A nagyvázsonyi humorfesztivál mindeddig makacs módon állt ellen a korántsem kegyes időjárás viszonytagságainak, péntek délután azonban az eső csatát nyert ellenünk, hiszen a fogatos idegenvezetést le kellett mondani. A napok óta folyamatosan, szinte megszakítás nélkül érkező égi „áldás” feláztatta a talajt, spontán kialakuló tavakat, sárcsúszdát alakított ki a településen, így a fesztiválsátor környékén is. Csenki Attilával a Kinizsi vár mellett kialakult aquapark bejáratánál futottam össze. Szomorúan mesélt a meghiúsult programról. „Tavaly is voltam már idegenvezető, és nagyon élveztem. Beszélgettünk, nevettünk a vendégekkel, akik nagyon fogékonyak voltak a csenkizmus tanaira. Akkor még ismeretlen volt a terep, most viszont már készültem. Nincs mese, a le nem vezetett energiát a színpadon kell kieresztenem. Megyek is.” – indult el a színpad felé, és az este első fellépőjeként elszántan lépett a színpadra.

Az esőverte viharszigetként is jól teljesítő sörsátorban akkor már erősödő moraj jelezte a felfokozott várakozást, nem csoda, hogy Krisztiánt, a hang technikusunkat is szinte megtapsolták, pedig csak a mikrofont állította be. Csenki Attila a rá jellemző harsány stílusban kezdett, és komoly távolságot gyalogolt a színpadon a fél órás előadás alatt. A feleség, a család, a vidékre költözés hálás és színes témáinak humoros feldolgozása mellett műsora informatív is volt. Megtudtuk, hogy Attila megalapította a Csenki-gyűrűt, amit a jövőben tehetséges humoristák kapnak majd. Először azt hittem, ez sem komoly, de aztán magát a díjat is láthattuk, úgyhogy most már nem vagyok benne biztos.

A kérdés nyitva maradt, de máris jött a csere, Attilát Szöllősy-Csák Gergely váltotta a színpadon. Gergő – amellett, hogy humorista – egyben a Dumaszínház futballcsapatának kapusa is, de mint elmondta, ez nem csak a sport, de a névválasztás szempontjából sem egyszerű helyzet. A sportos, vicces teológus vérbeli állatvédő is, nem csoda, hogy széles mosolyra húzódott a szája, mikor a szünetben egy rajongó csak annyit mondott neki: „Gergő, ez kutya jó volt!”.

A szünet előtt kutyák és macskák után Maciarc, vagyis Szupkay Viktor érkezett. A háromgyermekes családapától nem áll messze a negyvenes örökifjak bohém életszeretete, így a másnaposság, mint hobbi azért nála sem volt hálátlan téma. Frappáns gyereknevelési tanácsai és a kiválóan időzített csattanói nem véletlenül eredményeztek vastapsot, sőt, addigra még az eső is elállt. (Hogy ez utóbbi jelenségnek van-e köze Viktorhoz, nem tudom, de az tény, hogy mikorra a negyed óra pihenőhöz értünk, kint a nap sugarai fogadtak minket. Igaz, ez már a lemenő nap volt.)

A második rész előtt Litkai Gergő megidézte Dévényi Tibi bácsit, és ha nem is pöttyös, de piros stressz labdákat dobált a nézőtérre. A repülő repi-labda nagy sikert aratott, még ha kívánni nem is lehetett vele. Az időjárás sem tudott minket meglepni, az időközben horizont alá bukó napot erősödő szél váltotta kint, és humor-vihar formájában bent is, hiszen Tóth Edu folytatta a szórakoztatást. Edu maga a szélvész, minden tekintetben. Gondolatai, közlési vágya, gesztusai, hiperaktív mozgása jócskán megelőzik szavait. Személyiségéből adódó színpadi jelenléte engem mindig a Kengyelfutó Gyalogkakukkra emlékeztet, már az mosolyra fakaszt, ahogy „betáncolja” a rendelkezésére álló tér dupláját. Persze ezt nem csak én vettem észre, hanem a közönség is, szinte azonnal meg volt az összhang, és nem csak elméleti, de nagyon is valós beszélgetés alakult ki Edu és nézői között. (Különösen viccesre sikerült egy – minden bizonnyal veszprémi – úriemberrel folytatott eszmecseréje, amitől szó szerint mindenki dőlt a nevetéstől.) Az eredmény ismét vastaps.

Azt hiszem, senki nem álmodhat előadóként jobb hangulatban lévő közönséget, így az ötödikként fellépő Kiss Ádám sem. Szerencs hőse persze nem is panaszkodott, inkább igyekezett rászolgálni a megelőlegezett bizalomra. Nem is volt abban hiba. Légycsapó, dinnye, katapult, ápolófiú, pizzás, nagyapa, ájulás. Csak néhány kulcsszó, amit ha megemlítenék a tegnap jelenlévőknek, akkor biztosan mosoly, nevetés lenne a válasz. Mit ne mondjak? A műsor után jelentős létszámú sor alakult ki Ádámhoz, sok virtuális fotóalbum gazdagodott „én, Kiss Ádámmal” – típusú képekkel.

Remek hangulat ide, autogramvadászat oda, a napnak még nem volt vége. Éjszakai szekciónkban még két előadó hátra volt: Mogács Dániel, és Dr. Mogács.

Dani tíz órakor kezdett és a kései időpont ellenére is több százan figyelték kíváncsian, mivel is készült. Messziről indultunk, de sok témát érintettünk és alapos ízelítőt kaptunk nem csak a Mogács-humorból, de a színészi tehetségből is. Családtagok, ismert és kevésbé ismert közszereplők elevenedtek meg, időnként hitelesen megidézve, máskor jogosan kifigurázva. Dani mindent bevetett. Ugrált, mozgott, viccelődött, megszólította a közönséget, szellemet idézett és űzött, lényegében egy személyben játszott, de mintha egy egész társulatot láttunk volna. A közönség láthatóan jól szórakozott, még a hátsó sorokban ülő humorista kollegák is nagyokat kacagtak.

A műsor egyik csúcspontján aztán Daniból kiszabadult Dr. Mogács, a szó legszorosabb értelmében. Két néző igyekezett lefogni őt, de a gonosz, egoista alterego nem hagyta magát. Elszabadult és őrült, ám mégis szórakoztató ámokfutásba kezdett. Előadást tartott, beszólogatott, szöveget tépett szét, majd szemtelen módon mobiltelefonált, és köszönés nélkül távozott. Egyik – bábként rángatott – embere fejezte be az estét, bár ő nem a kifinomult, művelt stílus képviselője volt. Mondjuk Dr. Mogácsot ez nem érdekli, és nem is kell, hogy érdekelje, hiszen ő A Főnök. Bármit megtehet. És meg is tesz…

Talán most felmerül Önben, Kedves Olvasó, hogy akkor végül is milyen volt Mogács Dániel műsora. Nos, erre csak azt mondom, a végén, a sátor mellett még Kiss Ádám is kért tőle egy autogramot…