Kapkodás. Figyelmetlenség. Rohanás. Rohadás. Az élet velejárói. Szomorú? Vidám? Szomorúan vidám. Tragikomédia. Könnycsatorna tisztító-kúra. Az idegenvezető: Mogács Dániel, aki kézen fog és hazavezet. Mogács-féle „one man show”, amit nevetve nézel, de sírva értesz meg. Aztán újra nevetsz, mert végül is nagyon jó. Rohan(d)ó élet, a Thália Színházban.

Mogács Dániel alapvetően rendező és színész. Meg humorista. Sajátos stílusa és formabontó előadásmódja évek óta igyekszik tágítani, feszegetni a magyar stand-up comedy határait. A Dumaszínház – újdonságokra nyitott - nagy tűrőképességgel megáldott közönsége már megszokhatta, hogy Mogács rendszeresen megőrül a színpadon, függetlenül attól, hogy klasszikus stand-up, improvizációs színház, vagy éppen bábokkal dúsított önálló est zajlik. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel – hirdethetné, a sokat mondó felírat a bejárat felett. Minden szava oda illene, amikor Dr. Mogács virtuális karaktere Dani fejébe bújva lép a színpadra.

Van, aki szereti ezt a stílust, és persze akad, aki nem. De mindenki elismeri, hogy Mogács sokoldalú művész. Sosem tudta levetkőzni színészi mivoltát, persze nem is akarta. Ettől azonban általában valami hiányérzet támad bennem, amikor őt nézem. Mintha szűk lenne neki a színpad. Mintha a duma-teátrum vállban szorítana kicsit. A poénok ülnek, a felvetések zseniálisak, a szarkasztikus, harsány, határsértő humor is a helyén van, de valami mégis hiányzik. A tér? Az idő? A megfelelő szavak? Az igazi őrület?

Aztán jött a Rohan(d)ó élet. A „nem teljesen önálló” est. A színházban. Minimál díszletek. Esetleges (-nek tűnő) történet. Az élet dolgai. Hétköznapok. Az egymás iránti figyelmetlenség burjánzó szárba szökkenése. Rohanás, késés, idegesség, kéretlen kulisszatitkok. Egy darab, ami sok apró darabból áll. És nem akar összeállni egésszé.

Az est gyorsan telik. Mindig történik valami. Dolgozik itt mindenki, színész, közönség, poénok, csattanók, díszletek, fények, képzelt barátok, de nem tudni, mi lesz belőle. Gondolkodni persze még nincs idő, hiszen eseményből eseménybe fordulunk. Tapsolunk, éneklünk, felállunk, lehajolunk, szóval meglehetősen interaktív a dolog. És szórakoztató. Megfelelően vicces, kellemesen durva és nagyon intenzív. Mintha egy városnéző busz helyett egy gigantikus hullámvasútról néznénk meg a látványosságokat. Ugyanazt látjuk, de mennyire más az élmény...

Fotók: Balassa László, Balassa Photo

Kezdek fáradni, hamarosan vége. És akkor kezdem megérteni. A lényeget. A mondandót. Lassan esik le, hogy mi végre ez az egész. Sosem volt szétesett, végig az történt, aminek történnie kellett. Így volt kitalálva. Gondolkodni kezdek, ahogy a teremben mindenki. Az igazság ránk köszön. A szemünkbe néz. Már nem csak Mogács van a színpadon, hanem mi is. Meg a tükör. Kicsit görbe, itt-ott kövérít is talán, de mi látszunk benne, ez kétségtelen.

Ennyire nem figyelünk egymásra? Mindig így rohanunk? Mindent látni szeretnénk, ezért semmire nem jut idő? Tényleg ennyire nem érdekel minket más, csak mi magunk? Igen. Talán. És miért nevetünk ezen ilyen jót? Mert a tálalás profi. Az igazság kegyetlen, de mások előtt ezen nevetni kell. Magunk előtt még inkább. Sírni meg otthon is lehet, amikor már nincs ki előtt játszani.

Mogács viszont játszik. Jól. Ügyesen. Kellő érzékkel. Végre megőrülhet. Meg is teszi, amikor kell. Sosem öncélúan, de mindig okkal. Nem ő az, hanem a szerep. Persze élvezi. Szeret játszani. Velünk. Szemében élveteg öröm tüze ég, mikor látja, hogy értik a mondandót, látja már a közönség a görbe tükörképet, miközben könnyeit törölgetve hahotázik. És persze ezt neki köszönhetjük.

Köszönjük, Dani, hálásak vagyunk, Dr. Mogács. Elmondanánk személyesen is, de nem lehet. Rohanni kell tovább…

/Koncz Csaba