„Nyomot szeretnék hagyni a világban”
– interjú Bács Miklóssal –
Kevesen tudják rólad, hogy valójában jogász vagy. Miért lettél jogi doktor?
Prózai oka van: reáltárgyakból annyira gyenge voltam, hogy nemigen volt más opció. A pályák nagy része eleve ki volt zárva. Illetve ez nem teljesen igaz, lehettem volna bölcsész, történész, vagy bármi, de mivel a bátyám, aki öt és fél évvel idősebb nálam, addigra már joghallgató volt, ez nekem is megtetszett. Ezt választottam. Persze fogalmam sem volt, hogy ez mennyire nehéz dolog. Középiskolásként ezt a foglalkozást misztikus homály fedte számomra. A Petrocelli volt a maximum, nem tudtam, milyen egy jogi egyetem. Sejtettem, hogy komoly dolog, keményen kell tanulni, így tudatosan készültem, előkészítőre is jártam.
Miért nem merült fel azonnal a humor, mint lehetőség?
A pályaválasztáskor a humornak még nem volt ennyire központi szerepe az életemben. Úgy véltem – és részben elvárás is volt –, hogy jobb, ha egy komoly szakma van a kezemben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jelentkeztem a Színművészeti Főiskola rendező szakára is, csak nem vettek fel. Eleve nem indították minden évben, amikor meg igen, öt hely volt és erre jelentkeztünk úgy ötszázan. Elég nagy volt a rosta, a négykörös felvételin. Az írásbeli még jól sikerült, aztán volt egy szóbeli, később fényképezni kellett, végül pedig azt mondták, rendezz egy filmet. Mintha az orvosi szakra jelentkezőnek kellene műteni egyet. Idáig már nem jutottam el. A szóbelire vinni kellett saját készítésű fényképeket, de én nem voltam nagy fotós. A családi fotóalbumból válogattam össze általam viccesnek gondolt fényképeket. A vizsga előtt negyvenkét Tarr Bélával várakoztam, akik a másikat túllicitálva dicsérgették egymást. Az egyik egy romániai szociofotózáson készült munkáit hozta, a másik meg az ózdi kohászokról fotózott egy sorozatot 18 évesen. Én meg ott ültem a kis családi fotóalbumommal. Nem vettek fel. Előtte is voltak művészi elhajlásaim – nem szoktam ezzel dicsekedni –, szerepeltem például a Szandi-filmben, amit Szerelmes Szívek néven is szoktak emlegetni. Szandi egyik osztálytársát játszottam, szöveges szereppel. Még egy horvát mobilszolgáltató reklámjában is benne voltam. Kamarás Iván lökött fel engem az utcán, és az akkori horvát szépségkirálynő volt a főszereplő.
Az egyetem alatt olyan témákkal foglalkoztál, amik azért nagyon távol esnek a könnyed, vicces történetektől. Miért érdekelt ennyire az eutanázia, vagy a sorozatgyilkosok?
A jogon belül is vannak olyan száraz területek, aminek könyvtárnyi szakirodalma van, például a zálogjog jogi megítélése, vagy a foglaló kérdése. Nem villanyozott fel, hogy ilyesmiről írjak dolgozatokat, diplomamunkát. Az olyan témák, mint az eutanázia, vagy a sorozatgyilkosok a civil szférát is foglalkoztatja. Előbbiről éppen akkoriban volt egy komoly vita a közvéleményben, alkotmány- és polgárjogi kérdésekben is. Később egy férfimagazinban olvastam cikket az amerikai sorozatgyilkosokról, ami felkeltette az érdeklődésemet, gondoltam ez kriminológiában is jó téma lenne, kibővítve a profilalkotás, mint nyomozati módszer témakörével. Nagyon „amerikás” dolog volt ez még akkor, szinte csak angolszász szakirodalmat lehetett találni hozzá. A Kriminológiai Tanszéken mondták is, hogy itthon ez még nem annyira elterjedt. Megjósoltam, hogy nálunk is lesz ilyen. Nem nagyon örülök neki, de igazam lett. A rendszerváltás után a viszonyok átrendeződése kitermelte, de ez egy hosszabb téma. A lényeg, hogy mindegyiknek volt egy érdekesebb vetülete is, ami civilként is érdekelne, jogászként meg annál inkább.
A Facebookos profilképeden egy bárddal készülsz lefejezni egy plüss macit. Mégis kapcsolódik valahol a jog és a humor?
