„Minden humoristának van valami defekt a fejében.”

– interjú Rekop Györggyel -

Először meztelenül ismerték fel, holott mindig ruhában ad műsort. Humorista, de tanárként diplomázott, és a szakmában is dolgozik. A haj nélküli lovag, aki egyszer már visszanyerte Erdélyt pókeren, újabban a XIX. kerület baseball-sapkás réme, ex-birkózó, népes családdal és szigorú elvekkel. Nem felejti honnan jött, a színpadon pedig egy dolog vezérli: a hivatástudat. A tükör-gyúrós testépítő edzőtársa, egyházi pálinka-fogyasztó, aki a drága gombákat ugyanúgy nem szereti, mint az olcsót. Egy utca viseli a nevét, de ő sem ettől, sem az ismertségtől „nem sztárosodott be”, és nem is áll szándékában. A Litkai-féle humorpiramis, imbolygó-testű építőkockája, az anti-művész, Rekop György.

Alig kezdted el a humorista szakmát, máris egyedülálló eredménnyel büszkélkedhetsz…

Saját szemmel láttam Székesfehérváron – ott lakott a barátnőm -, a Rekop utcát. Addig is tudtam, hogy létezik, de aztán láttam is, sőt fényképpel tudom bizonyítani. Egy nagyon pici közről van szó, de a nevemet viseli, valamelyik ősöm biztos tevékenykedett ott egy kicsit. Tudomásom szerint ezt nem sokan tudják elmondani magukról a szakmában, bár Debrecenben van Hadházi utca, viszont Maksa útról, vagy Bruti térről még nem hallottam.

Már ezért megérte elkezdeni. Apropó, hogy kerültél egyáltalán a hivatásos humor közelébe?

Ahogy sokan mások, én is régóta viccesedtem baráti társaságban, ezt lehet kiindulópontnak tekinteni. Ráadásul tíz évig birkóztam, és mint minden sportöltözőben, nálunk is sok komikus volt, velem együtt. Az egyetemi vizsgaidőszakokat, a szemesztereket, szemináriumokat nem tudtam faarccal végigülni, így inkább mindig hülyét csináltam magamból. Nyomtam a poénokat, a többen pedig azt mondták, ezzel komolyabban kellene foglalkoznom. Utánanéztem, miről szól, és hogy is működik ez az egész, kiderült, hogy létezik humorista tehetségkutató. Elmentem, aztán Litkai főnök azt mondta, lát bennem fantáziát, bevesz a buliba. 2008-ban kezdtem a Fiatal Félőrültek Fesztiválját, ezen felléptem háromszor, 2009 márciusa óta pedig a Dumaszínház tagja vagyok.

A kollegák nagy részével ellentétben te már egy divatos, kedvelt műfajba kapcsolódtál be előadóként. Mivel volt könnyebb, esetleg nehezebb így elkezdeni?

Könnyebbség, hogy mikor kezdtem, már mindenki tudta, miről is van szó. Senkinek nem volt furcsa, hogy egy ember kiáll a színpadra és beszél. Abból a szempontból azonban borzasztó nehéz volt, mivel – a fiatal generáció tagjaként – nem a Rádiókabarén nőttem fel, keveset hallottam, tanultam a „nagy elődöktől”. Hofi kazettáink persze voltak, azokon nagyon jókat mulattam gyerekként, de ennyi. Akiktől én tanultam, azok most kollegák. Rajongóként Aranyosi Peti volt a kedvencem, példaképként tekintettem rá. Most már más a viszony, akár egy benzinkúton be tudunk rúgni együtt, miközben ötletelünk. A srácok magasra rakták a lécet, azt megugrani emberes feladat. A visszajelzések alapján, úgy tűnik, hozom az elvárt szintet, persze még sokat kell tanulnom. Litkai Gergő remek mentor, nem véletlenül ő a műfaj legnagyobb császára. Nem szeretnék pedálozni neki, de tényleg hét darab agya van a palinak. Azt, hogy valaki egyszerre legyen jogász, családapa, a Comedy Central és a Dumaszínház főszerkesztője, miközben könyvet és forgatókönyvet ír, nem is akarom elhinni. Kizárt, hogy erre egy ember képes legyen, de ő mégis élő példa rá, hogy van ilyen, ráadásul ennyire fiatalon. A magyar humor piramisszerűen épül fel, és Gergő van a tetején. Összefogja, irányítja, kitalálja, és szerencsére engem is be tudott építeni valahova alulra.

