„Akkor lesz vége, ha mindenki abbahagyja”
– interjú Beliczai Balázzsal –
Baló György, Pető Iván és Mikola István magyar hangja, a magas barna férfi humoros szerepben. Ex-lufihajtogató, ex-Família Kft-s, exhibicionista lakástulajdonos, aki sikeres show-t csinált a vizsgatanításából. Ez egyben a meg nem kezdett pálya méltó befejezése is lett. Tanácsokat nem szívesen osztogat, de mostanában szinte mindig van nála egy belsőépítészeti tervrajz. Igazi őstehetség, aki Hamletként is viccesebb volt, mint ahogy azt Shakespeare valaha el merte volna képzelni. Az utcán – segítség nélkül – képes felismerni a Tamásokat, és bárkinek szívesen mond poénmentes vicceket. A kötetlen munkaidő élharcosa, fiatal előadó, akinek a művészneve, meglepően hasonlít az eredetire, merthogy ugyanaz. Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Beliczai Balázs…
Egy időben gyakran jártam törzshelyünkre, a Godot Dumaszínházba, nézőként. Akkor még a mai nagyok közül is csak páran próbálgatták szárnyaikat, és nagyon jók voltak. Láttam egy felhívást, hogy bárki kipróbálhatja magát. Belevágtam, azóta pedig visszahívnak. A paródiával próbáltam a humornak olyan ágát megtalálni, amivel kevesen foglalkoznak, amiben kitűnhetek. E nélkül – legjobb esetben – nagyon jó stand up-os lehetnék, de ha több paródiát adok elő, mint mások, egyedibbé tehetem a produkciómat. Középiskolában sokat utánoztam a tanáraimat, a szünetben mindig ez volt a műsor. Egyéniségek voltak, érdekes emberek, adta magát, hogy őket karikírozzam. Még az iskolanapokon, a hivatalos programban is szerepeltem. Az irodalmi színpad és a koszorúzás között volt Beliczai Balázs műsora. Később, ha találtam egy érdekes hangú politikust, vagy bárkit, aki furán beszél, ösztönösen utánozni kezdtem, majd beépítettem az anyagaimba.
Ismert és népszerű lettél. Hogyan változtatta ez meg az életedet?
Van munkám, amit szeretek, sikerült vennem egy lakást, amit most megpróbálok felújítani. Lényegében ennyi. Ebből el tudok éldegélni, legalábbis egyelőre. Régebben csak olyan munkáim voltak, amik ezt sem adták meg, pedig sok mindennel foglalkoztam. Dolgoztam rendezvényszervező cégnél, voltam gólyalábas, lufi hajtogató bohóc, színészkedtem is egy ideig néhány tévésorozatban – érdemes figyelni a Família Kft ismétlését –, aztán tanítóképző főiskolát végeztem, és még diák színjátszó fesztivált is szerveztem.
Tanítónak készültél, de végül nem lettél az. Mi akadályozott meg ebben?
Érdekelt, izgatott a dolog. Gyerekként általában unatkoztam az órákon. Kíváncsi voltam, hogyan lehet színesen, érdekesen „eladni az anyagot”. Fontos, hogy a gyereket lekösse, érdekelje, amit hall, ebből a tanítói hivatás hasonló a stand-up comedyhez. Olyat, és úgy kell produkálni, hogy pozitív élmény legyen, közben a gyerek tanuljon, teljen hasznosan, szórakoztatóan, érdekesen az idő. Szívesen kísérletezgettem volna, de közben jött a Dumaszínház, és ez aztán sokkal jobban érdekelt. A vizsgatanítás még nagy show volt, jól sikerült, sok dicséretet kaptam, de nem csábultam vissza, egy másodpercet sem dolgoztam tanítóként. Nem bánom, mert sokkal nehezebb, hiszen ott egy nap többször negyvenöt percet kell stand upolni, ráadásul mindig mást mondva. Humoristaként viszont lehet ismételni, hiszen a közönség változik.
Milyen szempontok alapján választod ki az alanyokat?
