Hol találkozik a stand-up comedy és a szórakoztató mozgókép? A moziban. Az összekötő kapocs pedig Szőke kapitány hű társa, az idei Bamako Rally 20. helyezett csapatának tagja, a Dumaszínház humoristája, Badár Sándor. Az ember, aki gondolt egyet és új műfajt alkotott:
„A moziban nem lehet hangosan beszélgetni!” – rivallt rám a jegyszedő néni valamikor a kilencvenes évek elején, amikor a kamasz fiúk törhetetlen ambíciójával igyekeztem jó benyomást tenni az aktuális barátnő-jelöltemre, valami gyenge amerikai vígjáték közben. A beszélgetés abbamaradt, a randi sikertelenül végződött. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor nem tilos a moziban dumálni, sőt, kimondottan ajánlott. Legalábbis meghallgatni…
Csak, hogy az elején kezdjem, történt még az év elején, hogy a kiváló karakterszínész és humorista, Badár Sándor két társával, Kőváry Barna, rallyversenyzővel és Pataki Ádám, operatőrrel autóba ült és nekivágott a Budapest – Bamako Rallynak. Az elsődleges cél persze a táv teljesítése volt, de már a felkészülés során egyértelművé vált, a kamera végig forog majd Ádám szakértő kezében, hazatérve pedig film készül a kalandból. Alig három hónappal később a Magyarok menni Bamako bekerült a 42. Magyar Filmszemle programjába.
A vetítés előtt pár perccel a Badár családdal a Corvin mozi kávézójában ülve Sanyi lelkesen mesélt a vágás körülményeiről. „Negyven óra nyersanyaggal dolgoztunk, és bár volt a fejemben koncepció már az elején is, de tudtam, megküzdünk majd azzal, mi maradjon ki.” – mondja kissé álmos szemekkel, hiszen előző nap még hajnal háromkor is a filmet nézték a nagyvásznon. „Ez egy road-movie, de mivel ilyen kategória nincs, így a dokumentumfilmek között indulhattunk, ahol egy óra lehet a teljes hossz. Nekünk végül hetvenkét perc lett, de azt mondtam, nem bánom, többet nem vagyok hajlandó kivágni.” - Szinte be sem fejezi a mondatot, felpattan, és elfut, valami gond van a vetítőben, menni kell.
(Ketten maradunk Sanyi fiával, Tamással, aki bűvész. Vérbeli. Fiatal kora ellenére már tíz éve tanulja szenvedéllyé vált hivatását, miközben persze éli a kamaszok nem mindig egyszerű életét. Az apjáról, a filmről kérdezem, de csakhamar elveszünk a kártyatrükkökben. Negyven centi távolságból látom a villámgyors kezet, mégis olyan az érzésem, mintha trükk-felvételt néznék. Káró kilenc, pikk tízes, keverés, osztás, és hopp, már ott is a négy ász. Egy pillanatra szinte el is feledkezem jövetelem igazi céljáról, Tamás tehetsége pedig szilárd tényként ivódik belém. Ezt persze neki is megmondtam, mire egy igazi „badáros” mosoly volt a válasz. Ekkor tér vissza Sanyi.)
„Február közepén értünk haza, azóta vágjuk a filmet, napi nyolc-tíz órában. Elképesztő munka volt, de megérte.” – folytatja Sanyi a beszámolót, nem leplezett büszkeséggel a hangjában – „Sok film egy évig készül, nekünk három hónap kellett, és ennek őszintén örülök.”- teszi hozzá, miközben már belépünk a terembe. Kicsit tartani kezdek ettől a lelkesedéstől, hiszen az átélt kalandokról már van sejtésem. Magam is készítettem Sanyival interjút a hazaérkezés után, de több tévé-, és rádióműsorban is mesélt róla, hogy a Dumaszínház színpadát már ne is említsem. Nem lesz túl személyes a film? Élmény dús házi videó széles vásznon? Csak a résztvevőknek érthető memoár? – jutnak eszembe a kérdések. Hetvenkét perccel később kimondhatom a megnyugtató választ: nem.
Dokumentarista kalandfilm, ez a meghatározás jut eszembe a film közben. Pataki Ádám tehetsége átsüt a vásznon, hiszen olyan felvételeket, kameraállásokat, hangulatot és pillanatképeket látunk, amit még a profi úti filmekben se nagyon. A szakmai elkötelezettség típuspéldája az a jelenet, amikor Barna, Sanyi és Ádám bajba jutott lengyel versenytársaikat menti az óceánból, utóbbi egyik kezével az elakadt autót igyekszik tolni, a másikban pedig a kamerát tartja.