Láttad a tévében a stand up-os fiúkat, majd rövid idő múlva kollegák, barátok lettetek, akár még együtt is iszol velük alkalom adtán, azaz csapattag lettél. Hogy éli meg ezt egy huszonéves fiatal?

Amikor bevettek a brigádba, nagy lelkesedéssel jártam az előadásokra, néztem a többieket, ki hogyan csinálja. Volt, akit zavart, hogy ez a zöldfülű mindenhol ott tolong, de a többség segítőkészen állt hozzám, hasznos tanácsokkal látott el. Hatalmas élmény volt egyszer csak ráeszmélni, hogy ott ülök egy sörözőben Beliczai Balázzsal, Kőhalmi Zolival, Bödőcs Tibivel. Kapkodtam a fejem, és úgy éreztem, ha a valaki csak kiejti a száján, hogy szomjas, azonnal rohanok a pulthoz, már hozom is a sört. Szerencsére ők nem éltek vissza ezzel, és hamar túltettem magam a kezdeti megilletődöttségen. Természetes módon, más munkahelyekhez hasonlóan, itt is vannak kollégák, akikkel napi kapcsolatban vagyok, és teljesen egy hullámhosszon mozgunk, másokkal meg kevésbé. Szokták mondani viccesen, hogy minden humoristának van valami defekt a fejében – nyilván ezért lett humorista –, ehhez csak azt tudom hozzátenni, hogy akiknek hasonló defekt van a fejükben, azok jobban kijönnek egymással. Nagyon jóban vagyok Aranyosi Petivel, Badár Sándorral, de a barátság mellett fel is tudok rájuk nézni. Bármi észrevételük van a műsorommal kapcsolatban, szívesen meghallgatom, bár főleg Litkai tanácsait fogadom meg. Tisztában vagyok vele, hogy van egy sajátos stílusom, nyilván ezért is vettek fel a Dumaszínházba. Sokan megfordulnak a tehetségkutatókon, akik tényleg jók, viccesek, mégsem hívták őket vissza, mert olyan stílust hoztak magukkal, ami már van. Ezzel szemben én felállok a színpadra, letolom a műsort, lazán, baseball sapkában, egy szál mikrofonnal. Kőhalmival voltunk egyszer egy nagyon puccos, elegáns étteremben fellépni. Zoli előtte felhívott, hogy jó lenne, ha normálisan felöltöznék, zakó, makkos cipő, meg mit tudom én. Nehezen viseltem, mert az igazán nem én vagyok, de a közönség jól fogadott, Zoli is megnyugodott, hogy nem pulcsiban, sapkában jöttem. Azóta minden találkozásunkkor megdicsér, hogy tényleg fejlődőképes srác vagyok, a többiek meg jól kiröhögnek. Talán még egy eset volt, amikor öltönyben léptem fel, a Rádiókabaré felvételén, de ott meg nem annyira érvényesült.

A művészeknek gyakran kell egy biztos háttér, egy realista, hidegfejű, erős nő, aki megteremti a biztos hátteret. Nálad is így van? Mit lehet tudni a kedvesedről?

