„Az elmúlt években dörzsöltebb lettem a színpadon”
– Interjú Lorán Barnabással, azaz Trabarnával –
Humorista, autóhang-utánzó művész. Dolgozott, mint szállítmányozó, majd beszippantotta a távközlés, no, meg persze a szórakoztató ipar. Ő az élő bizonyíték arra, hogy a Trabanthang-utánzó verseny után is van élet. Sőt, akkor kezdődik csak igazán. Néhány év alatt sikeres humorista, büszke apa – kétszeres -, és szenvedélyes kerékpáros lett belőle. Lelkesedik az autókért, de zavarja a tapintatlanság. A megtervezett alkotás spontán híve, akinek karrierje ugyanúgy kezdődött, mint sok más legendás előadóművésznek, néhány sör mellett. Az ember, aki fogalommá emelte a hangutánzó szavakat, a magyar humor hutyutyuja, Lorán Barnabás, azaz Trabarna. Barátoknak Gida.
Kisgyerekként úgy sírtam, mint egy kecskegida, így a szüleim rám akasztották a „Gida” nevet, ami aztán rajtam maradt. A szűk baráti köröm tagjai – akik már régóta velem vannak, nem mióta ismert lettem - szólítanak így. Jó néhány évvel később, miután az Esti Showderben, 2003 októberében, lement az első Showder Klub, a barátaim csináltak nekem egy honlapot. Szóltak, hogy ehhez mindenképpen kell egy művésznév. Kicsit húzódtam ettől, de nem volt mese. Megrendeltük a szokásos pizzát, söröket, és a megszokott jó hangulatban, elkezdtünk ezen gondolkodni. Olyanok is felmerültek, mint a „Barna Trabant”, meg még ki tudja mi minden, és valahogy másnapra csak a „Trabarna” maradt. Levédették, vagy megvették a nevet, és megcsinálták a honlapot. Sokkal inkább beleélték magukat, mint én magam, mire észbe kaptam, már kész is volt az oldal. Nagyon jó barátaim, rendkívül lelkesek voltak. A találkozások időközben ritkultak, hiszen az óta már családosak vagyunk mind, de azért most is járunk el közösen. Összeengedjük a gyerekeket, és messziről nézzük, hogyan esnek el. Persze aztán fölsegítjük őket. Két gyönyörű fiúgyermek édesapja vagyok. Samuka öt, Danika három és fél éves múlt.
Mi vezetett arra, hogy a humorral szeretnél foglalkozni?
Szórakozásnak indult az egész. Próbálkoztam hangutánzásokkal, ami jó poénnak tűnt. Baráti társaságban folyton nyaggattak, hogy utánozzak már valami autó hangot. Nekem meg nem kellett kétszer mondani. Meg nem is vagyok egy olyen visszahúzódó típus. A barátaim meg a végletekig tudták hallgatni a bohóckodásomat. Később volt a Sláger Rádióban egy felhívás a Trabant hangutánzó versenyre, amit megnyertem, majd jött a Fábry-show tehetség kutatója, amit szintén megnyertem és a 2006-os Magyar Rádió humorfesztiválján is kaptam egy Magyar Rádió díjat. Így volt valahogy. Műsorom nem az autóhangokra épül. Régen ez volt a fő irány, de váltottam, hiszen folyamatosan meg kell újulni. Van egy íratlan szabályunk, a tévében leadott műsorunkat élőben már nem mondjuk többet. Ez azt jeleni, hogy minden évben negyven perc új anyagot kell írnunk magunknak. Visszatérve az autóhangokra, nincsenek kizárva, mert persze várja a közönség, de más köntösbe rakom őket.
Tudomásom szerint a műszaki érdeklődés megjelenik a szabadidődben is, hiszen az új hobbid nem mondható szokványosnak…
Szeretek biciklizni, amikor az időjárás is engedi. Sikerült építeni egy egyedi, kerékpárt. Ez az első, amit egy kerékpár-építővel közösen készítettünk. Mart én nem tudok hegeszteni. Pontosabban, elmondtam mire gondolok, ő meg megcsinálta. Az internetről szoktam ötleteket meríteni a kerékpárt illetően, így kerülnek rá túlméretezett, és műszakilag teljesen túlgondolt, szükségtelen dolgok. A múltkor kilazult egy csavar a kormánynál, bementem egy utcai kerékpárjavító műhelybe, és a srác nem értettem minek a biciklimre tárcsafék. Teljes meggyőződéssel állítottam, hogy azért, mert jól néz ki rajta. Meg nagyon jó áron vettem. Valahogy nem tudta átérezni a lényeget. Dizájn bicikli. Ami igazából csak nekem tetszik. Harmincon túl már megengedtem magamnak, hogy egy össze-vissza hegesztgetett biciklim legyen.