Alapszabály, hogy olyat kell választani, akit mindenki ismer. A Fiatal Félőrültek Fesztiválján fellépett egyszer egy srác, aki parodistának vallotta magát, de csak olyanokat utánzott, akiket csupán ő ismert, a házmesternét, az anyukáját. Érdekes volt, de nagyobb sikert lehet elérni, ha közismert, népszerű embereket veszünk az étlapra. Fontos, hogy legyen valami furcsasága. Nem feltétlenül a beszédstílusa, lehet más is, amit érdemes nagyító alá venni, csak eltorzítva is legyen szórakoztató. A paródia kisebb-nagyobb mértékben minden humorista műsorában megjelenik. A legtöbben persze csak néha beszélnek egy-egy hangon, viszont olyan is akad, aki csak parodizál, egy betűt sem mond a saját hangján. Utóbbiakat tekintem igazi parodistának. Miután én szoktam a saját hangomon beszélni, inkább a „sima” stand uposok csoportjába sorolom magamat.
Szerinted hogyan nézne ki egy Beliczai Balázsról szóló paródia?
Akasztják a hóhért? Nehéz kérdés. Az első gondolat, hogy valamilyen modorosságomat lehetne kikarikírozni, mert a paródia legtöbbször bizonyos modorosságoknak, hiányosságoknak a fölnagyítása, amit az előadó még jobban eltúloz, hogy nevetségessé tegye áldozatát. Mindenekelőtt kíváncsi lennék rá, mik ezek a tulajdonságaim, talán még meg is próbálnám lefaragni őket, amilyen hamar csak lehet. Csak egy kívülálló tudja megítélni, mennyire affektálok, például. Lehet, hogy rosszul esne kicsit, de kíváncsi lennék rá, az biztos.
Ezek szerint az a közhely is hamis, hogy csak az igazán nagy egyéniségekről születik paródia?
No, igen, „parodizálni csak az igazán nagy egyéniségeket lehet”, mondják. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Hitlerről is készült paródia. Végtelenül szubjektív, hogy ő milyen szempontból volt nagy egyéniség. Charlie Chaplin: Diktátor c. filmjét megnézve alapból meg is dőlt ez a tétel. Igazán nagy egyéniség? Nézőpont kérdése, ki kit tekint annak. Egyesek nagy politikusnak, államférfinek tartják Gyurcsány Ferencet, mások meg nem, de tény, hogy nagyon sokan figuráztuk ki őt, amikor még előtérben volt.
Mennyire tartod fontosnak a műsorodban a naprakészséget?
Nagyon. Egy politikust megjelenítve az a hiteles, ha a legfrissebb nyilatkozatára reagálok, ezt is várja a közönség. Egyébként a közéleti humor, a politikusok már nem érdeklik annyira az embereket, mint régen. A mindennapi életben sokkal több a politika, mint kellene. Aki elmegy a kabaréba, nem erre kíváncsi. Az idősebbek még jobban elvárják, hogy a humor legyen közéleti, hiszen ezt szokták meg. A Kádár-rendszerben csak így lehetett kimondani a sérelmeket, ott lehetett összekacsintani. Ők jobban igénylik, hogy reagáljunk a közéleti dolgokra, aktualitásokra is. A fiatalok bármire vevők, de nem tartják számon, ki az a Mikola István. Igazuk van. Miért is érdekeljen egy húsz éves lányt? Hiába tudom őt esetleg jól parodizálni, ha nem tudnak vele mit kezdeni.
A stand up comedy, egyesek szerint csupán divathullám, míg mások a humor örök és eltörölhetetlen ágának tekintik. Te mit gondolsz, meddig tarthat ez a siker?
Egyelőre vagyunk úgy harmincan, akik havonta többször is fellépünk, és sok egyéb társulat is alakul itthon, illetve a határon túl is. Folyamatos a keresés a Dumaszínházon belül, de nemrég volt a Magyar Televíziónak is egy tehetségkutatója, és csinált már ilyet az ATV is néhány éve. Egyre népszerűbb a műfaj, ami nagyon jó, így a jövő kérdése még nem egy mai probléma. Minden attól függ, végül hányan maradunk, akik ezzel foglalkoznak. Akkor lesz vége, ha mindenki abbahagyja. Egy humoristáról egyébként – legyen az új a pályán, vagy akár régi – mindig megoszlanak a vélemények. Lehetnek olyan nézők is, akik nem tesznek különbséget az előadók között. Elég, ha valaki elsőként egy kevésbé jó előadót lát és emiatt már meg sem nézi a többit. Neki sosem fog tetszeni, ha valaki kiáll a mikrofon elé és beszél. A negatív élményét kivetíti az egész csapatra. Általánosságban viszont, aki jó, az a műfajt erősíti, aki meg nem, az a jókat.