A művészeknél szükséges ez, igen, de én nem tartom magam annak. Egyszerűen csak hülyeségeket beszélek, és ha ezért nekem jár tíz százalék kedvezmény egy klubban, már jól jártam. Nem nagyon szeretem a művészeket, mert többnyire tényleg olyanok, amilyennek ezek a sztereotípiák lefestik őket. Mindig úgy neveltek, vagy próbáltak nevelni, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem. A huszadik kerületből származom – bár nem vagyok tősgyökeres, mert Kőbányán születtem –, és tudom jól, honnan indultam. Ezt nem is szabad és nem akarom elfelejteni. Folyamatosan figyelmeztetem magam: „kapjál észbe öcskös, a Jóistentől kaptál egy lehetőséget, amiért köszönettel tartozol neki!” Eszerint próbálok élni és dolgozni. Mit lehet tudni a barátnőmről? Komolynak tűnik a dolog, nemrégiben össze is költöztünk. Tünemény lány, az Állatorvosi Egyetemre jár, tehát nagyon értelmes, díjugrató, szóval sportos is. Minden szempontnak megfelel, teljesen elégedett vagyok, semmi okom nincs panaszra.

Említetted, hogy sokan vesznek fel – az újak közül – ismert stílusokat, sikeres karaktereket. Ha valaki kifejezetten Rekop Györgyös akarna lenni, mit kellene tennie?

Az biztos, hogy száz kiló felettinek kell lennie, de amúgy nincs ötletem. Nem tudnám megmondani, mi számít bennem egyedinek. Igyekszem a lehető legtermészetesebben viselkedni, így adom elő magam, ha valaki ebben stílusjegyeket vél felfedezni, akkor őt lenne érdemes megkérdezni erről. Azt egyszerűbb megmondani, miben vagyok más, mint a többiek. Engem például az aktualitások kevésbé érdekelnek, és ezt meg is kaptam a Showder Klub felvétele után a producertől. Igaza van, jó lenne aktuálisabbnak lenni, de én ilyen vagyok, nem fogok celebezni, politizálni, nyomom, ami engem érdekel. Hallottam már olyan véleményeket, miszerint spontánnak tűnök a színpadon. Lehet benne valami, mert felkészüléskor sosem írom le szóról-szóra az anyagot. Előfordul persze, hogy alaposabban kell felkészülnöm, hiszen egy tévé felvétel előtt muszáj elpróbálni a műsort, már csak az időkeret miatt is. Ugyanakkor viszont vannak olyan született képességeim, aminek a begyakorlása, másnak több év munkát igényelt.  Aranyosi Peti mondta például, hogy ő éveken keresztül izzadt, verejtékezett a színpadon, ha látta, hogy egy néző nem nevet. Akármit megcsinált, csak azért, hogy az az ember nevessen. Nálam ez sosem volt probléma, már a kezdetektől úgy gondolkodtam, hogy ha valaki ott ül előttem és csak ő nem nevet, annak annyit tudok mondani, bukta a jegyet, műsorozok annak, akik két pofára röhögnek. Csak akkor vagyok jó, ha én is jól érzem magam a színpadon, bár szerintem ezzel sokan mások is így vannak. Nem vagyok az a nagyon izgulós fajta, kimegyek, aztán utánam a vízözön, lesz, ami lesz.

Fel sem merül benned, hogy vajon hogy fogadja majd ezt a közönség?

Vannak olyan humoristák, akik réteghumort képviselnek. Egy bizonyos kör értékeli őket, de az nagyon. Más kollegák viszont – mondjuk egy belgyógyász konferencián is – az intellektuális humort képviselik, miközben egy falunapon, száz részeg ember előtt, valószínűleg, nem tudnák kielégíteni az igényeket. Ezért nagyon jó, hogy engem elég széles körben fogadnak. A gumicsizmástól az intellektuálisig mindenféle számom van, ezeket kombinálom, szükség esetén útközben is változtatva. Megvan a fejemben, mit szeretnék elmondani, de már látom az elején, mire vevő a közönség, és ha kell, semmi probléma, kanyar, index, más irányban folytatom. Könnyen bele lehet zavarodni persze, de ez egy olyan műfaj, hogy minél többet csinálja az ember, annál jobb lesz benne.