Minden bizonnyal sokszor megállítanak az utcán, hiszen a médiában szereplő előadók ezt nehezen kerülik el. Hogy éled meg, az ismertséget?
Megesik, hogyne. Nyilván változás, de tulajdonképpen engem már az első Fábry-s fellépésem után felismertek 2003-ban. Bevallom furcsa volt. Sőt, amikor 2002-ben a Sláger Rádióban lement a Trabanthang-utánzó verseny, akkor is sokan tudták, hogy van az a Trabant hangutánzó srác, de nem tudtak a brümmögéshez arcot csatolni. Amikor arra került a sor, hogy bizonyítanom kellett, akkor brümmögtem. Akkoriban egyszer voltam a barátaimmal bulizni, és bementünk egy Tűzoltó nevű kocsmába, Szigetszentmártonon. A többiek mondták a jelen lévő helyieknek, hogy én vagyok a Trabant hangos ember. Nem hitték. Bemutattam, és lényegében egy kocsmai stand upot nyomtam. Nagyon jó volt. Azonnal megitattak velünk mindent, amit ott kapni lehetett. Ráadásul a Tűzoltó egy tűzoltóság melletti kultúr-helység volt. Nagyon hamar beindítottak nekünk egy tűzoltó autót is. El lehet képzelni a látványt, amikor néhány spicces ember, beöltözve tűzoltónak, sisakba, ülnek a hatalmas piros autóban, szirénáznak és fényképezkednek. Remek volt.
Azért azt nehéz elhinni, hogy mindenki kedves, barátságos és soha nincs olyan, aki túlságosan tolakodó lenne…
Vannak érdekes stílusú emberek, akik fura hangsúllyal kiabálnak utánam, hogy én vagyok-e az a humorista. Ezt nem érzem problémának, ők így kedvelnek. Nem negatívumként élem meg. A múltkoriban például mentünk gyerekeknek ajándékot vásárolni télapóra, karácsonyra. Lelkes értékesítő a játékboltban, készséggel segített, majd látom egy pár perc múlva, hogy papírokat hozott, és kért három autogramot. Kedves volt és félénk. De olyan is előfordult, hogy a szupermarketben hirtelen a szomszédos kasszából nyújtott oda a pénztáros egy cetlit meg egy tollat, szó nélkül. Csodálkozva mondtam neki, hogy itt fizettem kártyával, nem ott, és csak akkor szólt a srác, hogy aláírást szeretne kérni. Akad, aki nem mer oda jönni, mások meg igen. Dombinak van erre egy nagyon jó mondása: „Barna, ha szomorú vagy, ülj föl a 4-es 6-osra, menj egy kört, hát megőrülsz. Imádnak minket.”
Az első fellépésed óta már eltelt néhány év. Előadóként mi változott benned?
Kicsit dörzsöltebb lettem. Nem engedhetek meg magamnak hosszú dolgokat. Rövideket kell mondani, nagy poénsűrűséggel dolgozni. Nem lehet sokat beszélni egy történetről, aminek majd csak a végén lesz feszültségoldása, és csak egy-két csattanó van benne. Sajnos ez már nem megy. Rövid, tömör poénokkal, aktualitásokkal, figurákkal kell dolgozni, most azt szereti igazán a közönség.
Honnan lehet tudni, mire van szüksége, milyen stílust szeret az a hallgatóság, aki éppen aznap ott van a fellépéseden?
Beméred őket egy poénnal, jön egy szolid trágárság, és az első reakció alapján nagyjából tudod, hogy mire számíthatsz. Nem száz százalékos módszer, engem is értek már meglepetések, de többnyire bejön. Visszafogott közönséggel is jártam már úgy, hogy végig nagyon visszafogottak voltak, kulturáltan nevetgéltek, de semmi komoly. Zárszóként becsusszant egy csúnyább szakkifejezés, és kidőltek a székről, úgy röhögtek. Nehéz megmondani előre a nézőkről, milyen közönség reakcióik lesznek. Voltam már úgy, hogy semmi jót nem néztem volna ki belőlük, mindössze negyven ember jött el, és szétszedtek. Máskor meg a multi cég háromszáz dolgozója előtt léptem fel és csak ettek. Nem érdekelte őket semmi, várták a borítékot, meg az ingyen piát, konkrétan be akartak rúgni a cég kontóján. Mindenki beszív egy- két ilyen céges bulit időnként. Szerencsére ilyen azért kevés van, és ezek inkább a végletek. Odamegyek, beszélek, nevetek, tapsolnak, a végén visszamegyek, egy-két mondatban elköszönök. Aki szeretne autógrammot vagy fotót annak boldogan a rendelkezésére állok. Jön a helyi tévé, rádió, az újságírók, szóval mindenki. Szeretnek, és ez nagyon jó.
