Dumaszínház

A stand-up comedy napi veleje. Csillagok, humor, egyebek.

Csatlakozz!

Friss topikok

Maciarcból nem árt a sok

2012.02.13. 22:05 - kcsabi

Címkék: szupkay aranyosi hadházi rekop maciarcok éjszakája

A medvék nem jöttek még ki a barlangjukból. Be kellett hozzájuk menni. Mi pedig mentünk. Többen is, tele volt a barlang. A téli álom viszont csak hiedelem. Ezek a medvék nem aludtak. Egy hunyást sem. Elemükben voltak, szövegeltek feszt, és persze nevettek, nevettettek. Egyébként békések, de azért a ragadozó vér bennük van. Ha közel kerülsz hozzájuk, a károdra is elsülhet pár poén. Velem is így volt. Beléptem a fő-medveszállásra és máris megkaptam a magamét Nagymedvétől, Kismedvétől és az igazi Maciarctól. Meglepett arckifejezésemet látva pedig csak annyit mondtak: „Bocs

Elöljáróban annyit mindenképpen tudni kell, hogy Szupkay Viktor maga Maciarc. Személyesen. Hogy miért kapta ezt a becenevet, miért lett ő Maciarc? Nos, ezt lehetne hosszan mesélni, részletezni, elemezni, megemlítve a Macisztikai Tanszéket, Maci Lacit, Micimackót, Balut, esetleg a Tévé Macit, de valójában csak meg kell nézni Viktor fényképét. Nincs több kérdés.

Történt tehát, hogy Maciarc egy szép napon, amikor végül is semmi más dolga nem akadt, kigondolta, milyen jó is lenne egy közös humorest két, hasonlósan mackós kollegával, baráttal. Egyébként, amikor erről kérdeztem, csak annyit mondott: „Tiszteletbeli Maciarccá fogadtam két kedves barátomat, akik száz kiló környékén, meglehetősen mackós benyomást keltenek, így állt össze a medve-csapat, Hadházi Lászlóval és Aranyosi Péterrel.” A műsorvezetést a tapasztalt tengeri medvék egy ifjú bocsra, Rekop Györgyre bízták, így igazán egyedi élményben lehetett részük azoknak, akik eljöttek a Maciarcok éjszakájára.

A medvék könnyen meg tudnak téveszteni minket. Lassúnak, lomhának tűnnek, de ha kell meglepő gyorsasággal váltanak tempót, sőt, időnként kimondottan harsányak. Az öltözőből Aranyosi Péter

hangja messzire szállt, talán már az utcáról is lehetett hallani. A rá jellemző vehemenciával mesélte friss élményeit, klasszikus történeteit. Akik ismerik, persze tudják, ez nem a ma estének szólt, ő mindig ilyen. Alig várta, hogy a színpadra léphessen, egyik lábról a másikra állva toporgott a takarásban, türelmetlenül.

Rekop Gyuri, a tiszteletbeli Maciarc – aki életkor szempontjából valóban bocsnak számít a többiekhez képest –, rutinos műsorvezetőként teremtett hangulatot az est elején. Pedig a közönségen nem volt könnyű fogást találni. Szemmel láthatóan a legkülönfélébb életkorból, társadalmi helyzetből, lakókörnyezetből, érdeklődési körből verbuválódtak, és talán csak a medvék szeretete kötötte őket össze. Gyuri viszont megtalálta a hangot, így Pétert már őszinte, jókedvből adódó taps fogadta.

Aranyosi pedig „elszabadult”. Látszott rajta, hogy elemében van. Sorjáztak a történetek, megidéződtek a perui indiánok, a magyar egészségügy, a máltai sólyom, és még ki tudja, mi minden. Sokáig úgy éreztem, Péter már csak erőszakkal lehet lerángatni a mikrofon mögül. „Még jó hogy van itt még pár medve.” – gondoltam. Végül aztán közel egy óra után, amikor a nézők jelentős része már sírva röhögött, Kismedve mégiscsak önként hagyta ott a reflektorfényt, de persze a sztorizás még a színfalak mögött is folytatódott. „Jól éreztem magam, és így volt kerek a történet.” – mondta később, mikor finoman utaltam nem mindennapi lelkesedésére. Majd ismét mesélni kezdett valamit.

A szünet után az igazi Marciarc, Szupkay Viktor következett. Barátságos arckifejezéssel, kimért nyugodtsággal mesélt. Ő az, akinek a karaktere számomra mindig megidézi az egyik főiskolai tanáromat, aki mindig végtelen szeretettel, empátiával, elegáns angol úriemberek higgadt bölcsességével beszélt és buktatott meg, kegyetlenül. Viktor szelíd arca mögött is kíméletlen humor lakozik. Amikor a prosztatagondokról, urológiai kalandokról, a kezdő magyar lányokról, vagy éppen az ütvefúrásról beszél, felszabadultan kacagsz, pedig a saját életed hasonló, kellemetlen élményei idéződnek fel. Talán ilyen a „sírva vigadás” Maciarc-módra. Mindenesetre a közönség most is nagyra értékelte a stílust. Sikere volt.

Nagymedve, Hadházi László szintén rejtély számomra. Csendes, higgadt bölcsességével, alkar-méretű szivarjaival, borostás szakállával a nyugalom szobraként üldögél az öltözőben. Nem kapkod, nem siet. Mindenre van egy frappáns megjegyzése. Szinte kimért. Erős mackó, aki tudod, bármikor szét tudna tépni. Csak nem akar.

Aztán felmegy a színpadra és átlényegül. Felkészülés nélkül, a bemelegítést teljesen elhagyva. Felér, és máris szerepben van. Nem mesél, nem sztorizik, nem csacsog. Benne van a történetben. Eljátssza, átéli, megmutatja. Nem csak hallod a történeteit, hanem látod magad előtt. Megelevenedik, mint egy színdarab, vagy film. A nézők csüngnek szavain, mintha maga lenne az eszkimó-indiánból bölcs medvévé vált Mackótestvér. Később éppen erről szeretném faggatni, de hamar lemondok róla, mert érzem, legfeljebb egyszavas válaszokat kapnék.

Végül aztán búcsúzóul Rekop Gyurihoz fordulok még, értékeljen ő, mégiscsak házigazda volt ma este. „Remek hangulat volt, és nagyon jó közönség. Nagy öröm, hogy vezethettem a műsort az öreg tengeri medvéknek. Aranyosi, mondjuk, szerintem még mindig pörög valahol, de megyek is, megkeresem, mert egy autóval jöttünk. Kispestről.” Hamar megtalálja, hiszen rajongók gyűrűjében állva sztorizik a bejáratnál. Eszébe sincs még kimenni. Persze miért is lenne? Messze még a tavasz első napsugara…

 

Néhány kép a Maciarcokról: 

A bejegyzés trackback címe:

https://dumaszinhaz.blog.hu/api/trackback/id/tr864102670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.