Mi az, amiben úgy érzed, még fejlődnöd kell és a tanulás szempontjából a legfontosabb?

Az előadásmód. A visszajelzések nagy része szerint a poénok és a vele járó szöveg rendben van, ugyanakkor – például édesapám szerint is, aki nagy műértő, de ebben azért igaza van –, színészkedni kell a színpadon. Most ezt próbálgatom, igyekszem minél több életet belevinni az műsorba. Nyilván nem egy olyan fellépő van, aki nem játszik a színpadon, csak mondja, mégis rettentő sikeres, ahogy jelen van a másik véglet is, de a legsikeresebbek azok, akik kombinálják a kettőt.

Mi, nézők, hajlamosak vagyunk azt hinni rólatok, hogy a ti életetek folyamatos nevetés, ami vagy azért van, mert „kedves bolondok” vagytok, vagy, mert rettenetesen eseménydús mindennapjaitok vannak. Mi a helyzet nálad? Hogy éled a magánéleted?

Egy humorista agya másképp működik, mint másoké. A spontán vicces ember is észreveszi a poént egy-egy dologban, a humorista viszont keresi, és meg is találja. Egyeseknek többet kell keresni, a másik meg spontán hülye, neki nem is kell igazán keresnie. Nálam ez úgy működik, hogy ha eszembe jut valami vicces, beírom a telefonomba címszavakban, jó lesz ez még valamire. Otthon megnézem, és ha tényleg jó, akkor megpróbálok belőle egy műsort szerkeszteni. Nehézséget okozhat, hogy bizonyos dolgok egy adott körben nagyon mulatságosak, de az egyáltalán nem biztos, hogy a nagyközönségnél is azok. A velem történteket úgy kell kiszíneznem, hogy egy hallgató, amikor abba beleképzeli magát, tudjon rajta szórakozni. A birkózó öltözőben eszméletlen poén áradat van, a fricskák, a beszólások nagyon ülnek ott és akkor, csak ez nem vicces egy kívülállónak, aki nem tudja, milyen egy sportöltöző, nem ismeri az adott személyeket, akikről ez szól. Úgy kell átkonvertálni a sztorit, hogy az mindenki számára fogyasztható legyen. Hétköznap egyébként egy általános iskolában tanítok, de mikor humorizálni kezdtem, akkor még egy halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket nevelő otthonban dolgoztam, földrajz-kémia szakos tanárként. Nem mondanám, hogy ingerszegény munka volt.

Humor és dráma. Fel tudtad használni az egyiket a másikban, esetleg oda-vissza?

Rendkívül óvatosan kellett ezzel bánni, hiszen ők többszörösen hátrányos helyzetű gyerekek voltak, többnyire állami gondozottak, vagyis nehéz helyzetben lévő emberek, némelyikük bűnöző múlttal. Igyekeztem viccelődni velük, azon a szinten, ami ott megengedhető volt, de túlzásba nem vihettem. Kénytelen voltam megmaradni egy bizonyos határon belül, hiszen tudniuk kellett, hogy velem nem lehet szórakozni, abból mindenki rosszul jött volna ki. A tiszteletet meg kellett követelni, már csak azért is, mert a nélkül nem tudtunk volna együtt dolgozni. A dolog másik oldala persze ugyanígy igaz. Voltak történeteim onnan, amiket meséltem a színpadon, de ezzel is csínján kellett bánni. Nem vihettem túlzásba a tanítványaim érdekében sem, meg aztán az mégis csak egy iskola, a munkahelyem volt, nem szerettem volna nevetségessé tenni az ott dolgozó, tanuló kollegákat, gyerekeket. Gondolom, ők sem akartak ilyen módon reflektorfénybe kerülni. Most már nem hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozom, a mostani főállásom egy általános iskolában van, de ettől még az előbb említett elvek most is érvényesek. Mindkét munka az életemhez tartozik, nyilván hatnak is egymásra, de a pedagógusi munkámból elég nehéz a vicces dolgokat kiragadni, abból műsort csinálni.

