„Úgy tervezem, pár évtizedig még humorista leszek”

– interjú Kőhalmi Zoltánnal –

Ibicsoki Zoltán, meteorbecsapódás-emlékhely, gesztenyével megdobált menyasszony, toló uszály, szotyi-vonal. Aki szereti a stand-up comedy műfaját, annak az előző kifejezések olvastán minden bizonnyal beugrik a Dumaszínház egyik legnépszerűbb humoristájának neve. Ahogy szülővárosában, Szentesen sokan ismerik, Kőhalminé Zolika azonban nem a dumaszínpadon kezdte a pályát. A Karinthy-gyűrűvel kitüntetett, pályaelhagyó építészmérnök valójában sosem akart „kiállni és beszélni”, jól érezte magát a háttérben. Szerencsére, mégis megpróbálta. A „szomorú bohóc” nem is olyan szomorú…

A nagyközönség még csak pár éve ismer, pedig jóval régebben kezdted a „szakmát”. Mikor és miért döntöttél úgy, ezzel szeretnél foglalkozni?

Azt hiszem, mindig is tudtam. Gyerekként Nagy Bandót, Markos-Nádast, Hofit hallgattam, tetszett, amit csináltak. A végső lökést a ’90-es Humorfesztivál, azon belül is a Holló Színház, és a rajtuk keresztül megismert eredeti angol abszurd humor adta. Elhatároztam, a következőn ott leszek, és megnyerem, pedig ekkor még egy poén sem volt leírva. Gimnázium harmadikban, Szegeden, egy lelkes egyetemista társaság összehozta a Középiskolás Művészeti Hét nevű rendezvénysorozatot. Bementem, megmutattam a tizennyolc szereplős írásomat, amihez összesen két „színészt” találtam. Tetszett nekik, előadták ők, a szervezők, mindenesek. Megcsinálták és jól működött. Voltak kétségeim, de ültek a poénok, éreztem, nem hiába keresgélek itt. Később ezt a művemet mindenki el akarta kérni – talán csak bábfilmet és társasjátékot nem akartak belőle csinálni – én viszont őrizgettem inkább, mert be akartam kerülni a Humorfesztiválra, és így is történt.

A humoristákkal kapcsolatban általános sztereotípia, hogy mindig, minden helyzetben ontják magukból a poénokat. Nálad, ez hogy megy?

Könnyebb úgy az élet, ha csak annyi a dolgom, hogy megjegyezzem a poént, ami eszembe jutott, de ez nem mindig van így, főleg, amikor másoknak dolgozom. Fábrynak például a Humorfesztivál óta vagyok a háttérembere. Megrendelésre, időre kell összehozni, amit kérnek. Régen azt hittem, ehhez nekem ihlet kell, meg sétálgatás. Képes voltam egy fél évre félretenni egy jelenetet, mondván, hogy ezt még nem érzem, várnom kell. Fábry mellett meg kellett tanulni ezt a fajta alkotást. Nem mondom, hogy mindig zseniális lesz – nincsenek rá garanciák – de végül is minden munkában meg lehet találni a költészetet, ha szereti az ember. A saját műsor, az más kérdés, azt úgy kevergetem, ahogy akarom, akkorra kell készen lennie, amikor fellépek. Próbálgatom az anyagokat itt is ott is, és végül kialakul valami. A tehetség nem elég, kell hozzá a rutin is.

Ez azért nagyon küzdelmesnek tűnik, főleg egy karrier elején…

Küzdelmes, persze, pláne amikor másnak írsz. Fábry például teljesen máshogy poentíroz, mint én, és ezt a mai napig nyögjük. Nem is nagyon tudok neki viccet mesélni, mert sokszor el sem mosolyodik. Aztán egy hét múlva kérdezi, miért nem mesélem, annyira briliáns volt. A stand up-ban mindenkinek a saját stílusából, habitusából, személyiségéből adódik, mit hogyan mond, és nehéz ebbe belehelyezkedni. Tüdő, az erőcsávó, Ilonka, a házvezetőnő – Fábry ismert figurái – már könnyebben elképzelhetők. Hallom a fülemben a hangjukat, arra jobban tudok poént írni. De dolgoztam reggeli rádiós műsorban is. Este nekiültem érdekes híreket keresni az interneten, éjfélre megvolt a téma, hajnalra megírtam az anyagot, reggel már tudták használni. Ez nem teljesen az én világom, ráadásul soha nem voltam egy mennyiségi alkotó. Ha rajtam múlna, képes lennék egy oldal megírásával ülni két hetet.