Mit lehet tenni akkor, amikor nincs meg a közönségben a lelkesedés? Csak ülnek ott sokan és alig van mosoly…
Egyszer nagyobbat szólnak a poénok, jobban sikerülnek, máskor meg szolidabban, ez egy ilyen dolog. A Godot-ban volt olyan fellépés, ahol majdnem kidőlt a fal. Mindenen nevettek, de előfordult olyan is, hogy végig csendben voltak. Egyik sem jó igazán, mert így nagyon nehéz tesztelni a poént. Valóban létezik passzív közönség, ezt már többen megtapasztaltuk. Ilyenkor beszélgetni kell a közönséggel. Spontánabbnak kell lenni. Mit eszik, miért eszik, miért nem eszik, és hasonlók. A cél, hogy nevessenek, nem mindig lehet mérlegelni, milyen áron. Nyilván mindenkinek más a reakciója az előadók közül is. Kőhalmi Zoli, például, a családról beszél legtöbbször. Amikor látja, hogy a nézők nem vevők rá, akkor büntet. Lassan, hosszan mesél. Én más vagyok, kiszólok. Akinek megszólal a telefonja, azzal beszélgetek. Csak úgy, hogy a mikrofon nálam van. Ez szokott tetszeni a közönségnek.
Nem volt még ebből kellemetlenséged?
Nem, hiszen ő maga is tudja, hogy ezt nem illik. Érzi a súlyát, viseli a következményt, a többiek meg jót szórakoznak, végül is sikere van. Utána persze odamegyek, bocsánatot kérek, tisztázzuk, hogy ez is a műsor része volt, esetleg megtapsoljuk. Ebből nem csinálunk gondot, de ha valaki feldob egy labdát, azt addig csapkodjuk, amíg ki nem lapul. Aranyosi Peti ennek a nagymestere, na, ott aztán van rend. Ő elég laza, és tud harapni az ilyen dolgokra.
Milyen produceri elvárásoknak kell megfelelned a Showder Klub színpadán?
Kristóf ragaszkodik az aktualitásokhoz, én viszont nem. Nyilván foglalkozunk vele, kapunk is hozzá anyagot, rettenetes híreket, mindenfélét, amit igyekszünk jól kidolgozni. Néha ebből is kisül pár jó poént, ez nem kétséges. Ugyanakkor viszont ezeket kevésbé lehet próbálgatni. Amit az ember a tévében elmond, az már legyen jó és kicsiszolt. Egy aktualitást lepróbálhatok arra az egy hétre, amíg az hír, elmondhatom néhányszor, de nem biztos, hogy tökéletes lesz. Talán eltalálom, és bejön, de nem nagyon kedvelem ezt. Nem szeretek ott kísérletezni, ahol százmillió forintos eszköztárral vesznek fel, percenként sok pénzért. Oda az ember a tutit vigye, amivel nem lehet gond.
Hogy a stand-up comedy csupán egy divat, vagy sem, ez még kérdés. Előbb-utóbb talán lecseng a mostani siker, és vége lesz. Mihez kezdenél akkor, ha ez bekövetkezik?
Humoristából, háromévente legfeljebb egy maximum kettő tehetséges termelődik ki, és ötévente egy van, aki kimagaslóan jó. Érzésem szerint. Ráadásul egy humorista csak addig érdekes, amíg tud újat mondai. Ha már csak visszanyúl a régi témáihoz, és állandóan csak azokat mondja, előbb-utóbb senki nem lesz rá kíváncsi. Ez nem olyan, mint a zeneszám, amit többször is meghallgatsz, majd aztán újra és újra felteszed a CD-t. Egy jó figurát, ha olyan az előadás, meghallgatnak párszor, de neki is meg kell újulnia. Amíg előadóként változatos tudsz maradni, vagy még tudod fokozni is az erejét a mondandódnak, és egyre jobb tudsz lenni, addig nincs baj. Nyilván ez is a cél. De, hogy ez meddig mehet, nem tudjuk. Biztonsági játékos vagyok, vannak még ötleteim, amit meg szeretnék valósítani, és addig foglalkozom a humorral, amíg lehet. Viszont most sem szégyellek dolgozni, és ha úgy alakul, akkor legfeljebb visszamegyek a logisztikába, vagy a telekommunikációba. Mindenképpen van menekülési útvonal. Ha csak fel annyira válik divattá a stand up mint Amerikában, akkor nem aggódom.