Magam sem gondoltam volna, hogy ebből párhuzam lesz, nem annak szántam. Valahogy ez a két dolog került a kezembe a fotózáson, a maci meg a bárd. Egyébként mindig keresem azokat a lehetőségeket, amivel bármely dolog komolyságát fel lehet oldani. A jog és a humor persze ettől még kapcsolódik egymáshoz. Főleg ügyfeleim szokták kérdezni, mikor megtudják a stand-upot, hogy szoktam-e színpadon a munkámról mesélni. Nem szoktam. Egyrészt nem történnek annyira vicces dolgok, vagy ami igen, az eléggé szakmai. A jogászok elröhögcsélnének rajta, de ez a szélesebb közönséget nem érdekelné. A legnyomósabb indok, hogy az ügyfeleim, vagy a potenciális ügyfeleim előtt visszatetsző lenne az ügyeikkel poénkodni. Etikátlannak tartanám. Érdekesebb a dolog másik oldala. Olyan helyzetben, amikor jogászként vagy ügyvédként dolgozom, ülünk egy szerződéskötésnél és éppen patthelyzet alakult ki, feszültség van a levegőben, azt kiválóan tudom oldani humorral. A problémák feloldásában nagyon jó eszköz, akár a tárgyalóteremben is. Nyilván intelligensen kell csinálni, nem szabad vele visszaélni, fel kell tudni mérni, mikor minek van helye. Gyorsan lekopogom, eddig nem okozott hátrányt, különösebben nem befolyásolta a főállásomat.
A Dumaszínházban többen is ott hagyták a jogi pályát a humorért. Elképzelhető, hogy Te is így teszel?
El tudom képzelni, de ez sok mindenen múlik. Nyilván az anyagiakon is, hiszen az ügyvédi iroda egyelőre prosperálóbb. Elsősorban nem is azért csinálom a stand upot, ugyanennyire szerettem akkor is, amikor nem kerestem vele semmit. Természetesen, ha olyan szinten tudnék vele keresni, hogy abból meg tudjak élni, ahogy szeretnék, az remek lenne. Van egy ilyen forgatókönyv is a fejemben, remélem, egyszer megvalósul.
Mi vonzott igazából a humorszínpadra?
A színtiszta exhibicionizmus. Bennem volt ez a késztetés gyerekszínészként, és ez azóta is megmaradt. Úgy érzem, nyomot szeretnék hagyni a világban. Ezért színészkedtem, és emiatt zenélgetek, és a humor is ezért lett ennyire fontos. Litkai Gergővel már régebbről jóban voltam, évfolyamtársak voltunk az egyetemen, így a Dumaszínházat gyakorlatilag a legelső alkalomtól figyelem. Az első perctől kezdve lejártam, néztem a többieket. Láttam KAP (Kovács András Péter – A szerk.) első fellépését, és még olyan arcokat is, mint Hajós András, Galla Miklós. Nagyjából egy éve már „törzsközönség” voltam, amikor egy vasárnap este éppen Aranyosi Peti lépett fel. Az ő hatására jött bennem egy gondolat, hogy megpróbálom. Lelkes lettem, írtam egy levelet Gergőnek, ő meg elhívott a Félőrültekre. Jól sikerült. A követező már nem annyira, de kitartó voltam, lelkesen csináltam. Ez lett a vége.
Ehhez képest, rólad csak jóval később hallottunk, mint a többiekről, nem lettél széles körben ismert még. Miért?
Kicsit későn érő típus vagyok. A többség sokkal tudatosabban készült erre nálam. Felmentem a színpadra, de csak az első alkalom után kezdtem vele komolyabban foglalkozni, előtte eszembe se jutott. Nem írtam jeleneteket, humoros dolgokat még magamnak sem. A „debütálás” után egy évig jártam a tehetségkutatóra minden alkalommal, ami 2007 végére ért be. Ez mindössze havi egy alkalom, mialatt KAP, Kiss Ádám, és a többiek folyamatosan felléptek, így nyilván jóval nagyobb rutint szereztek, ami óriási versenyelőny nekik. Nem vagyok rohanós típus. Mindig úgy éreztem, hogy aminek el kell jönnie, az eljön magától, nem kell erőltetni. Néha eszembe jutott, hogy talán erősebben kellett volna kezdeni, és akkor máshol tartanék, de aztán kibékültem vele, és jó ez így.
Közben viszont jóval többen vagytok, a „konkurencia” is erősebb…
Szerintem mindegy, hogy öten vagyunk, tizenöten, vagy harmincan, a lényeg az, hogy jónak kell lenni. Mindig a feladathoz kell felnőni, az adott szintet megugrani. Örülök az újaknak, hiszen valahol plusz kihívás, hogy versenyben maradjunk. A közönség úgyis eldönti, kit néz, hallgat meg, és kit nem.
Mit gondolsz a műfaj jövőjéről? Nem mindenki örül annak, hogy a klubokból kinőve lett populáris a stand-up comedy.