Nem gondoltam volna rólad, hogy tanár vagy, és ha jól sejtem, mások is így vannak ezzel…

A kinézetem alapján ítélnek meg először, és nemcsak tanárnak, de humoristának sem gondol senki. Az állásinterjú előtt megkérdeztem, vigyem-e a diplomámat, mert azt sem szokták kinézni belőlem, hogy tudok írni-olvasni, hiába végeztem egyetemet. A következő kérdés mindig az: miért pont a földrajz? Nem akarok belemenni, hosszú történet, a lényeg, hogy elvégeztem. Eszem ágában sem volt tanítani, úgy gondoltam, a tanulmányok alatt majd kitalálom, mihez kezdjek. Álláskeresés közben azonban, láttam egy hirdetést, amiben földrajz tanárt kerestek. Jelentkeztem, felvettek, de csak később esett le, hogy a papír mellett mi szólhatott még mellettem. A testi adottságaim is alkalmasak voltak arra a helyre, meg a szakdolgozatomat is bűnözés-földrajzból, és fiatalkorúak bűnözéséből írtam, ideális jelöltnek tűnhettem. A stand up comedy-ből még nem tudok megélni, ahhoz több idő kell, de persze eszemben sincs panaszkodni, jól kiegészíti egymást a két munka.

Mi volt a másik lehetőség a pályaválasztáskor? Mi érdekelt még?

Szívesen elmentem volna Rendőrtiszti Főiskolára, de nem volt hátszelem, és megfelelő tanulmányi eredményem, így esélyem se volt bejutni. Tudtam, hogy ha rögtön érettségi után nem tanulok tovább és kihagyok egy évet, akkor a nullához konvertálna az esélye a felsőoktatási intézménybe jutásomnak, államilag finanszírozott szakon legalábbis. A földrajzot mindig szerettem, az iskola viszont elég volt arra, hogy megutáljam. Megundorodtam tőle, mert nem érdekelt, hogy mennyi Malajzia egy éves burgonya termelése, hogy a tananyag kilencvenkilenc százalékáról már ne is beszéljek. Hozzáteszem, borzasztóan jól tanulható lenne Kína széntermelése, ha közben elmennénk a helyszínre megnézni a kínaiakat, akik termelik a szenet. Az egyetemnek persze arra sem volt pénze, hogy az Északi középhegységbe elmenjünk kirándulni, vagy terepgyakorlatra, nemhogy egy másik földrészre. Az egész Kárpát-medencét csak térképen lehetett megtanulni, ami viszont roppant nehéz. A számonkérés viszont fekete-fehér dolog, ott tudni kell, hol vannak a ruszkicai havasok, nincs mese. Legalább a diplomamunka-téma érdekes volt.

Egyszer azt mondtad, a stand up comedy sokkal több neked, mint munka, vagy buli…

A humort az óta tekintem hivatásomnak, amióta egyszer kint voltunk Kolozsvárott az Erdélyi Humorfesztiválon. Mi voltunk a „sztárvendégek”, ezer ember előtt egy borzalmasan jó műsort csináltam. Jól éreztem magam, a közönség velem volt, tulajdonképpen tomboltak. Lejöttem a színpadról, felültem a karzatra, hogy megnézzem a többieket. Egy idősebb néni odafordult és azt mondta: „Tudja, fiatalember, nagyon jó magukat hallgatni, mert amíg fent vannak a színpadon, addig minden gondomat elfelejtem.”. Ez az egy mondat annyira betalált nálam, hogy azt nem lehet elmondani. Szeretném ezt csinálni, amíg csak tudom. Nem ugródeszkának tekintem, nem célom, hogy később színész, műsorvezető legyek, vagy ilyesmi, egyszerűen nevettetni akarok. A humor már most annyira felborította az életemet – jó értelemben véve –, hogy el sem tudnám elképzelni nélküle a hétköznapokat.