Ezek szerint Te is úgy érzed, hogy csupán egy divatról van szó, ami persze véges?
Kétségtelenül divatosak vagyunk, az ország legnagyobb kereskedelmi televíziója, és legnagyobb kereskedelmi bankja visz a hátán minket. Biztos, hogy egyszer majd alábbhagy a mostani lelkesedés, és akkor mindenkinek – így tehát nekem is - el kell dönteni, hogyan tovább. Az igazán nagyok viszont biztosan megmaradnak, ahogy most is itt vannak még a régiek. Nemrégiben voltam Nagy Bandó András előadásán és kiváló volt. Szórakoztató, vicces, igazi élmény. Ma is nagyon szeretem őt, ahogy a többi nagy humoristát, Maksa Zoltánt, Nádas Gyurit, és a többieket szintén, még ha én más irányt is képviselek. Kern András elfogott levelei egyszerűen fantasztikusak, pedig ő elsősorban színész, nem humorista. A könyvét egyszerűen nem lehet letenni, csodálatos. Benne van a turmixgép, a taxis, a klasszikus nagy sztorik, hát azok gyönyörűek. Szerencsére nem csak olvastam, hallottam is tőle. Klasszikus Rádiókabarés dolog, hogy kimegy a színpadra egy papírral és remek előadást hallasz tőle. Mi szintén kimegyünk a színpadra, csak nincs papír, és a saját életünket figurázzuk ki.
A Ti hivatásotokban mennyit jelent a szorgalom? Aki kevésbé tehetséges, de szorgalmas annak is lehet esélye a tartós sikerre?
Nagyon sokat jelent, rengeteget. A humorhoz - valamilyen szinten – mindenki konyít. Vannak tehetségesebbek, és kevésbé tehetségesek, ahogy egyenlők és még egyenlőbbek is léteznek mindenhol. Az én taktikám, hogy legalább egy órás műsor mindig legyen meg, akkor az sem baj, ha tíz - tíz percet ki kell kukázni a Showder Klub miatt, majd hízik hozzá más. Foglalkozni kell vele. Vannak olyan hetek, amikor nem sok minden jut az ember eszébe, és előfordulnak olyan napok is, amikor meg egy csomó minden.
Mennyi időd marad a családodra? Hogyan tolerálják ezt a fellépésről fellépésre járós életmódot?
Azért igyekszem a családommal, a gyerekeimmel, feleségemmel lenni, amennyit csak tudok. A fiúk között kicsi a korkülönbséggel, ami nem teszi egyszerűvé a mindennapokat, tehát nem is vonhatom ki magam a feladatok alól, és persze nem is szeretném. Jó párost alkotunk a feleségemmel, hiszen azt is együtt éltük át, hogy ismert lettem. Amikor találkoztunk, nem voltam még humorista. Ő jogász gyakornok, pontosabban ügyvéd-jelölt volt annál a cégnél, ahol én szállítmányozóként dolgoztam. Aztán jött a szerelem, a kapcsolat, az ismertség, a család. Ezt az életmódot is meg lehet szokni, ő pedig nem bánja, büszke rám, ahogy a szülők is.
Sokan próbálnak rajtad keresztül - és ha igen, hogyan – humoristaként betörni a reflektorfénybe?
Írnak vicces dolgokat, szó se róla. Nem akarok senki megbántani, hiszen lehet, hogy van, aki tényleg szellemesnek ítéli ezeket az írásokat, de a többség nem az. A legnagyobb baj, hogy olyanok is ezzel akarnak foglalkozni, akiknek nem való. Pedig én sem énekelek, mert tudom, hogy az nem megy nekem. A gyerekeknek igen, mert ők még elviselik, de a feleségem már kimegy. A kerületből is. Ezt fel kell tudni ismerni. Aki tényleg vicces, annak a tehetsége fel fog bukkanni előbb-utóbb, nem veszik el. Feljön a felszínre, és nem tudja elnyomni senki, de kell egy kis szereplési vágy is, mert aki fél a színpadtól az nem minden esetben a legalkalmasabb erre a műfajra.
Kívülről úgy tűnik, a Dumaszínházból indult humoristák nagyszerű csapatot alkotnak…
Igen, így van, és ez nem csak a látszat. Szervezünk időnként erős programokat, csapatépítést, amolyan kulturális összejövetelt. Bödőcs Tibinél kerül megrendezésre évente egyszer – ahogy ő szokta mondani – a bucsuszentlászlói kerekasztal, a humor woodstock. A kultúrházban mindenki ad egy rövid műsort, utána pörkölt és dödölle vár ránk, fenn a hegyen. És egy kis borocska is.
/Koncz Csaba
