„Próbálkozni kell, hiszen lövésből lesz a gól”

– interjú Hadházi Lászlóval –

Hadházi László, humorpartizánként és a duma-csapat tagjaként egyaránt megtalálta a helyét. A stand-up comedy hazai képviselői közül olyan is akad, akinek az apja lehetne. Középkorúaknak ő a „debreceni srác”, a fiatalok meg a vicces nagybácsit látják benne. Lételeme a humor, mindegy, hogy szerzőként, vagy előadóként kell művelnie. Védjegye a borostás mosoly, kapcsolata a közönséggel szinte már szürreális. Nem akarja megváltani a világot, nem célja az öröklét és a nemzedékeken átívelő alkotás. Csak nevettetni és nevetni akar, akkor és ott. Myrtill cica halálának krónikása, a színpadi rock’n’roll-csávó, akit még a bolgárok is láttak a tévében. Laci, a testépítő…

Sokan csak a Dumaszínház, vagy a Showder Klub színpadáról ismernek, pedig nem csupán előadóként, hanem szerzőként is dolgozol a nyolcvanas évek végétől kezdve. Melyik részét szereted jobban a humornak?

Az előadói és szerzői munkát nem lehet elválasztani, hiszen amit elmondok, azt előbb meg kell írni. A Rádiókabarénak például kabaréjeleneteket is készítek, szerzőként, előadóként is, ami remek lehetőség. Szeretek írni, nagyon vicces dolognak tartom, és bár nehezebb feladatokat kell így megoldani, de ha elkészül, az nagyobb örömet is okoz. A közönség persze inkább az előadói munkát látja, természetesen ez alapján ismernek. A jeleneteken kisebb csapatban dolgozunk együtt, hiszen a mamut felborításához sem volt elég egy ember, annak idején. A stand-up comedy-s műsort viszont magamnak írom. A poénokat egyből a közönségen tesztelem. Nem könnyű, hiszen ott azonnal megvan a visszajelzés, egyből van reakció. Tulajdonképpen ez egy kísérlet, szinte labormunka. Elmondod, a közönségnek tetszik, megtartod. Aztán legközelebb megint elmondod, akkor meg nem nevetnek, és vagy elkallódik, vagy letisztul. Nem könnyű, pláne, hogy csakis élesben derül ki, mi működik, mi nem.

A műfaj most lett népszerű, pedig voltak már próbálkozások, például az HBO Mennyi? 30! című műsorával, még évekkel ezelőtt, amiben Te is szerepeltél. Miután akkor is benne voltál, láttad ezt is, azt is. Mit gondolsz, miért csak most lett itthon népszerű a stand-up comedy?

Érdekes dolog ez, engem is régóta foglalkoztat a kérdés. Akik most találkoznak először a stand-up comedy-vel, azt hiszik, ez egy új dolog, pedig a Mennyi? 30! –nak már tizenöt éve. Visszanézve, akkoriban nem is lehetett igazán sikeres, mert hiányzott az a szakmai háttér, ami most, a Dumaszínházban megvan. Előfordult, hogy elfelejtettek közönséget szervezni egy felvételre. Háromhónapnyi műsor készült volna, de nem volt néző, pedig ez a legfontosabb. Ennyi évvel később szerencsére valaki belátta, hogy ez jóval több, minthogy egy ember kiáll és bolondságokat beszél. Volt hozzá kellő felkészültsége, rendesen megalapozta, s ezzel sikeressé tette a műfajt. Tudta, össze kell szervezni azt, aki tud vicceseket mondani, azzal, akinek igénye rá, hogy meghallgassa.

Hogyan talált meg téged a humor, mint hivatás? Milyen úton jutottatok el egymáshoz?

Elég sok mindennel foglalkoztam, de már akkor is volt bennem önkifejezési hajlam, amikor még nem gondoltam rá, hogy „hivatásos humorista” legyek. Fiatal koromban a művelődési házas bulikban találtam ki mindenféle vicces dolgokat. Az ottaniak nem utasították el, a közönség élvezte, később meg már hívtak. Próbálkozni kell, hiszen lövésből lesz a gól. Ha csak otthon ülök magamban, sosem működött volna, így viszont bejött, és azóta is ezt csinálom, immáron húsz éve. Amikor elkezdtem, persze nem gondoltam volna, hogy ebből ez lesz. Nem volt még akkor ilyen fórum, és egy vidéki fiú nem gondolhatta, hogy egyszer majd egy pesti színházban lesz vicces ember. Tettem a dolgom, alakult az életem és eljutottam valahova.