A közönség és a szakma többsége szereti, amit csináltok, de mindig vannak fanyalgók. Hogy éled meg ezt a kettősséget?
Egyesek gratulálnak, mások féltékenyek, mert miattunk kevesebb lehetőséghez jutnak. Annak idején, amikor bejött a Laár pour laár Társulat (később L’art pour l’art Társulat – a szerk.), mi fiatalok imádtuk, de sokaknak fennakadt a szeme. Ez a groteszk, abszurd nyelvi humor, teljesen új volt, s így voltak, akik idegenkedve fogadták. A stand-up comedy – annak ellenére, hogy előtte is létezett, főként külföldön - most ugyanezt váltja ki, de lehet, hogy tíz év múlva megint lesz valami más, amire ugyanígy néznek majd. Szerintem ez generációnként változik. Aki Kellér Dezsőt szerette, annak Hofi volt túlságosan új, aki őt kedvelte, annak a Markos-Nádas, majd a Holló Színház volt furcsa, és így tovább. Mindig lesznek olyanok, akik az előzőt sírják vissza, de ez nem meglepő. Most ennek van piaca, hosszú távon viszont rajtunk múlik, mennyire tudjuk tartani a színvonalat, meddig lesz rá – illetve ránk – igény.
Hogyan tudsz megfelelni az egyre növekvő elvárásoknak? Gondolom a közönség mindig magas színvonalat vár el…
Próbálok ügyelni a színvonalra, ezért a tévében nem vagyok túl jó, hogy az életben se legyen olyan magasan a léc. Persze ez csak vicc, a vélemény pedig változó. Minden kritika más, de manapság kevesebbet foglalkozom már ezzel. Pár éve még folyamatosan követtem a véleményeket, de miután már mindenfélét olvastam magamról, a kollégáimról, rájöttem, ezen túl kell lépni. Az elején még nagyon örültem a jó kritikának, és el voltam keseredve a rossztól, ma már egyszerűen igyekszem jól végezni a dolgomat. A néző, hallgató mindig jobbat vár, ami pedig a tévében, rádióban elhangzott, abba élőben már nem nagyon érdemes belefutni, inkább erre figyelek. Egyébként főleg jókat írtak rólam, kevesebb volt a rossz vélemény, aminek nagyon örülök.
Egy kívülálló azt hiheti, a Dumaszínház társulata egyetlen nagy baráti kör, de az is lehet, hogy ez csak a látszat. Hogy érzed magad a csapatban?
Összejárunk, barátkozunk, bandázunk, sokszor külföldre is kiruccanunk, ennél jobb kapcsolat nem is lehetne. Minden nyáron van egy-két alkalom, amikor a társaság összegyűlik valahol. Evés, ivás, ökörködés, jó hangulat. A munkában is segítünk egymásnak. Ötleteléseket, gegpartikat rendezünk, főleg amikor tart az évad a műsorból. Így működünk, és csak jókat mondhatok róla. Az természetes, hogy most már nehezebb megőrizni ezt az összetartást, hiszen egyre nagyobb a csapat. Direkt kell találkozni, nem úgy, mint régebben, amikor még annyira kevesen voltunk, hogy hetente, kéthetente – a munka révén – mindenképpen láttuk egymást, akár akartunk, akár nem. Miután úgyis főként vendéglátó ipari egységekben léptünk fel, leültünk, iszogattunk, dumáltunk, haverkodtunk.
Hogyan lehet valaki megrendelésre kreatív? Amikor új műsor kell, leülsz, és már írod is a jobbnál jobb poénokat?
Nem, ezért is nem vagyok író, csak stand-up komikus. Több humoristát ismerek, akik képesek határidőre alkotni. Másnapra kell valami vicces, megírja és tényleg jó az anyag. Nyilván vannak már annyira rutinosak, ügyesek és profik, hogy képesek megrendelésre jót írni. A stand up comedyben nincs határidő. A soron következő műsor már megvan, a későbbre meg még van időm. Folyamatosan csiszolgatom az anyagot, legtöbbször éppen műsor közben. Megőrülnék a határidőtől, talán mert nem vagyok egy improvizatív típus. Gyakori tévhit, hogy a mi életünk sokkal eseménydúsabb, fordulatosabb, mint másoké. Ez többnyire nem igaz, sőt, inkább kevesebb dolog történik, csak azt igyekszünk humorosan elmesélni.
