Mi jár egy népszerű humorista fejében előadás után? Mennyire lehet vicces egy kártyanaptár gyűjtemény? Mihez kezd Kőhalmi Zoltán, amikor a humoresten egyedül kell fellépnie, mert a barátai nem értek rá? Mit jelent a tizenéves rutin egy önálló esten? Vajon csak sikoltozó tini lányok gyűrik egymást autogramért? Néhány kérdés, amire választ kaptam, amikor megnéztem a Kőhalmi estet…

Az érettségiző diákok arcán sem lehet kevesebb feszültséget felfedezni tételhúzás előtt, mint amit Kőhalmi Zolién láttam, amikor szolid kopogás után benyitottam az öltözőjébe. Pár perccel jártunk a fellépése előtt, odalent éppen felhangzott a kezdést jelző ötperces figyelmeztetés. Zoli már megkezdte az összpontosítást, ráhangolódást, a meditációt, vagy, ahogy tetszik. Első pillanatban felmerült bennem, hogy egy rutinos, népszerű humoristától meglepő ez a lámpaláznak tűnő idegesség, de aztán bevillant, ez nem „szokványos” előadás, hanem egy önálló est. Nincs bemelegítő-ember, nincsenek társak, ez az abszolút magányos „harc”. Csak ő és a közönség. Dupla, vagy semmi. Itt nem létezik, hogy valakinek „gyengébb napja van”. Érthető, ha kicsit izgul.

Gondolataimat kérdésbe sűrítve osztottam meg vele, de válasza meglepett. „Mindig ilyen feszült vagyok, azt hiszem, nagy baj lenne, ha nem így éreznék.” – mondja, kicsit kizökkenve a koncentrációból – „A legjobbra törekszem, és ez nem könnyű. Saját magamnak akarok megfelelni, ami viszont sokkal nagyobb elvárást jelent, mint amit a közönség támaszt.”

Mondanom sem kell, ez a válasz kérdés-lavinát indít el bennem, és már-már közelharcot kezdeményezek, melybe a kérdő mondatok dobócsillagokként repülnek Zoli felé, de látom, most nem alkalmas. Fejben már a színpadon van. A fogasra nem csak utcai ruháját akasztotta, hanem minden mást is. Gondjait, bajait, megoldandó problémáit, mindent, ami nem az előadáshoz kapcsolódik. Ő most nem férj, apa, ismerős, haver, hanem humorista és előadóművész, aki a közönségére hangolja magát. Hagyom. Készüljön csak. Talán majd a végén.

Lent halk moraj, a közönség türelmesen vár, vacsorázik, a pincérek serényen hozzák a rendeléseket. Mivel nem találok szabad helyet, behúzódom a keverőpultba. A technikus kollega csillogó szemmel újságolja, a második félidőben vetítés is lesz. „Mit vetít?” – kérdezem, de csak legyint. „Csak nem lövöm le a poént!” – mosolyog. No, igen, egy humoresten kevés tapintatlanabb dolgot lehetne elképzelni.

Felhangzik a bevonuló zene, a modern világítástechnika színes fényekkel irányítja a figyelmet a színpadra. Apa, kezdődik.

És apa kezd. A színpadon semmi nyoma az előbb még szinte levegőben tapintható feszültségnek. Sorjáznak a Kőhalmi-történetek, melyekben hiába keresnénk politikusokat, celebeket, vagy éppen káromkodást. Utóbbiról ő maga meséli el, miért is kerüli a trágárkodást a színpadon, még ha ebbe a műfajba időnként bele is férne. A közönség hamar felveszi a ritmust, az evőeszközök a tányér szélére kerülnek, egyre bátrabb a nevetés. Zoli életének eddig ismeretlen titkai, utazási-, és családi élményei, filozofikus, és nagyon is realista kérdései hangoznak el, melyeken két kacagás között még komolyan elgondolkodni is érdemes.

Eljön a szünet, ami éppen arra elég, hogy a hölgyek kérjenek még egy sört, a férfiak pedig kimenjenek a mosdóba. Esetleg fordítva.

A második részben aztán jöhet a vetítés. Zoli családi legendáriuma nem csak verbálisan továbbadható sztorikat örökített a pályaelhagyó építészmérnökre, hanem kézzelfogható kincseket is. Ma, a retro-divat csúcsán nem lehet máshogy tekinteni a kártyanaptár-gyűjteményt, ami a Kőhalmi-család padlásáról került elő. A kíváncsi tekintetekben persze ott a kérdés: Lehet erről élvezetesen mesélni? Vannak kétségeim, de szerencsére Zoli van a színpadon.

A következőkben aztán sorra látjuk a kártyákat, melyek kiváló poénforrást jelentenek, legalábbis, ha egy humorista „veszi őket kezelésbe”. Múltidézés, társadalom-kritika, „azok a nyolcvanas évek”, a felsejlő abszurd hétköznapok, összekacsintás, megelevenedő gyerekkor és persze egy csipetnyi erotika. Írásban visszaadhatatlan asszociációk, gondolattársítások, és rengeteg emlék, ami megrohanja mindazokat, akik már éltek a hetvenes-nyolcvanas években. És olyan poénok, amik életkortól függetlenül betalálnak. Az eredmény persze vastaps.

A műsornak vége, de az estének nem. A rajongók megrohanják Zolit, indul a „humorista-simogatás”, fényképezkedés, autogram kérés-adás. Mielőtt még azt hinnénk, ez csak a fiatal lányok és az iwiw-fotó-vadász fiúk hóbortja, elmondom, nem így van. Középkorú úriemberek, terhes kismamák ugyanúgy ott állnak a sorban. Mit lehet tenni? A népszerűség már csak ilyen.

Lassan aztán elfogy a sor, az asztalon gyöngyözik a sör, Zoli leül, azt hinném megkönnyebbült. De nem teljesen. „Volt néhány baki, azt elkerülhettem volna.” – ráncosodik a homloka – „Lehet, hogy ez nem tűnt fel senkinek, de én tudom és ez zavar.” Beszélgetünk erről kicsit, mígnem kénytelen vagyok szembesíteni őt azzal, hogy talán túlságosan is maximalista. A közönség tapsolt, nevetett, hosszú sorokban akart közel kerülni a kedvencéhez, szóval a legkritikusabb szemlélő sem mondhatná, hogy rosszul sikerült.

„Igen, és ennek örülök is, hiszen az ember ezért csinálja, de érzem azt, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna. A tökéletességre törekszem, és valóban maximalista vagyok. Hogy ne lennék? Nagyobb hangsúlyt kell fordítani arra, ami nem volt jó. Nem ülhetek bele abba, hogy van X poén, amit mindig jól vesz a közönség, a többi meg nem számít. Nem. Fejlődni kell tovább.”

Hosszan elbeszélgetünk még erről, és lassan belátom, hogy ha valaki sosem fog elkényelmesedni a sikerben, az Kőhalmi Zoltán. A Dumaszínház egyik legnépszerűbb humoristája, tizenéves szerzői és előadói rutinnal rendelkezik, előadásai telt házzal futnak, de mégsem mondja azt, hogy „kész, megcsináltam”. Vívódik, dolgozik, tökéletesít, izgatottan megy fel a színpadra és úgy is jön le. Lehet, hogy túlzottan maximalista, de ezzel mi, nézők csak jól járunk.

Leginkább akkor, amikor a stand up comedy est főszereplői Kőhalmi Zoltán és barátai, akik nem értek rá…

/cskoncz 

Dumaszínház a Facebookon: http://www.facebook.com/dumaszinhaz