Élő trükkfelvétel. Varázsló a felnőttkor küszöbén. Egy srác, aki már kamaszként nevet szerzett magának, és nem csak családnevet. A bűvész, aki versenyeket nyer, rajongókat gyűjt, sokkoló bulikat ment meg és az elmúlt tíz évben már egy raklapnyi francia kártyát tüntetett el. A fiú, aki végtelenül büszke az apukájára, de mégsem henceg vele, mert nincs rá szüksége. Egy új tehetség a Badár-fészekből, Badár Tamás. A bűvész.

Tíz éve foglalkozol bűvészettel komolyan, vagyis nyolc évesen kezdted. Mi kell ahhoz, hogy egy gyerekben ekkora lelkesedés legyen valami iránt?

Valóban tíz éve csinálom, kilenc éve van egy mesterem is, Molnár Gergely személyében. A bűvészet még az óvodában fogott meg, már akkor is jól lehetett vele csajozni. (nevet) Érdekelt, de egy ideig nem volt semmi kapaszkodóm, hogy miként lehetne ezt tanulni, fejlődni. Aztán láttam egy bűvészt az interneten, aki kártyatrükköket mutatott be és sikerült kitalálnom hogyan csinálja. Ez annyi inspirációt adott, hogy elkezdtem gyakorolni. A szüleim meglátták – vagy inkább megérezték – bennem a tehetséget és apa (Badár Sándor – A szerk.) elvitt egy bűvész barátjához. Miután ő is úgy gondolta, van keresnivalóm ezen a területen, javasolta Gergelyt, hogy járjak hozzá. Ez kilenc évvel ezelőtt volt, azóta dolgozunk együtt.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen „bűvész edzést”?

Nem hajolunk meg, nincs láb összecsapás, tisztelgés... (nevet) Gergely a barátom is egyben, tegeződünk és ez már az első pillanattól kezdve így van. Külföldre mindig ő visz versenyezni és persze átad egy olyan tudást, ami miatt mesteremnek tudom tekinteni. A szakmai háttere nekem felbecsülhetetlen érték, meg merem kockáztatni, hogy ő a világ egyik legjobbja. Már évtizedek óta elismert a szakmában, itthon fellép és jár a nemzetközi kongresszusokra, szemináriumot tart, és hívják gálázni is. Rég elérte azt, amire én csak vágyom, úgyhogy nagyon tisztelem. A lakásában egy külön szint van csak a bűvészettel foglalkozó könyveknek. Időnként együtt találunk ki trükköket, vagy egymás ötletét fejlesztjük tovább, csiszoljuk a verseny-műsort, próbálunk beépíteni új elemeket.

Honnan tudja egy óvodás, hogy ez az, amivel egész életében foglalkozni akar?

Ilyen fiatalon nem tudja. Egy kisgyereket nem tud annyira megfogni egy ilyen szakma, hogy azt mondhassa, húsz évesen bűvész leszek. Fel sem méri ésszel, hogy mit jelent felnőttnek lenni. Apróbb lépésekről van szó. Átestem én is azokon az „elindító dolgokon”, amin mások. Kaptam egy Rodolfo-bűvészdobozt, mint sokan mások, gyakoroltam, majd elfogyasztottam az összes trükköt, ami benne volt. Nem maradt kreativitás, meguntam, abba is maradt úgy két évre, amíg azt a bizonyos bűvészt meg nem láttam. A titkok felfedezésének amúgy különös pszichológiai háttere van, nem is lehet jól elmondani. Rájöttem, mi a kulcs, utána viszont azt éreztem, nekem ezzel foglalkozni kell.

Hogyan próbáljátok megfejteni egymás trükkjeit a többi bűvésszel?