Humorfesztivál, Fábry, kereskedelmi rádiók. Látszólag egyenes út vezetett a színpadra. Akinek van humora, és bátorsága, biztos lehet benne, hogy szemtől szemben a közönséggel is sikeres lesz?

Ezt senki nem tudja. Mindenkinek érdemes megpróbálni, és a közönség dönti el, ki marad. Nincs köntörfalazás, nincs olyan, hogy vicces vagyok, mert papírom van róla. Kiáll, és vagy nevetnek, vagy nem. Évek óta dolgoztam szerzőként, de meg voltam győződve róla, hogy a színpadra alkalmatlan vagyok. Ezzel a fejjel, meg hanggal nem állhatok ki. Tiltakoztam is ellene mindig. Aztán elindult a Dumaszínház, amit Litkai Gergő hozott össze. Egyszer csak ott álltunk, hogy oké, de kik lesznek a fellépők? Többen bekerültek Fábry csapatából, jött Badár Sanyi meg Szőke András, Aranyosi Peti. Olyanok is akadtak, akiket nagyon szerettük volna, ha fellépnek, de nem működtek a színpadon. Már mindenki szerepelt, és egyszer azt mondtam, rendben, megpróbálom egy fél órára. Ez volt 2004 tavaszán.

Mintha kicsit meglepett volna a színpadi siker…

Sosem voltam magamutogató ember.  Jó volt nekem a háttérben. Alapvetően két típus van a fellépők között. Az egyik – mint például Bödőcs Tibi, meg Beliczai Balázs –, aki már az iskolában is tanárparódiákat adtak elő. Szórakoztatták az osztályt, az iskolát. A másik típus, mint én is, az írás oldaláról jön. Voltak nagydumás haverjaim, például a padtársam, elmondtam neki a poént, ő meg felhangosította, és learatta vele a babért. Ezek után elképzelhetetlennek tűnt a színpadi megjelenés. Magam se tudtam, mi lesz. Először még pantomim számban gondolkodtam, felmegyek, de meg se szólalok. Végül úgy döntöttem, beszélek magamról meg a környezetemről. Jöttek a történetek, amit baráti körben egyébként is meséltem, a családi legendáriumból, Szentesről, a szülővárosról. Kiderült, működik, talán mert őszinte dolog, és ez alapvető ebben a műfajban. Így hiteles.

Mit szólt a családod, amikor kiderült, belépsz a reflektorfénybe, és főleg róluk fogsz beszélni?

Támogatták. Mint a legtöbb gyerek, sokszor nem hallgatok a szüleimre, de a fontos fordulópontokon mégis sokat számít, mit mondanak. Sok bántót egyébként nem mondok róluk, legtöbbször rajtam csattan a poén. Kiderül néhány dolog, vadidegenek beavatódnak a családi sztorikba, de igyekszem ezt nagyon kedvesen tálalni. Hittek bennem, de azért szerették volna, ha van egy normális szakmám is, ezért végeztem el az egyetemet. Tudták, hogy a humorban van tehetségem, örültek a humorfesztiválnak, a sikereimnek, de úgy voltak vele, hogy ez mégis bizonytalan, művészkedős szakma, jó, ha van valami épkézláb is a tarsolyban.