Ez nem egyértelműen jó vagy rossz. Minden műfajnak szüksége van arra, hogy szélesebb társadalmi elfogadottságot nyerjen, ha életben akar maradni. Ahhoz szoktam hasonlítani, mint amikor a rock ’n’ roll kialakult a zenében. Megjelent Elvis, sikeres volt, de kellett hozzá az a hisztéria, ami körülötte kialakult, hogy az lehessen, aki lett. Később a Beatles, Rolling Stones körüli felhajtás is szükséges volt, hogy a könnyűzenét ma komolyan vehető műfajnak tartsák az emberek. Addig azt mondták, a fiatalok zajonganak, deviancia meg lázadás van. A stand-up ugyanez. Bizonyos részei populárisabbá váltak, szélesebb tömegeknek kell megfelelni. Ez persze azzal is jár, hogy a túlságosan szegmentált humor nem feltétlenül életképes, még ha van is közönsége. Kellenek a sztárok, a népszerű tévéműsor, elkerülhetetlen, hogy amikor Kiss Ádám megjelenik valahol, hisztéria vegye körül. A műfajnak erre szüksége van, persze lehet, hogy Ádámnak kevésbé. A humor is ki kell, hogy termelje a maga sztárjait, csak így lesznek hivatkozási pontok. Hofi sajnos már régen volt, és ő amúgy is egy másik – egyébként zseniális – történet. Nyilván az is érthető, hogy a „klasszikus” vagy „más jellegű” humor képviselői nem tudják hova tenni ezt a népszerűséget, hogy olyan emberek lettek sztárok, akik alapvetően nem színészek, nem tanulták ezt, csak kiállnak és jön belőlük. Sokakban ez visszatetszést kelt, de csak annyit tudok mondani, hogy ez a humor. Nagy Bandó András sem úgy került be a Telekabaréba, meg a Rádiókabaréba, hogy kiválasztotta őt egy humor-zsűri, hanem megnyerte a Humorfesztivált. Ma valószínűleg ő is a Dumaszínházon keresztül kerülne be a humor köreibe, a szakmába.
Milyen a „Bács Miklós-stílus”? Hogyan tudsz kiemelkedni a mezőnyből?
Gergő szokta mondani, hogy az lesz jó hosszú távon, aki más, mint a többi. Ezt próbálom magamban megtalálni. Köztünk is van, aki erősebben politizál, többet beszél a celebekről, de olyan is akad anekdotázós – mint Aranyosi, meg Badár –, és abszurd stílus is. Ez utóbbi hozzám közel áll. Próbálok kicsit meghökkentő, polgárpukkasztó lenni, megmutatni a világ abszurditásait. A blokkok általában egy eszement ötletből kezdenek kialakulni. Eszembe jutnak olyanok, hogy milyen lenne, ha egy kínai ügyvédjelölt jönne az irodámba felvételizni, milyen lenne az állásinterjú? Hogyan nézne ki egy celeb-rendelés Mikulásra? Mindig van egy abnormális alapötlet, aztán azt kezdem kibontani, és lesz belőle kettő-öt perc. Ez lehet egy rám jellemző dolog, még ha nincs is kész, hiszen én is változok, formálódom. Szeretem a közönségnél a határaimat keresni, tágítani. Szoktam viccelni olyan témákkal is, amivel más nem biztos. A vallás, a halál is lehet humoros téma, de az embernek mindenekelőtt magán kell tudni nevetni. Volt egy blokkom, amit még szeretnék egyszer visszahozni a színpadra, csak eddig mindig nagyon lefagyott tőle a közönség. Az alapja egy valós hír volt – és úgy tudom, még mindig nem vetették el –, hogy az ENSZ-nek Magyarországon lenne a Népirtást Megelőző Központja. Már a neve is olyan, mint egy Monthy Python jelenet címe. Elképzeltem, milyen lehet, amikor a magyar hivatali rendszer összetalálkozik a népirtással. Hálás téma, jól ki is dolgoztuk, Gergő segítségével. Néhányszor mondtam közönség előtt, de valahogy kilógott a műsorból, vagy tényleg nem vették. Abba az irányba is szeretnék elmenni, hogy megmutassam, mindenki tud hülye lenni. Mindenkiről lehet karikatúrát csinálni. Tegyük hozzá, nem áll tőlem távol az önirónia sem, és sokszor éppen azt szeretik. Az ember, aki magán tud röhögni, sokkal hamarabb kerül közel a közönséghez. Azt kell bemutatni, hogy mindenki hülye, de én is az vagyok.
Mennyire érdekelnek a visszajelzések az előadások után, vagy a világhálón?