Rendben, de csak nem tudtuk meg, milyen pályára készült a fiatal Hadházi Laci…

Több lehetőség is felmerült, egész hosszú a lista. Először a Mezőgazdasági Főiskolára vettek fel, gépész üzemmérnöknek, utána a Testnevelési Főiskolára, lövész edzőnek. Később jártam az Államigazgatási Főiskolára, majd a Rendőrtisztire, sőt még egészségügyire is, egy rövid ideig. Hirtelen nem jut eszembe több. Egyiket sem fejeztem be, valahogy nem illettünk egymáshoz. Ők is rájöttek és én is éreztem, hogy nem vonzódunk. Nem éreztem semmit, továbbálltam. Más a nőket váltogatta, én meg felsőoktatási intézményeket. Közben, és utána dolgoztam nyomdában, rajzoltam, könyveket illusztráltam, voltam ablakmosó, meg még sok minden. Most pedig azt csinálom, amit szeretek, „csak” a humort, de azt nagyon komolyan. Írás, kabaré, fellépés. Ennyi.

Szinte mindig úton vagy, főleg, hogy Debrecenben laktok, kevés időt töltesz otthon. Feleséged, gyermekeid nem biztos, hogy értékelik ezt az életmódot…

Jól viselik, rendesek velem. Megértőek. Van két lányom, egy fiam és egy feleségem, akik mindannyian iskolába járnak. A nejem tanár, de tanul is, klinikai szakpszichológus lesz belőle egyszer majd. Tudod, a jó pap is holtig tanul. A családban én vagyok a „művészlélek”, ő pedig a reális gondolkodású, földön járó ember. Biztos hátteret teremt, ellátja az otthoni teendőket, a három gyereket, ami azért nem kevés, de ő ebben nagyon jó. Így egészítjük ki egymást.

Már humorista voltál, amikor a nejed megismert?

Igen, kicsit be is volt ijedve. Nem sokkal az után, hogy megismerkedtünk, eljött velem Nyíregyházára az EFOTT-ra, ahol én felléptem. Mint később kiderült, attól félt, kiderül, én egy majom vagyok, ami nyilván nagyon ciki lett volna neki. Nem derült ki, végül is jól sikerült az előadás, nem csalódott. Szerinte, aki feláll a színpadra azért, hogy kettőnél több ember kiröhögje, az nem normális. Nyilván kellemetlen vállalni, hogy valakit mindig felismernek, folyamatosan az utcán van. Megszokható, de azért ez egy más világ.

A kreatív munkához szükség van tehetségre, de mennyire érzed tanulhatónak a humorista szakmát, a saját tapasztalataid alapján?

Nem is tudom, nehéz kérdés. Litkai kolléga szerint a közönség az előadó személyiségét veszi meg, és ezzel én is egyet tudok érteni. Szorgalmasan kell készülni, írni, sőt meg kell ismerni, tanulni saját magadat, a személyiségedet, amiben benne van a kreativitás is. Csak így tudod magad, illetve a munkádat „eladni”. Nagyon jó, ha valakiben túlteng a tehetség, de kétségtelenül vannak emberek, akik a szorgalmukkal érnek el sok mindent. Hogy ki sikeresebb hosszú távon – a tehetséges, vagy a szorgalmas – nehéz megmondani, de a kettő egymás nélkül nehezen működhet, főleg úgy, hogy az sokáig fenn is maradjon. Mondjuk, aki tehetségesen kitalál egy üzleti modellt, az a tuti sikeres lesz, de nem tudom, melyik értékesebb a másiknál. Talán nem is lehet egyértelmű sorrendet felállítani.

Hogyan lehet ebben a műfajban maradandót alkotni?

Az ember előbb-utóbb úgyis meghal, és ha fennmarad utána valami, akkor mi van? Ő már úgysem tud ebből profitálni. Személy szerint én nem az öröklétre, meg az emlékezésre pályázom. Ez egy pillanatnyi műfaj, tehát mi tulajdonképpen rock’n’roll csávók vagyunk. Kimegyünk, aztán vagy jól szórakozik a néző, vagy nem. Amikor vége van, mindenki hazamegy, ők is, mi is. Eléggé szürreális dolog. Akkor és ott történik minden, nincs második esély. Viszont nagyon élvezetes, és gazdaságos, mert ugye a sikereidet azonnal bezsebeled. Ha a közönség nevet, nyertél. A színházban, egy drámában játszva, két - három felvonást végig kell melóznod, hogy kiderüljön, a közönségnek tetszett-e, vagy sem. Igazából még akkor se tudod meg, mert illendőségből is tapsolnak. A stand-up egy őszinte dolog, ebből a szempontból is. A sikerélmény itt nagyon jól megfogható.