Az előadóművészek általában kicsit elvont, elgondolkodó emberek, akik mögött sokszor egy realista, az élet dolgaira fogékonyabb nő áll. A Te esetben is ezt tudom elképzelni…

Igen, ez tökéletesen így van nálunk is. A feleségemnek jóval több kapcsolata van a valósággal, mint nekem. Autót vezet, könyvel, be tudja osztani az időt, pénzt, tudja mikor mi lesz. Ideális esetben nekem annyi kéne, legyen egy kert, ahol ülök, gondolkodok. Csodálatos lenne, de sajnos vannak egyéb teendők, amiket el kell végezni. Zsuzsa sok mindent magára vállal, de ő mindig is szervezkedő ember volt. Még gimnázium alatt jöttünk össze, úgyhogy ez már egy régi történet. Együtt kerültünk fel Pestre, és együtt is ragadtunk itt. Mindig nagyon élveztük egymás társaságát, így lehetett a barátságból szerelem. Sosem unatkozunk egymás mellett. Ki lehet vele találni, próbálni a poénokat is. Nyilván csak mértékkel, mert senki nem szereti, ha azért mondok valamit, hogy kiderüljön, nevet-e rajta. Humoristáknál ez egyébként gyakran előfordul. Legrosszabb, amikor két humorista beszélget. Nem tudom, azért nem nevet, mert irigy a poénra, vagy épp most lopta el.

Rádió, tévé, Dumaszínház, fesztiválok, és persze a színpadon kívüli elfoglaltságok. A család nem sínyli meg, hogy apa ilyen elfoglalt?

Most kellene interjút csinálni a feleségemmel, ő azt mondaná, de, igen. Küzdünk ezzel, de törekszünk egy értelmes kompromisszumra. Sok mindennel foglalkozom, való igaz. Konkrétan ez úgy néz ki, hogy húztunk egy határt, mennyi fellépést vállalhatok egy hónapban. Amúgy sem szeretem nagyüzemi módon csinálni, egyik helyről a másikra rohanni. A közönség is érzi, a fellépő sem olyan. A színpadon azon kell gondolkodni, hogy átérek-e a következő helyre, ez az igazi hakni-művészet. Szeretek odamenni, megérezni a hangulatot, lezárni, levezetni a végén. Az egy külön alkalom. Meg aztán nem lehet mindig csak fellépni, mert valahonnan jönnie is kell a történeteknek is. Olyan kollegám is van, aki panaszkodik, hogy mást se csinál, csak vagy fellép, vagy autóban ül. A történetei nem szólnak másról, csak hogy itt meg ott fellépett. Ki kell alakítani egy egészséges arányt. Egy-két napot fellépek, aztán otthon vagyok, gyerekezek és így gyűlnek a történetek is.

Sok helyen „szomorú bohócnak” aposztrofálod magad. Ez tréfa, vagy te tényleg nem vagy egy vidám ember?

Ez nyilvánvaló alaptípusa a humoristáknak, ha végignézed palettát. Vannak a megmondó emberek, aki mindenkit kifiguráznak, Eddie Murphy-től Kiss Ádám-mal bezárólag, és az önemésztők, magukon élcelődők, mint Woody Allen. Inkább ebbe az utóbbi vonulatba tartozom. Amikről mesélek, nekem igazából fájó történetek. Évek után jöttem rá, hogy amikor megtörténtek, akkor nem voltak viccesek. Mint amikor az embert letojja egy madár. Nem tud neki örülni, de később, amikor már kimosakodott, mesél róla, mi történt. Kell neki idő, egy hónap, egy év, vagy csak egy hét, amikor ez leülepszik. Csoportterápia-szerű, mert kibeszélődik belőlem. Nem vagyok egy szomorú ember, hiszen egy csomó poén úgy kerül fel a színpadra, hogy otthon a feleségemmel, a gyerekekkel bohóckodok, vagy a haveroknak mesélek és nevetnek. Nem kell erőlködnöm, hogy valahogy összecsiholjak poénokat.

Mennyire tanulható ez a szakma? Gondolom a műsor alaposan megtervezett, nagyrészt nem spontán.