Bizonyos szint felett a bűvészek 90%-ban rájönnek egymás trükkjeire. Ezzel így vagyok én is. Persze, ha van olyan újdonság, amit nagyon nehéz megfejteni, azon magam is elámulok. Az idei világbajnoknak például vannak olyan fogások a műsorában, amikor hátra dőlök, és ugyanúgy élvezem a műsort, mint egy laikus, meg sem próbálom kitalálni, hogy csinálja. A titkok szempontjából előnyben vagyok, mert tudom, mire figyeljek. Egy rutinos bűvész úgy építi fel az előadást, hogy pontról pontra megtervezi. Tudja, hogy hova irányítsa a néző figyelmét, egy-egy mondatnál, mozdulatnál. Ügyelek arra, hogy a kártyának melyik részét figyeld, mikor nézz a rám, az arcomra, miközben a kezemmel valamit csalok. Ja, és persze közben természetesnek és szórakoztatónak kell lenni, vagyis a meg kell tervezni a közönség reakcióit.

Elszántság, kitartás és állhatatosság. Ezek kellenek a kitartó gyakorláshoz. Gyerekként és kamaszként honnan voltak meg ezek a tulajdonságok?

Bennem csak az volt más a többi nyolc-tíz éveshez képest, hogy ha elhatároztam valamit, amellett ki is tartottam. Bizonyos dolgok egyáltalán nem érdekeltek, például a kémia, a geometria, az ilyeneket teljes mértékben hanyagoltam. Viszont, ami foglalkoztatott, a mögött órákig ott tudtam ülni. Ilyen volt a bűvészet is. Nálam is voltak persze hullámvölgyek, de amikor inspirált egy bűvész verseny, akkor nagyon elszántan gyakoroltam. Életem első versenyére egy évig készültünk a mesteremmel, napi 2-3 órás felkészülés mellett. Megérte, mert második lettem.

Mit szóltak a barátaid, osztálytársaid a hivatásodhoz?

Különleges dolognak tartották és szerették, amit csinálok. Adódtak egészen furcsa helyzetek is. Az unokatesóm szülinapi buliján le volt szervezve egy meglepetés előadás, de egy lány epilepsziás rohamot kapott a stroboszkóptól és mentő vitte el. Mindenki teljes letargiába zuhant, csönd lett, a bulinak szinte vége volt. Felvetődött, hogy kezdjem el a műsort. Kemény helyzet. Tíz perc alatt mégis sikerült annyira feloldanom a társaságot, hogy végül a körülményekhez képest egy vidám buli kerekedett az estéből. Egyébként később a barátnő is jobban lett, szóval tényleg minden rendbe jött. A mindennapokban is sok energiát ad a bűvészet, bár az is tény, hogy egy kicsit fanatikus vagyok benne. Azt vallom, ha valaki csinál valamit, akkor csinálja maximálisan, teljesedjen ki benne, találja meg a boldogságát. Ez nálam megvan.

Meglévő, régi trükköket begyakorolni, bemutatni egy dolog, de hogyan találsz ki újakat?

Szerencsés dolog, ha valakinek vannak saját ötletei, mert ez a bűvészek világában viszonylag ritkának mondható, így a saját trükkökkel hamar ki lehet tűnni a tömegből nemzetközi szinten is. A pszichológiai hátterét nem tudom. Fogalmam sincs, hogyan találok ki új trükköket, egyszerűen jönnek a gondolatok. Van olyan, amit álmomban találtam ki. Érdekes volt. Álmomban ültem a nézőtéren, láttam magamat, ahogy bemutatok a színpadon valamit. Felkeltem és emlékeztem mindenre, de ki kellett találnom, hogy hogyan csináltam. Rá kellett jönnöm arra a trükkre, ami még nem is létezett. Sikerült, és azóta nagyon szereti a közönség is.

Előfordulhat olyan helyzet, amikor nincs nálad a kártya?

Nem nagyon. Ha véletlenül nincs nálam, meztelennek érzem magam, feszengek, fogdosom a zsebeimet. Soha nem megyek sehova kártya nélkül, és ha már ott van, sokszor elő is kerül. Mondjuk, a közeli barátaim már nem lepődnek meg ezen, mert rajtuk tesztelek mindent.

Hogyan tudja egy laikus megkülönböztetni a bűvészet különböző ágait?