A tévés szereplések miatt egyre ismertebb vagy. Hogy éled meg ezt a változást?

Előfordult már, hogy felismertek, és nagyon örültem neki, jól esett. Szívesen elbeszélgetek bárkivel az utcán, közértben, ha ez neki fontos. Nem történik annyira gyakran, hogy teher legyen. Szerencsére ritkán kérnek rá, hogy ott helyben poénkodjak. Egyszer viszont egy borozóban futottam bele negyven, atom-kigyúrt, kopasz, kitetovált fradistába, ahol hamar jött a „kérés”, hogy ugyan mondjak már valami vicceset. Rögtön éreztem, hogy a „Kispest szurkoló vagyok” mondatot nem kellene elsütnöm, valahogy nem igazán ülne a poén. Rögtönöznöm kellett tíz percet, mert nyilván nem úsztam volna meg, ha visszautasítom a megtisztelő felkérést. Másik, hasonlóan kirívó eset nem volt. Legtöbbször én is a klasszikus fordulatot használom, ilyen esetben, visszakérdezek, hogy neki mi a foglalkozása, és ha például asztalos, megkérem, rittyentsen már oda gyorsan egy széket.

A műsorodban sokat beszélsz az öcsédről. Testvéri fricska, vagy ennyire család centrikus vagy?

Az öcsi kimeríthetetlen tárháza a jobbnál jobb történeteknek. Azon versenyzünk, mikor tudom úgy megalázni a színpadon, hogy besokalljon. Nehezen lehet őt kihozni a sodrából, annak ellenére, hogy borzalmasan nagydarab, egy ogre. Persze, ha valakinek sikerül, ott kő kövön nem marad. Ráadásul, ha fel is idegesítik, másnapra már mintha mise történt volna. Olyasmit nyilván nem mondok, ami igazán bántó lenne, meg a sztorik egy része amúgy is kitaláció. Mindennek van igaz alapja, de elég erősen ki van színezve, így senkit nem zavar a családból, ha róluk beszélek. Természetesen büszkék is rám, meg tudják, hogy nem vagyok „besztárosodott”, ugyanúgy foglalkozom velük, nem változtam meg. Tesóm nagyon szereti, ha a kocsmában felismernek, merthogy hátha kapunk egy-két ingyen sört, bár ez idáig még nem jött össze ilyesmi. Múltkor taxiban utaztunk, a sofőr felismert a tévéből, gratulált. Megkérdeztem, azért még fizetnünk kell-e a végén, mire nevetve, de határozottan közölte, hogy természetesen igen.

A blogodon nincs sok bejegyzés, de az írásaidra, nem mondanám, hogy térdcsapkodóan humoros szövegek lennének, inkább elgondolkodó, komoly gondolatok…

Szoktak „beborulós” perceim is lenni, nem forog minden a vicc körül. Nem is lenne jó, ha mindig, minden a bolondozásról szólna. Ezzel függ össze az ars poeticám is: „Nekem most már a viccet is komolyan kell vennem!” Mint bármelyik normális embernél, nálam is előfordul, hogy elgondolkodok, írok egy szösszenetnyi mást, máskor meg dől a poén belőlem. Kérdezték már, hogy nem akarok-e később komolyabban is foglalkozni az írással, de ezen még nem gondolkodtam el, viszont azt sem szeretem mondani, hogy „soha ne mondd, h soha”. Először a humorban vessem meg a lábam, hiszen itt senkinek nincs bérelt helye. Ez a legőszintébb műfaj, de ezt sokan félreértik. Nem arról van szó, hogy nem igaz sztorikat mesélünk, hanem arról, hogy ha nem vagy vicces, nem nevetnek rajtad.

/Koncz Csaba