Amerikában léteznek szakkönyvek, „hogyan legyél vicces” – kiadványok, internetes oldalak, amik segítenek felépíteni egy műsort. Én a saját bőrömön tanultam meg, és ugyanezt csinálom ösztönösen, évek munkájával kialakítva. Senkinek sem elég, ha tudja a szabályokat, egyébként meg teljesen humortalan, abból nem lesz jó előadás. Vannak azonban olyan szabályok, amiket be kell tartani, és olyan hibák, amiket nem szabad elkövetni, még az őstehetségeknek sem. Nem szabad például kiadni a kezedből a mikrofont, ezt a saját bőrömön tanultam meg. Egyszer bejött az utcáról egy nő a Godot-ba. Elkezdtem vele szórakozni, hogy mit mászkál ő ott, és kiderült, hogy tökéletesen részeg. Artikulálatlanul üvöltött, meg akart pofozni. Mondtam neki, jöjjön föl a színpadra, beszéljük meg. Ez eleve hiba volt, amit aztán tetézett, hogy kiadtam a kezemből a mikrofont. Végül Szőkének meg Badárnak kellett, rodeó-bohócként segíteni. Egy kicsit meg is voltam sértődve, mert nem hagyták, hogy végig vigyem a szituációt. Utóbb belátom, igazuk volt. Többé nem követem el ezt a hibát.

Előadás közben hogy lehet a közönségre alakítani a műsort? Felmész a színpadra, elmondod, amit terveztél, és ha nevetnek, jó, ha nem, akkor nem?

Olyan nincs, hogy ha nem nevetnek, akkor annyiban hagyom. Figyelem merre akarnak menni és azt a sztorit kapom elő az agyam valamelyik alkönyvtárából, amire vevők lehetnek. Mennyi az improvizáció? Nyilvánvalóan nem sok. Nem lehet kiállni, és a nulláról rögtönözni egy fél órás számot. Az viszont, hogy éppen miként mesélek egy sztorit, nagyban függ a hangulatomtól, illetve a közönségtől is. Elkezdek egy történetet, és ha nem működik, gyorsan rövidre vágom, és inkább egy másikat bontok ki belőle. Előfordul persze, hogy a színpadon spontán jön valami, ami működik, ezeket belegyúrom a műsorba. Régi történet volt például Pom-pom és Picúr, meg a skizofrénia. Egy poén volt, amit addig meséltem – mindig rakódott rá valami –, hogy végül lett belőle egy majdnem négy perces szám. Hiába van azonban valakinek zseniális műsora, ha nem tudja értelmezni a közönségtől érkező jeleket. Akár olyan apróságok is tönkretehetik a műsort, hogy a közönségnek melege van, vagy sokat várt az előadóra, ezekről mind tudni kell.

Mennyiben változatta meg az életed az ismertség, a sztárság?

Szerencsére jók a tapasztalataim. Egyszer akart belém kötni egy részeg ember, amikor előző este voltam a Fábry-showban, vendégként. Nem tudta, mit csinálok, csak hogy beszélnek rólam, és nyilván azt hitte, ez egy szerep. Az ismertség a szakmával jár. Amíg nem ismertek, nem is szívesen hívtam magam humoristának. Milyen humorista az, akit senki nem ismer? Tudatosan törekszem is rá, hogy csak azzal szerepeljek, amit csinálok, ne legyek máshol, másképp, mint a színpadon. Engem nem fogsz látni reklámban, főzőműsorban, nem nyilatkozom olyan kérdésekről, amihez nem értek, csak azért mert én valaki vagyok. Szerintem a „sztárság”, a „celebség”, és a valódi teljesítmény között éppen ez az eltérés. Nem akarok bulvár újságokban megjelenni, tudatosan kerülöm őket. Szerintem pont azért szeretik ezt a műfajt az emberek, mert úgy érzik, egy közülük kiáll és beszél. Ha az utcán felismernek, inkább én köszönök oda, így könnyebb kezelni a szituációt. Leállok beszélgetni, és még a villamost is lekésem, de ne mondják azt, hogy a tévés arc ilyen, meg olyan.