A close-up kategória, amiben versenyezni szoktam a „mikro mágia”. Közeli varázslat, amikor általában kártyával, vagy apróbb dolgokkal bűvészkedünk, a közönség nem nagy létszámú és nem ülnek messze. A másik a színpadi kategória, amiben van manipuláció, van általános bűvészet is, amikor fogod a kendőt és bot lesz, vagy egy kötéllel bűvészkedsz. Mind a kettő nagyon kreatív ág, a műsoraimban általában a kettőt ötvözöm. Aztán ott van az illuzionista terület, ahol pedig sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a kellékekre, a showra.

Milyen eredményekkel büszkélkedhetsz eddig?

Hazai versenyekkel kezdtem, az elsőből mindössze egy dologra emlékszem, hogy nem tudtam mosolyogni. A rutin meghozta a magabiztosságot, már nem izgulok, csak előadás előtt, a színpadon soha. Ott vagyok fejben, és csak az számít, hogy át akarok adni valamit a közönségnek. Tavaly egy maribori versenyen, Szlovéniában, ahol sikerült nyernem close-up kategóriában, legyőztem az Európa-bajnoki második helyezettet. Egy hónapja egy hazai versenyen Grand Prix díjas lettem. Itt a verseny végén az összes kategória eredményét összevonják, ahol bűvészek indultak, és aki a legtöbb pontot összeszedi, az nyer. Sok sikeres versenyen vagyok már túl és elmondhatom, hogy kezd nevem lenni a szakmában, ami ilyen fiatalon nagyon nagy szó.

Hogy vette a család, amikor tanulás helyett a kártyát pörgetted?

Szerencsére nem volt gond. Bár gimiben már több hangsúlyt fektettem a bűvészetre, mint a tanulásra, de szerintem a gimnázium amúgy pont arra való, hogy felépítsd magadban azt, aki lenni szeretnél. Kitalálod, mivel szeretnél foglalkozni, milyen egyetemre mész, ilyenek. A tantárgyakat megtanultam, amennyire tudtam, a bűvészetben kialakítottam az alapot, ami kell a továbblépéshez, megvan a fő csapásirány. Ugyanakkor tudom, több lábon kell állni, ezért szeretnék egyetemre menni, még valamit magas szinten elsajátítani. Érdekel a filmkészítés, a vágás, a média, az operatőri munkák, a rendezés. Mindenképpen olyan munkát szeretnék majd végezni, ami nem irodához kötött, nem egy helyben ülős, ugyanakkor kreatív. Szerencsére szüleim mindig is támogatták az elképzeléseimet.

Ezek szerint a bűvészet nem csak hobbi lesz a jövőben sem…

Egyáltalán nem. A bűvészet itthon egyre felkapottabb, egyre nagyobb rá az érdeklődés. Nem alternatív műfaj, így azt szeretném, ha sok emberhez eljutna. Minél többeknek szerzek vele örömet, annál több energiát kapok én is vissza. A külföldi versenyeket azért csinálom, hogy felépüljön a karrierhez szükséges hírnév. Kettő, vagy öt év múlva elindulok az EB-n, aztán meg jöhet a legnagyobb csúcs, a VB. Itthon szeretnék dolgozni, itt lesz a központ és innen tudok repkedni, ha lesznek külföldi lehetőségek.

A humoristákat gyakran kérdezik a kulisszatitkokról. Milyen gyakran faggatják a bűvészt?

Sokszor előfordul, persze. Egy jó bűvész viszont sosem árulja el a titkait, ezt mindenki tudja, mégis bepróbálkoznak, mert a kíváncsiság sokakat hajt. A legnagyobb gond ezzel tényleg az, hogy ha megtudod a trükk működését, elveszik a varázs. A színpadon, egy társaságban, vagy bárhol, ahol bűvészkedek, remek atmoszférát teremtenek a trükkök. Azzal az egy kis mondattal, amivel elárulom a titkot, kiölöm a csillogást a szemekből. Amikor az illúziót lerombolják, az örökre elveszik, ráadásul onnantól kezdve már más trükköt sem tud az ember ugyanúgy nézni. Nem szoktam elmondani, ettől marad érdekes a produkció és én magam is. Ilyen dolog a bűvészet.

/Koncz Csaba