell, vagy elbukni.

Szólásra nyílik a szám. Amikor a hangképzéshez szükséges levegőt beengedem a tüdőmbe, még fogalmam sincs, mit fogok mondani. Egyszerűen hagyom, hogy történjen.

A kimerevített pillanat véget ér. Megszólalok. Hallom a saját hangom, még ha nem is értem pontosan, mit mondok, mert közben a gyomromban jól érezhető görcsös, tompa fájdalomra figyelek. De már beszélek. És a szöveg eljut az első poénig.

Nevetnek.

És akkor minden kisimul. Nincs görcs, nincs fájdalom, és az előbb még lelassult, ólmos, valószerűtlen világ most épp az ellenkező végletbe csap. Felgyorsul.

Az előadás olyan, amilyen. Jó. Rossz. Rutintalan. Vicces. Mosolygós. Bejövős. Nem bejövős. Olyan amilyen. De ez már nem számít. Vége.

Taps. Nekem.

Nekem, aki kiállt velük szembe és meg merte próbálni. Felszabadultságot érzek, és próbálom befogadni a felém áramló energiát. Jól esik.

Megcsináltam.

És most már tudom, mennyivel másabb ott állni, mint innen nézni. Lehet a műfajt, vagy annak alkotóit kedvelni, vagy nem kedvelni. Nyilván nem egyforma a stílus, a tehetség, az előadókészség, de aki oda ki tud, ki mer állni rendszeresen, az legalább már ezért elismerésre méltó, függetlenül attól, mennyire szórakoztató, profi, vagy kezdő. Nem tudom, nekem van-e ott jövőm, hogy van-e bennem annyi, ami segít fejlődni, megtanulni mindent, ami ehhez a hivatáshoz kell, de ez most nem is lényeges. Most már másképp látom a műsort, másként tudom írni a cikkeket, értem, érzem, milyen az, amikor odaáll valaki a mikrofon mögé.

Nagyon jó tapasztalat volt.

És nem az utolsó.

/Koncz Csaba

A bejegyzés trackback címe:

https://dumaszinhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr453752190

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ecky 2012.01.25. 14:50:27

tényleg jó tapasztalat volt ;) és nekem se az utolsó az biztos :P :D

mattcarey 2012.01.25. 22:53:58

A Nidal a régebb óta jár, mint én, ezt ne vegyük el tőle. Ő a kitartóbb.

arongeri 2012.01.26. 15:49:18

Meg tudná egy rutinosabb mondani, hogy más alkalmakhoz képest

a) mennyire volt "jó" vagy "nehéz" a közönség?

b) mennyire volt szigorú a közönség?

c) mennyire volt erős a fellépő mezőny?

Köszi,
Áron

mattcarey 2012.01.26. 16:43:05

a, nekem azt mondták, h nehéz volt, mert rengeteg, olyan ember volt, aki karácsonyra kapta a jegyet és semmit nem tud a műfajról.
b, nem volt szigorú.
c, hát mihez képest? nem a Litkai vagy Bödőcs volt ott. :D

gabcigirl 2012.02.02. 11:04:28

felméri péter, pfff...van egy pár a stand-uposok közül, akinek mázlija, hogy ma már nem kell ilyen tehetségkutatókon megmérettetnie, mert csúnyán beégne.

ecky 2012.02.13. 20:53:06

a februári fesztiválról tud vki vmit? sokan voltak? ki nyert? mennyire volt kezdő vagy rutinos a mezőny? köszi!!!