Ez a műfaj most sikeres, és egyre többen szeretik, egyébként viszont kevés igazán humoros műsort látni például a tévében…

Dolgoztam mindenféle humorosnak mondott műsorokban, mindkét kereskedelmi tévének, de valóban kevés jót lehet már látni. Ennek oka, legtöbbször az átgondolatlanság. A vezetés annyit mond, legyen vicces műsor, Te felelsz érte. Nem számít, hogy még nem volt műsorod, vagy éppen a környezetvédelemmel foglalkoztál, megkapod. Ötven perc hetente, nagyon vicces legyen, ennyi az elvárás. Összehívod az írókat a szakmából, kiadod a feladatot. Se koncepció, se szerkesztő, semmi, mindenki otthon ül, ír valamit, vagy megkeresi, benyújtja a régi számait. Így nem lehet csinálni. Lehet olyan ötlet, ami a megfelelő emberrel működhet, de amit otthon írsz, nem biztos, hogy tetszeni fog a közönségnek. A stand-up legalább egy folyamatosan tesztelt, nézők előtt alakított műsor.

Népszerűvé váltatok, divatos lett, amit csináltok, talán sokan irigyek is rátok. Szakmai környezetben milyen a megítélésetek?

Változó. Gálvölgyi Jánosnak nem túl pozitív a véleménye rólunk, amit egyszer fel is kapott a sajtó. Felhívtak engem is, nem nyilatkoztam, mert ez nem az én dolgom. Gálvölgyinek én hálás lehetek, amiért a Humorfesztiválon előadta az írásaimat, egyébként meg mindenki gondol, amit akar. Vannak korosztályi, stílusbeli különbségek. Nem mindenki érti, mitől lehet humoros, ha valaki kiáll és magáról beszél. Más műfaj. Ugyanakkor az is igaz, hogy sokaknak elvettük a kenyerét. Régen nagyon körülhatárolt szakma volt ez. Pár embernek volt papírja arról, hogy ő humorista, és amúgy is csak a Humorfesztiválról lehetett bejutni a Rádiókabaréba. Hiába nyertem meg a fesztivált, még utána is nagyon nehezen fogadták be az írásaimat. Most már bárki bekerülhet, akinek van egy jó száma. Jöjjön, mutassa meg mindenki, mit tud, épp, mint a cirkuszban. Ez nyilván sérti azt, aki színésznek tanult. Ő tudja, hogyan kell hangot képezni, poentírozni, színpadon mozogni, mi viszont ezeket a bőrünkön tanuljuk meg. Ennek ellenére viszont, úgy gondolom, életmentő volt a magyar kabarénak az új hang. Nem mindenki csinálja jól – sokan kikopnak majd –, de meg kell nézni öt-tíz év múlva, kik lesznek a pályán.

A tévés szereplések nyomán mennyivel nőtt meg az ambiciózus jelentkezők száma?

Rengetegen jönnek. Az elejétől kezdve létezik a Fiatal Félőrültek Fesztiválja. Angolszász területen is van rengeteg klub, ahol bizonyos napokon akárki felléphet, megmutathatja magát, így termelődik ki az új generáció. Ott gyakorlatilag az összes komikus, akiket már csak filmvígjátékokból ismersz, végig ment ezen a szamárlétrán. Fellépett, meglátta egy producer, elhívta egy tévéshowba. Jó volt, kapott egy saját műsort, majd utána kerülhetett filmbe. Ez évtizedek óta így megy. Viszont nem adnak mozifilmet annak, akiről azt sem tudják, kicsoda. Mi is ezt a szisztémát akartuk felállítani. Éveken keresztül – amíg nem volt tévéműsorunk – ugyanaz a négy-öt ember járt el erre az amatőr fesztiválra, akik azt hitték magukról, hogy viccesek, pedig nem voltak azok. A tévéműsor hatására viszont tömeges az érdeklődés. Jelentkezik negyven ember, akiknek egy este fel kell lépni. Vezettem ilyen napot régebben, önmagában is érdekes játék volt. Nem tudod, ki jön fel a színpadra, mit fog csinálni és az jó lesz-e. Sokszor nagyon gyalázatos dolgok történnek. Olyan is volt, aki felment és elájult az első percben. Mondtuk neki, jöjjön még egyszer, de föl se mert menni.