A rengeteg fellépésből van olyan, ami kiemelkedő siker volt? Ami még akár évek múltán is eszedbe jut?

Egy-egy konkrét nem nagyon ugrik be, szinte minden fellépés más. Olyan viszont már előfordult, hogy szombat este, előadás előtt még fogalmam sem volt, mit fogok mondani következő kedden, a Rádiókabaréban. Teljesen rémült voltam, nagyon fogyott az idő. Aztán elkezdtem a műsort, és olyan közönség ült a Godot-ban, hogy hazafelé egyszerűen repültem. Másnap délelőtt megírtam az egész szöveget, ami kellett. Nagy élmény volt, de így utólag belegondolva, nem is kellett volna rajta meglepődni. Végeredményben ez az egész humorizálás a közönségről szól, nem rólam. Nem az a kérdés, el tudom-e mondani azt a marhaságot, amit kitaláltam, hanem, hogy meg tudom-e nevettetni őket. A reakciójuk, csak ez a lényeges. Ha jól csinálom, óriási energiát küldenek vissza. Akkor este szerették, amit mondtam, ez pedig azonnal inspirált, beugrott egy-egy új poén. Nem tudtam rajta gondolkodni, csak jött. Felpörgeti, inspirálja az előadót, ha jó a közönség, ettől jobb lesz a műsor, teljesebb a szórakozás. Mindenki jól jár.

Nyilván azért a színpadi lét sem mindig felhőtlen és zökkenőmentes. Mi az, ami kimondottan negatív helyzetet szülhet a Te szempontodból?

Egyszer fel kellett lépnem kétszáz, korpás bajszú rendszergazdának, ebédidőben, ellenfényben. Ennél rosszabbat nehéz elképzelni. Van, amikor beüt egy-egy ilyen szituáció, akkor nem segít más, csak a rutin. Mindannyian voltunk már így elég sokszor, de nincs mese, ezt is meg kell oldani. Nem szabad sietni, főleg, ha éppen esznek. Az étkezés, egyébként is komoly probléma, hiszen aki eszik, az nem tud nevetni, megosztja a figyelmét. Ha meg még nők sincsenek – ahogy ebben az esetben sem voltak –, az drámai. A lányok érzékenyebbek, a pasik meg figyelnek a rájuk, nem engedik el annyira magukat. A férfiak sokkal meg játszósabbak, és ha van velük nő, jobb fejnek mutatkoznak. Legyenek lányok, az nagyon fontos.

Többen úgy vélik, amit csináltok, az nem más, mint elmúló divat. Ha ez így van, mivel késleltethető ez a bizonyos „elmúlás”?

Igen, azt hiszem, a mostani formájában tényleg csak divat. Olyan, mint a blues. 1993-ban minden sarkon blues fesztivál volt. Húsz éve küzdök a humorral, mindig egyre jobb lett, ennél jobbat már nehéz elképzelni.  Sokat lépek fel, néha egy kicsit már meg is unom. Amikor új műsorral állok ki, bennem van a félsz. Értik majd? Nevetnek? Tetszik nekik? Ez az izgalom, és a végső siker, nagyon löki az embert. Megvan a rutin, kitalálok egy új, húsz – harminc perces anyagot, és ha működik, az remek. Igyekszünk persze folyamatosan olyasmivel előjönni, ami még nem volt. Nemcsak én, a többiek is. Kovács András Péter, például, előbb ráérzett ennek a fontosságára, és már csinálja az önálló estjét. Azért ebben vannak kihívások. Már vagy nyolc- kilenc éve, egy rendezvényszervező lány ismerősöm hazajött Párizsból, és nem értette, itthon miért nincsen még ilyesmi. A francia főváros színházaiban, stand up comedy est már akkor is volt, nálunk még most sincs.

Mennyire nyugszanak valós alapokon a történeteid?