A honlapodon még nyomokban sem fedezhető fel valós információ csak viccek, poénok, gegek. Foglalkozási ártalom, hogy nem is tudsz komoly lenni?
Sokan mondták, hogy az oldal túl komolytalan, de ez volt a cél, úgyhogy megnyugodtam. Tudom, sokan vágynak információra, valós tartalomra, legközelebb erre is figyelek majd. Humorista vagyok, de azért létezik komoly oldalam is. Aki a humorból él, attól többnyire azt várják, legyen vicces. Nem akarok mindenre poénnal válaszolni, a barátaim, ismerőseim, nem is várják el. Az utcán, a villamoson, nyilvános helyeken más a helyzet, ott sokszor kérik, hogy mondjak viccet. Általában mondok is, de olyat, ami után biztosan nem kérik a következőt. Mondjuk, nem gyakran utazom villamossal, de szerencsés vagyok, ritkán ér inzultus. Az egyik kollega mesélte, hogy egyszer részeg férfi akarta szájon csókolni. Ő viszont nem volt partner ebben, és még a „rajongó” volt felháborodva. Velem még hasonló sem történt, nem is tudom, hogyan reagálnék. Gyakoribb viszont, hogy rám kiáltanak az utcán: „Szia Balázs!”, ilyenkor visszaköszönök, hogy „Szia Tomi!”, aztán az esetek bizonyos százalékában az illető megdöbben, mert tényleg így hívják, és nem érti, honnan tudtam. A visszajelzések legnagyobb százaléka pozitív, másként nem is tudnék ezzel foglalkozni. Így viszont nagyon élvezem a munkámat.
Mit gondolsz, mi jelent még kihívást számodra előadóként?
Izgalmas kérdés. Küzdök, tartani akarom a színvonalat, amit elvár tőlem a közönség. Egy dolog, hogy arról beszélek a színpadon, ami engem érdekel, de egészen más kérdés, mi az, ami a közönséget érdekli. Pontosabban fogalmazva, nem csak tartani kell a szintet, de javítani is muszáj azt. Bármiről is beszélünk az életben, ha az ember nem fejlődik, az visszafejlődés. Ugyanúgy csinálni valamit, éveken keresztül, az szerintem súlyos hiba, értelmetlenség. Amikor már az ember nem tud fejlődni, erősen el kell gondolkodnia magán.
Elképzelhető, hogy idővel a paródiát teljesen kizárod a műsorból?
Nem szeretném teljesen kizárni, mert ez ad egyedi hangot a műsoromnak. Viszont egyre kevesebb az igazi nagy egyéniség, akit érdemes parodizálni. Celebek, sztárok jönnek-mennek, mikorra minden generáció bekapcsolódik, és rájön, kiről is van szó, addigra már el is tűnt. A paródia akkor működik igazán, ha hosszú távon ismert marad az alany. No, persze engem is hosszú távon kell ismerni, ahhoz, hogy kíváncsiak legyenek rá, mit tudok ebből kihozni. Sokan egyébként nem szeretik a paródiát, túl offenzívnak érzik. Valakit kigúnyolni mindig vékony jég, mert megosztja a közönséget. Az az ember valakinek biztosan a kedvenc műsorvezetője, politikusa, így a produkciót inkább bántásnak élik meg. Az emberek jobban szeretik hallani, hogy a hétvégén kutyaólat ácsoltál, és rácsaptál a kezedre. Ezért is igyekszem egészséges arányt tartani a saját történetek és a paródia között.
Ritkán szerepelsz a bulvársajtóban. Ez tudatos döntés vagy csak nem érdeklődnek irántad annyira?
