Az önálló estekre valahogy mindenki másképp készül, mint a közös Dumaszínházas projektekre. Persze nem azért, mert utóbbiak kevésbé lennének fontosak, vagy ott kevésbé érezné magát főszerepben a fellépő. De mégis más az, amikor csak őmiatta megy el a közönség, csak rá kíváncsiak. Tóth Szabolcs, a Szomszédnéni Produkciós iroda egyik fele április 30-án lép először a közönség elé az Egykettő, egykettő! Jó lesz! című műsorával, és amikor felhívtam, hogy beszélgessünk erről egy kicsit, legnagyobb meglepetésemre éppen plakátolás közben találtam.

-          Várj csak, van itt egy park, keresek itt egy nyugodt helyet, amíg beszélünk… De mindent nem árulok ám el!

-          Mindig te plakátolsz az előadásaidra?

-          Nem, de most mindenképp fontosnak találtam, hogy besegítsek a Dumaszínházas csapatnak. Így a Felmérivel elindultunk, hogy szétszórjuk a jegyirodákban. Ez most különösen fontos nekem. Van, ahol meglepődnek, hogy személyesen jövök, máshol kérik, hogy adjak elő egy részletet. Na, azon én lepődöm meg!

-          Ezúttal hangokkal fogsz játszani. Milyenekkel?

-          Ma is vettem már fel kocsmazörejt, meg atmoszféra hangokat, de ha letettük a telefont, akkor lehet, hogy itt maradok még egy kicsit a parkban és hallgatózom. Azt figyeltem meg, hogy sokszor egy-egy mozgásnak más a hangja, mint amit az ember várna. Ezt a gondolatot vittem tovább, és így született meg az Egykettő, egykettő! Jó lesz!. Például lesz olyan, hogy tornázom, és nyikorognak a csontjaim, de egy kicsit másként, mint ahogy azt megszoktuk. Aztán bejön majd a közönség is a képbe, interakcióba lépünk, és mindenkinek lesz feladata. Átlagos hétköznapi hangok egy átlagos kedden – csak egy kicsit máshogy. Kis dolgokból csinálunk közösen valami nagyot. Annyi az abszurd dolog a mindennapokban, csak észre kell venni!

-          Mi volt a legfurcsább hang vagy zaj, amit rögzítettél?

-          Egyszer volt olyan, hogy kocsmahangokat gyűjtöttem, és amikor visszahallgattam, akkor vettem észre egy érdekes beszélgetést, ami a szomszéd asztalnál zajlott. Egy lány mesélte a barátnőinek, hogy mostanában mindig a barátjával álmodik. Egyszer azt, hogy szakít vele, egyszer meg azt, hogy megkéri a kezét, és arra jutott, hogy akkor most már itt az ideje megkérdezni tőle, hogy hova is tart ez a kapcsolat.

-          A közönségtől milyen hangokat vársz?

-          Nem kell hozniuk semmit, csak magukat, az éppen elég lesz ahhoz, hogy játszunk. Lesznek ott képzelt hangszerek, meg egy nagy vetítővászon is, a többi pedig csak rajtam és a nézőkön múlik. És ami még fontos, hogy egy új műfajjal is megismertetem majd őket, ez pedig a playback stand up.

-          Konkrétan rábeszélsz majd a saját hangodra?

-          Igen, ami elég nehéz, de bevallom őszintén egy kicsit segít is nekem. Aki ismer, tudja, hogy milyen rossz a memóriám. Ha a Szomszédnénivel lépünk fel, akkor ez kevésbé baj, mert Ferivel segítünk egymásnak. Itt viszont csak magamra számíthatok. Persze ez is egy játék lesz, de többet már tényleg nem mondok…