A film legfőbb erénye, hogy őszinte, valós. Nincs színészkedés, megrendezett jelenet. Élmények vannak, vicces, szép, vagy meglepő képek, helyzetek. A kaland izgalma. Az emberi teljesítőképesség korlátai, a felfedezés élménye és szomorúsága, sőt, még a kirobbanó feszültség adta veszekedés is. Nevetés és könnyek, a szó legszorosabb értelmében, úgy, ahogy azt a csapattagok átélték. Mit tesz a versenyző, amikor a saját eredményét kockáztatja mások megmentéséért? Mit érez az ember, amikor a sivatagban ragad és percek alatt köszönt be a vaksötét éjszaka? Hogy viselkedik valaki Afrika közepén, amikor egy elaknásított földön kell áthaladnia mindenféle támpont nélkül? Mit mond az utazó az őt körülvevő több tucat kéregető kisgyereknek? Milyen érzés saját szemével látni, amikor a végtelen nyomorban élő emberek szemében elégedettség és boldogság fénye csillan? Ezt látjuk úgy, ahogy történt. Nincs narrátor, nem kell felirat, a képek és jelenetek magukért beszélnek, a szereplők pedig megélik a történéseket. Mi pedig ott ülünk velük a kocsiban.
A végén a néző csak azt sajnálja, hogy nem volt hosszabb az utazás. A villanyokat felkapcsolják és újra a moziban ülünk. Szokatlan módon taps köszönti a film alkotóit, kalandorait, pedig ez nálunk nem szokás. „Nagyon jó volt, csak rövid!” – lelkesednek többen. És valóban. Szívesen utaztam volna még…
Később ismét a kávézóban ülünk. Pataki Ádám aggódik. „Megláttam pár hibát.” – mondja – „Szerinted még neki üljek javítani, Sanyi?” – fordul a rendezőhöz. Hosszú vita kezdődik, de a vége az, nincs szükség változtatásra. Ádám maximalizmusa most csatát veszít. Ő a szakember, nyilván igaza van, előfordult pár életlen, fakóbb kép, de a néző ebből szinte semmit nem érzékel.
Sanyi átveszi a szót és beindul a sztori-gépezet. Történetek, élmények, benyomások, Badár Sándor humorában tálalva. Nincs jobb szó: röhögünk. Kiszabadult a poén-gyáros szellem a palackból és – bár többször is elmondja, sietnie kell Erdélybe, fellépésre – két órán keresztül csak mondja. „Kár, hogy a nézők ezt már nem hallják a film után!” – vetem fel halkan, és nem sejtem még mire tapintottam. Hallják, de majd a film előtt.
Kérdő tekintetem láttán Sanyi beavat: „Megcsinálom az első Standup-Mozit. A filmet saját forgalmazásban viszem körbe az országban. Ötven helyen mutatjuk be, mindenhol egy alkalommal. Az előadás egy élő stand-up comedy-vel kezdődik, ahol elmesélem az utazás legjobb pillanatait, történéseit, sztorijait, aztán levetítjük a filmet. Így egy komplett élményt tudok adni annak is, aki az élőbeszédet szereti jobban és annak is, aki a moziban hisz. Standup és mozi egyben. Itthon még nem volt ilyen.”
Műfaj születik tehát, mely új értelmet ad az „élménybeszámoló” kifejezésnek. A turné május 18-án az Urániában kezdődik egy díszbemutatóval, aztán Sanyi útra kel, csak most nem rallyautóval, nem versenyzőként, hanem, ahogy tőle megszoktuk: előadóművészként. Létre jön az első Standup-mozi, ahol beszélni kötelező, nevetni érdemes és még utazni is lehet. Afrikába. Tízezer kilométer két óra alatt. Ilyen messzire – ennyi idő alatt – sosem jutottam. Még egy lánnyal sem. Most viszont bárki megteheti a Badárral. Nem félreérteni!
További információ: www.badar.hu és http://www.facebook.com/badarfeszek
(Megjegyzés: Mint utóbb megtudtam, a megbeszéltek ellenére Ádámot nem hagyta nyugodni a szakmai öntudat, ezért aznap éjjel, egészen hajnali három óráig ismét a filmen dolgozott, így a most látható anyagban még szebb a kép. – A szerk.)