Rólam is írt néhány magazin még régebben, de kölcsönösen feledkeztünk meg egymásról. Csenki Attila egy interjú során direkt marhaságot, nevetséges lila ködöt nyilatkozott egy riporternőnek egyszer, aki ezt egy az egyben lehozta. Több olyan badarság is volt benne, amire illett volna visszakérdezni, de ez nem történt meg. A lap kiadója szerződést bontott a Showder Klubbal, azóta ritkán írogatnak rólunk. Nem is bánjuk persze, hiszen elég furán venné ki magát, hogy ott vagyunk az újságban, miközben karikírozzuk őket, meg azon élcelődünk, megint mennyi butaságot írtak össze. Hozzá kell tenni, nem is volt erős a próbálkozás, nem akartak celebbé avatni. Érzik ők is, hogy a valóságshow-sztárok erre alkalmasabbak. Nem fogom megnagyobbíttatni a mellemet, plasztikáztatni az arcomat, ha pedig eltöröm a karomat, azt inkább a színpadon mesélem el.
A Magyar Rádió Humorfesztiváljának Televízió különdíjasa lettél 2006-ban. Hogy kell értelmezni ezt a látszólagos ellentmondást?
Hat díjat osztottak ki, amiből három volt a Magyar Rádió díja, a többi pedig egyéb elismerések. A Humorfesztivált közvetítette a televízió is – bár csak a késő esti műsorsávban – a tévéseknek pedig az én produkcióm tetszett a legjobban, így az ő díjukat nekem ítélték. Akkor arról volt szó, hogy a díj hatására majd a tévé sokat fog engem adni. Legyintettem. Olyan nagyon sokat tényleg nem adtak, de belekerültem egy Paródiaparádé című összeállításba, amiben szerepeltek régi felvételek Hofival, Gálvölgyivel. Elismerésnek éreztem, hogy velük lehettem egy műsorban.
Egy díj kapcsán mindig felmerül, hogy vajon miként fogja befolyásolni a díjazott életét, pályáját. Nálad milyen változások jöttek?
A fesztivál után elindult egy műhelymunka a Magyar Rádióban, ebből lett a Kabaréklub című műsor, ami még ma is fut. Rendszeresen csináltuk, és miután akkor még nem volt tévéműsor, minden anyagomat odaadtam. A közönség nagy része nem is igen tud róla, hogy akkor nyertem valamit. Igazából is csak azt akartam, hogy a döntő jól sikerüljön, ezt el is elérnem, a honlapomon meg lehet nézni. Kevesen tartják számon az ilyen „címeket”, ahogy a Humorfesztivált is. Nem számít. A régi nagy humoristáknál sem a szakmai elismerés határozta meg a népszerűséget. Az ínyencek sem tartják számon, melyik fesztiválon – és mit – nyert Markos, Nádas, Farkasházy, vagy éppen Sinkó Péter. A pályán maradtak, így vagy úgy nevettettek, a nézők, hallgatók megszerették őket, ez a fontos. Ebben a szakmában nem számít más, csak hogy tudsz-e vicces, szórakoztató lenni, vagy sem.
Mit tudsz tanácsolni annak, aki kipróbálná magát a humor-színpadon, de még bátortalan?
Sosem szabad feladni az álmainkat, kitartóan kell küzdeni céljainkért, és esetleg egyszer még lehetünk Beliczai Balázs elő zenekara, a százhalombattai hakniban. Valójában nehéz erre komolyan válaszolni! Minden – a tanácsadás is - attól függ, kinek mi az ambíciója, mit szeretne elérni. Miért akarja ezt csinálni? Hogy mi legyen a célja, azt senkinek nem tudom megmondani, vagy helyette eldönteni. Sokan megtalálnak persze, kérik a tanácsomat, az internet erre kiváló lehetőségeket nyújt, nem is kell ismernünk egymást. Elküldik az anyagukat, és várják a véleményemet. A megítélésem persze még nem jelent semmit, hiszen hiába mondom rá, hogy rossz, ha a közönség megszakad a röhögéstől. Ez fordítva is igaz, jónak gondolhatom, de a színpadon belebukik. Mindig a közönség dönti el kit lát szívesen, nem pedig az én egyéni ízlésem. Ezt is szoktam visszaírni, aminek persze nem mindenki örül. A sztenderd szabályokat szívesen elmondom: az interneten keringő, humoros oldalakról nem ollózunk; amit már valaki kitalált, nem mondjuk el; közismert viccekkel visszafogottan bánunk! Ja, és próbáljunk érthetően beszélni!
/Koncz Csaba
