Szeptember elején indult játékunkban havonta keressük A hónap humoristáját. Szavazni egyszerűen, egy Facebook-alkalmazáson keresztül lehet. A győztes egy teljes hónapig viseli a kitüntető címet, de további 11 hónapon keresztül nem lehet rá szavazni.

Sok százezer rajongó a Facebookon, teltházas fellépések országszerte, töretlen népszerűség évek óta. Lezserséggel feldúsított tehetsége, fiatal korával ellentmondó céltudatossága és pimasz humora hamar népszerűvé tette, az őt körülvevő rajongás pedig azóta sem lankad. Ennek ékes bizonyítékaként a szavazók akkor értékelték legnagyobbra a teljesítményét, amikor – szinte végig – szabadságon volt.

A hónap humoristája februárban:

Kiss Ádám

Februárban a hónap humoristája Kiss Ádám lett. Mit szólsz?

Kicsoda? Várjál csak, ja, tudom. (nevet) Nagyon örülök, rendkívül boldog vagyok, ahogyan a környezetemből sokan még nálam is boldogabbak. Megtiszteltetés, olyan elismerést kapni, amit már Rekop Gyuri megkapott. Különösen érdekes, hogy februárban három hétig szabadságon voltam, tehát valószínűleg ez tetszhetett a szavazóknak leginkább. Értékelték, hogy nem léptem fel. Egyébként február szülöttje vagyok, és nem azért mondom, de ez a legrövidebb hónap, és most értem el ezt az eredményt. Már elnézést kérek, de novemberben könnyű. Meg decemberben, ugye? Plusz három-négy napok vannak ott, kérem, ne felejtsük el! És akkor jövök én februárban, amiből mindössze egy hetet dolgoztam. Végeredményben a hét humoristája lettem, ha úgy vesszük. Persze csak viccelek, tényleg nagyon jól esik, még ha nem is mindig értem ezeket a szavazásokat. Nem hinném, hogy a valódi, kiemelkedő havi teljesítményről szól, inkább a szimpátiáról, ami ebben a hónapban nekem kedvezett.

Mennyire számítanak neked az elismerések, díjak?

Nyilván jó érzés, hiszen ez is egyfajta pozitív visszaigazolása annak, amit az emberek kapnak tőlem, de azért nem lehet összevetni a kattintás számot azzal, amikor a nézők jegyet vesznek az előadásomra, eljönnek, szórakoznak, jól érzik magukat. A szakmai díj is más kérdés. Egész másfajta öröm, amikor egy Rádiókabaré, egy Farkasházy, egy Sinkó vagy éppen Litkai mondja azt, hogy jó vagyok, mint a például a Humorfesztiválon, amikor a Magyar Rádió díját kaptam, annak idején. Jó tudom, ez közhelyes, de mégis az a legfontosabb díj, ha a közönség ott van, tapsol és nevet. Minden este elismerés, ha teltházam van, Lentitől Nyíregyházáig.

Mik a céljaid ezen a téren?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülnék egyszer majd egy Karinthy-gyűrűnek, ami ugye a legnagyobb elismerés lehet a szakmától. De miért is kapnék ilyesmit már most? Huszonnyolc évesen? Hova? Korai lenne még, szerintem, majd negyven évesen. Ettől se jobb se rosszabb nem vagyok. Jó, persze mindig megy az ugratás, hogy majd akkor kapok Karinthy-gyűrűt, „amikor a Bravo újság sorsolja ki”, meg ilyenek, de nem zavar. Jobb, ha a közönség ismer el, mert ők ülnek ott minden este.

Mennyire jellemző a szakmai féltékenység a társulat tagjai között, mondjuk az elismerések, vagy éppen népszerűség szempontjából?

Nem vettem még észre, hogy lenne ilyen. Nyilván ugatjuk egymást időnként, de semmi komoly. Egyszer összejöttünk valami megbeszélésre, Hadházi, KAP, Litkai, Kőhalmi, és én. Zoli jópofán köszöntötte a Karinthy-gyűrűs humoristákat és Kiss Ádámot. Ennyi. „Tehetek róla, hogy 25 évesen még nincs Karinthy-gyűrűm?” – kérdeztem vissza. Kicsit csendben maradtak. Nehogy már én érezzem rosszul magam, hogy körülöttem ülnek közel negyvenes arcok Karinthy-gyűrűvel, nem!? (nevet) A kollégák részéről legendás szállóigévé vált mondat, miszerint nekem „csak megszületni volt nehéz”, minden más az ölembe hullott. Illetve ehhez tartozik egy hipotézis, miszerint utánam nem lehet fellépni. Pontosabban vannak kollegák, akik nem akarnak. Azon vagyok, hogy ezt a tézist megdöntsem. Nemrég például mentem Siófokról Komáromba fellépni. Az egyik hatkor kezdődött a másik nyolckor, így az első helyen kezdenem kellett, mert különben időgéppel nem értem volna oda a másik helyre. Remek volt a hangulat, utánam Csenki Attila jött és végül szinte a mennybe ment. Egy órával korábban sikítva rohant volna ki az öltözőből, ha megtudja, hogy előtte leszek, így viszont kimondottan motiválta őt a helyzet és ettől még jobban ment neki. Úgy érezhette magát, mint ahogy én szoktam, amikor Bödőcs, vagy Kőhalmi Zoli után kell fellépnem. Ettől függetlenül él a nézet, hogy nekem „csak megszületni volt nehéz”, mást nem is kellett tennem a sikerért. Most már a silent comedy-n gondolkodom. Kiállok a színpadra negyven percre, nem szólalok meg. Csak arcmimika és grimaszok.

A szabadságról visszatérve egy ilyen győzelem után mire készülsz, milyen újdonságokra lehet számítani?

Újdonság lesz, hogy meg fogok borotválkozni, vagyis meg lehet engem nézni élőben, megborotválkozva. Egyébként folyamatosan vannak páros estjeim, és lesz néhány külföldi fellépés is, például Svájcban, Brüsszelben. Ezen kívül szeretném magam kipróbálni a stan-upban, németül. El akarok menni Németországba, elindulni egy open mic esten. Mondhatjuk, hogy véletlenül rátaláltam egy 80 milliós piaci résre. Anyagom van, ilyet már csináltam, tudok németül, mi kell még? Auf die Plätze, fertig, los!

Ha jól tudom, részt veszel a Dumaszínház kísérleti, „slam poetry” előadásán is…

Valóban. A hiphop műfajának vagyok nagy barátja, ezen belül a művészibb irányzatoknak, aminek mondanivalója is több akad. Punnany Massif, Akkezdet phiai, minden ilyen. Ami költészetre inspirálja ezeket az előadókat, azt támogatom, jelen vagyok. Ilyen a slam poetry is. Az még nagy kérdés, mit tudok majd ott nyújtani. Írom a verseket, de azért nagyon komoly dolog ez. Múltkor láttam egy videót egy ilyen verseny döntőjéről, és úgy éreztem, semmi keresnivalóm nincs ebben a műfajban. Úgyhogy most egy kicsit rettegek, de legfeljebb majd felveszek egy baseball sapkát - ahogy ők is - és akkor ez majd nem látszik. Benne vagyok minden ilyen földi jóban, de hogy ebből mi lesz…?

/Koncz Csaba