Minden sztori megtörtént, még ha színeztem is rajta kicsit. Szerintem csak az igaz történetet lehet úgy elmondani, hogy legyen súlya, mint a vasúti talpfának. Kidomborítod a másik oldalát, szemléletesen beszélsz róla, de az akkor is úgy volt. A közönség megérzi a hazugságot. Nagyon közel vannak hozzád, az első sorban ülők alig hatvan centire. Eleinte írtam fiktív szituációkat, de az nem ment át, megbuktam vele. Nem mindig mondták, de éreztem. Elkezdtem a saját élményanyagomat feldolgozni, és ez jobban működik. A néző, hallgató jobban bele tud helyezkedni a történetbe. Egyszer mindenki elmegy majd kirándulni, vagy már volt, ismerős a helyzet a saját életéből. Tavaly megkerestek minket, hogy legyünk rádiós műsorvezetők az induló új rádiókban, mert – ahogy az egyik főszerkesztő mondta - gyakorlatilag csak mi maradtunk hitelesek. Nincs fél play back, csak az van, ami velünk történt, történik, amit valóban gondolunk. Nem megyünk valóságshow-ba, vagy kamerák előtt főzni, mert úgy gondoljuk, a közönség nem arra kíváncsi, hogy mit eszünk, hanem a produkciónkra. A bulvár sajtó mindig a mögöttes dolgokat hangsúlyozza, ami szerintem eleve bukott ügy hosszú távon, amiben nem szeretnék részt venni. A rádiós felkérést sem vállaltuk, de a visszajelzés jól esett, hiszen minket igazolt.

Mennyire befolyásolta az életed, a munkádat, amikor 2008-ban megkaptad a Bon-bon- díjat, Vida Péterrel közösen?

Különösebben semmi nem változott. Nagyon meglepődtem, és természetesen örültem neki, de szerintem ezt a többség nem is tudja. A bulvárt nem érdekli az ilyesmi, a színes újságok nem a díjazott, elismert emberekkel vannak kibélelve. Lehet, hogy nem is jelent meg sehol, talán csak a neten. Meglep, amikor valaki megemlíti. Körülbelül háromszor konferáltak fel így, de erre amúgy is ritkán figyelek. Többször emlegetnek „Humorpartizánként”. Akkor találtunk ki ilyen vicces felvezetőket, amikor indult a tévéműsor. A „partizán” egyébként az egyik kedvenc szavam, nem is igen tudom, miért. Békés Pál írta egyszer a Kétbalkezes Varázslóban, hogy „elmegy partizán varázslónak egy mezővédő erdősávba”. Ez a mondat nagyon megtetszett, talán ezért.

A többi Dumaszínházas humoristához képest életkorban egy kicsit előbbre jársz…

No, igen, a felének az apja lehetnék, a másik felének meg az is vagyok. Ez persze csak vicc. Sokkal tapasztaltabb vagyok, a koromnál fogva már mindenről alakult ki véleményem. Ez biztos, hogy nagy előny. El tudom nekik mondani, mire figyeljenek oda. Aranykorban élünk, de nem volt mindig így. Aki most kezdte, fiatalon, sosem dolgozott még, és belecsöppen a tutiba, ami egyszerűen életveszélyes. Sokkal előnyösebb helyzetben vagyok, mert nem bódultam meg a népszerűségtől. Tudom, hova lehet visszalépni, ha úgy alakul. Számomra már nem olyan kockázatos ez a pálya, mint nekik. Huszonévesen ugyanitt tartani, sikeresnek, népszerűnek lenni, nem olyan könnyű. Nagy nevek is belerokkantak már, gondoljunk csak Zámbó Jimmy-re, Elvis Presley-re, hogy Kurt Cobaint már ne is említsem. Állandó reflektorfény, a siker hajszolása, újabb és újabb igények, hamar beindul a taposómalom. Bizony, ez az élmény, amit mi átélünk, mindenkinek jól jönne. Viszont ezt is a helyén kell kezelni, és nagy kérdés, mit tud kezdeni vele egy tapasztalatlan fiatalember, aki nem ismeri a másik végletet. Tanácsot, és ha szükséges poént is adunk egymásnak, és nem egyedül kell megbirkózni mindezzel. Valójában nem lehet sokáig partizánként dolgozni.

Fellépéseid, műsoraid, piálós és füvezős történeteid alapján egy bohém, vidám embernek gondollak. Mennyire egyezik ez a kép a valósággal?