Kizárólag a közönség dönt, vagy azért létezik egy szakmai értékelés is, ami alapján akár vissza is hívjátok a lelkes amatőrt?

Ez Litkai Gergő reszortja. Vannak olyanok, akiken látszik, rutintalanok még, és olyanok is, akik valóban rosszak. Egyszer beugrottam Gergő helyett vezetni a műsort, mert ő később jött. Másfél óra alatt 3-4 ember ment le. Hiába integettem, nem tudtam odamenni és leállítani. Litkai ebben nagyon jó. Aki nem oda való, azt két perc után egyszerűen leszedi a színpadról. Ehhez persze olyan arc kell, ami neki van, nagyon jól csinálja. De ez így megy Nyugaton is, a kis klubokban. Ha érdektelen, mehet. Van olyan, ahol a közönség kopog az asztalon, vagy egyszerűen lekapcsolják a mikrofont. Nálunk toleránsabb a közönség. Sztorizósabb, színháziasabb stílus megy, de jobb is így. A viccek, poénok mellett, el lehet gondolkodtatni a nézőt. A közönség Sándor Györgyön, Kellér Dezsőn, Hofin nőtt fel, és így ezt az egészet inkább a konferanszhoz köti, nem a bohóckodáshoz. Az utóbbi hónapokban egyébként a tehetségkutatón is új szabályokkal kísérletezünk, éppen a rengeteg jelentkező miatt.

Előfordul, hogy a feleséged, vagy a gyerekek is elkísérnek egy-egy fellépésre?

Az asszony egy időben sokat járt velem, és még most is előfordul, hogy megnéz, de három gyerek mellett ez már nem annyira könnyű. Eszter öt évesen látott először fellépni. Vittem magammal, és büszke voltam rá, hogy végre meglátja, mit dolgozik apa. Negyed óra után kellett kivinni, miután bekiabált, hogy „Apa, ezt ne meséld el, mert borzasztó unalmas!”. Mondanom sem kell, mindenki szakadt a röhögéstől.

Rengeteg tapasztalatot gyűjtöttél, sikeres, ismert és népszerű vagy, megkaptad a Karinthy-gyűrűt is. Mi hajt még előre, milyen célok lebegnek még a szemeid előtt?

Nem szoktam célokon gondolkodni, persze lehet, hogy kéne. Úgy vettem észre, a feladatok megtalálnak. Ha jól csinálok valamit, az szüli a következő lehetőséget. A HVG-be is úgy kerültem, hogy az elődöm, Horváth Zoli látott fellépni, és megtetszett neki a gondolkodásmódom. Elkezdhettem volna ostromolni is, de szerintem ez nem így megy. Megtalált, és most én viszem a címlaptervező csapatot. Nyilván, ha beleragadsz valamibe, előbb-utóbb változtatni kell. Hiába mondanám most, hogy filmforgatókönyveket szeretnék írni, nem írtam még egyet sem, és nincs is, aki leforgassa. Ezek csak vágyálmok. Könnyen lehet viszont, hogy valami munkába belekeveredek majd, ahol azt mondják, próbáljuk meg, és végül lesz belőle valami produktum.

Most divat a stand-up, de mi lesz, ha ez lecseng és vége?

Lehetne ettől félni, de a félelemnek – úgy általában – nincs sok értelme. Nem úgy kerültem bele, hogy meglovagoltam egy divathullámot. Voltak ilyen előadók is, nem kevesen. Később lehet, hogy majd megint rádiójátékokat fogok írni, ahogy régen. Vannak filmes elképzeléseim, azokkal is foglalkozhatnék, meglátjuk. Építész biztos nem leszek. A megélhetés meg olyan dolog, hogy bármit csinálsz, ha a jobbak között vagy, meg fogsz tudni élni. Majd elválik, a közönség dönt. Mindenesetre úgy tervezem, pár évtizedig még humorista leszek.

/Koncz Csaba