Nem szoktam füvezni, de valóban életvidám vagyok. Szeretek enni, főzni, nagyon fontosak számomra a kisebb-nagyobb örömök, a család, a haverok, a jókedv. Inni se szoktam, illetve akkor nem, amikor munka van. Fellépések előtt inkább én vezetek, viszem a többieket, bár én jövök a legmesszebbről. Sok mindent láttam már az utakon, nem szeretném, ha bármi gond lenne.

Mit tervezel a jövőre nézve, ha mégis elmúlna a stand-up comedy népszerűsége?

Gondolkodom előre és hátra is, de majd meglátjuk. Nem hiszem, hogy én lennék az első, aki alól kicsúszik a talaj, adott esetben. Voltam már ilyen helyzetben, amikor véget ért a Mennyi? 30!. Műsort vezettem, rádióztam, próbáltam vicces lenni, és többnyire sikerült is. Fellépéskor öltönyt vettem fel, míg mások parasztgatyában akartak színpadra menni, figyeltem az egyre elegánsabb közönségre is. Hívtak, mentem, és mindig komolyan vettem a dolgomat. Van mihez visszanyúlni, ha kell, de a mostaninál jobbat nem tudok elképzelni.

Hogyan befolyásol az alkotásban az egyre növekvő elvárás, amit az ismertség miatt a közönség támaszt feléd?

Írás közben ez nem befolyásol. Csak arra figyelek, hogy nagyon jó legyen az agyag, ami elkészül. Sokszor kelek fel úgy, hogy nincs ötletem. Kimegyek a kertbe, vagy sétálok, majd leülök és beindul, írok. Ilyenkor egy elvárás van: nekem tetsszen. Ha magamnak tetszik, akkor jó, ha meg elakadok, küldöm tovább a többieknek, megnézik, segítenek. Mostanában sokszor ülünk le négyen, mindenki hozza az ötleteit és gegelünk. Valaki felveti a témát, összehozunk húsz poént, aztán megyünk tovább. Otthon mindenki megírja a sajátját, aztán lehet próbálni közönség előtt. A csapatmunka nagyon fontos, és halálosan komoly dolog. Nagy baj, hogy ez a társadalomban nincs meg. Az emberek nem segítik egymást, pedig hát ez lenne a legegyszerűbb.

Hogy illeszkedik ebbe a csapatba a legújabb humorista generáció?

Bármilyen furán hangzik, ez színtiszta közgazdaságtan. Minél több jó termék van piacon, annál jobb mindenkinek, eladónak, vevőnek is. Ezt mindannyian tudjuk, így nem jellemző a féltékenység, amiatt, hogy egyre többen vagyunk. Vannak az újak között is eredeti, nagyon jó srácok, akiknek megkérdőjelezhetetlen a tehetsége. Nézzük csak meg a Romániából érkezett fiatalokat! Ők frissességet hoznak a műsorba, és az elengedhetetlen. A humorban nincsenek szabályok, nincs előírva, hogyan kell beszélni, mit kell csinálni. A tájszólás is komoly érték, amire még a beszéd tanárunk, is azt mondja, nem szabad elveszíteni.

Mit tanácsolsz annak, aki kacérkodik a gondolattal, hogy belevágjon a stand up comedy műfajába?

A legfontosabb, hogy ne az internetről, vagy a haveroktól lopott történetekkel próbálkozzon, mert azt már valaki biztosan megírta. Csúnyán bele lehet ebbe szaladni, és nem csak nagy bukás lesz a vége, de azért ciki is. Nem az a vicces, amit elmondasz és röhögsz rajta, hanem amit elmondasz, és a többiek röhögnek. Aki úgy érzi, színpadon a helye, készüljön fel, jöjjön el a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára, próbálja ki magát élesben.

Egyébként rendszeresen megtalálnak minket olyanok, akik szeretnének híres, népszerű humoristává válni. Nyilván ez nem meglepő, hiszen keressük is őket. A tévéműsorban elmondtuk már többször, a Dumaszínház honlapján régóta fenn van a felhívás, és egyre többen jönnek. Ismert lett a műfaj, érdeklődnek az emberek. Tíz percig persze bárki lehet humoros. A szűk keresztmetszet utána jön, mert ezt bizony csinálni kell. Nincs mese, ha nem foglalkozol vele, nem újulsz meg, vége. Ahogy John Lydon– vagy ismertebb nevén Johnny Rotten -, a Sex Pistols énekese mondta egyszer: „A legtöbben sokkal jobban csinálnátok, csak kib***tt lusták vagytok!”.

/Koncz Csaba