Követem a visszajelzéseket, de a helyén kezelem őket. A legtöbb észrevétel a Showder Klub után volt, kaptam hideget - meleget. Fenyegettek Tabáni István rajongók, sokan megírták, hogy Batman magyar hangja nem lehetett Stohl András, mert ő Jokeré volt. Nem lehet mindenkinek megfelelni, nem is akarok. Akkora jelentőséget kell tulajdonítani mindennek, amennyit érdemes. Össze is zuhanhatnék a lehúzástól, de annak mi értelme lenne? Neki ez a véleménye, mit tudok csinálni? A dolgok mögött sokszor prekoncepció húzódik meg. Nem látott még, nem voltam neki szimpatikus, ezzel nincs is gond. Azon viszont szoktam csodálkozni, hogy miért veszi a fáradtságot valaki, hogy beregisztráljon, megkeressen, majd oda írja, hogy „ez f*s”. Legalább írna valami konstruktívat, esetleg kifejtené, mi nem tetszett, az még segítene is. Nyilván mindig lesz ilyen, nem szabad ebből ügyet csinálni. Előadás után nem nagyon jönnek oda beszólni, az internet erre alkalmasabb terep. Ott mindenki bátrabb. Nem mondom, hogy ez gerinctelenség, mert ilyen a világháló. Az arctalan megjelenés elválaszthatatlan tőle, így nem is lehet ezt felróni neki. Tudomásul veszem, hogy ha az ember kiáll a nyilvánosság elé és az arcát adja valamihez – pláne egy ilyen arcot, mint az enyém –, akkor fel kell készülnie a támadásra is. Ráadásul itt Magyarországon mindenki jobbnak akarja mutatni magát, mint amilyen. Van erre egy poénom. Vegyünk két kifejezést a magyarból: „teremtés koronája”, „gyengébbik nem”. Hogy magyaráznád meg ezeket egy külföldinek? A „gyengébbik nem” az, aki egy iker-babakocsit felcipel a buszra, egyedül. A „teremtés koronája” pedig, aki mindezt végignézi a buszról, és nem segít neki. Ebben az országban az elképzelések és a valóság között van egy szakadék, nincsenek harmóniában a dolgok.
Mennyire fontosak számodra a szakmai elismerések? Mik a céljaid?
Rövidtávon az a célom, hogy szeressem ezt csinálni, meglegyen az a visszajelzés, ami motivál, előre visz. Egy jól sikerült estéből az ember óriási energiát, muníciót kap, egy-egy ilyen alkalom eléggé feltölt. Mondhatni, ezért csinálom. Hosszú távon pedig, ha már egyszer bekerültem a körbe, ebbe hivatásba, akkor szeretnék tartósan megmaradni, mindig letenni valamit az asztalra. A stand-upon kívül vannak egyéb elképzeléseim is, bár ezekről még nem nagyon beszélnék. Körvonalazódik egy könyv, remélhetőleg idén lesz belőle valami. Szeretnék a humorral egyre többet foglalkozni a háttérben is.
Rekop Gyuri mondta, hogy a Dumaszínházban pontos, piramisszerű hierarchia van Litkai Gergővel a csúcsán. Saját magadat hova tudnád ebben elhelyezni?
Jó kérdés. Nem azt mondom, hogy kívül állok a hierarchián, de vannak profibbak, akik már ebből is élnek, csak ezzel foglalkoznak. Ilyen értelemben kicsit kívülállónak tekintem magam. Egy civil szakmát gyakorlok, és onnan egyre gyakrabban átjövök néha ide. A stand-up nekem hobbi, mert nem ebből élek, persze ettől még nagyon komolyan veszem. Vagyunk ezzel így páran, például Pataki Balázs, vagy éppen Rekop Gyuri. Szerintem a hierarchiának úgy a közepén helyezkedhetek el, de nem szoktam ezen gondolkodni. Igyekszem mindenkivel jóba lenni, időnként megkérdezik a véleményemet, és olyan is akad, akivel mondhatni barátok vagyunk, ahogy Aranyosival, Mogács Danival, Trabarnával, vagy Szőlősy-Csák Gergővel.
Mennyi időd jut a magánéletre?
Kezdem úgy érezni, hogy egy kicsit túlvállaltam magam. Fontos a magánélet, kell, hogy legyen hátország. Fellépés után az ember hazamegy, és ha nem tudja megosztani senkivel az élményeit, az nagyon rossz érzés tud lenni. Hozzáteszem, beszélgetésünk pillanatában szingliként létezem. Úgy egy hónapja ért véget egy kapcsolatom. Se gyerek, se család, úgyhogy belefér a két hivatás. Valamiért azt gondolom, hogy ez az év nekem egy fontos időszak lesz, sok minden ki fog derülni a magam számára. Olyan előrelépést tervezek, ami nagyon fontos, de ahhoz, hogy sikerüljön, túl kell vállalni magam.
A kapcsolat végének van köze ehhez a rengeteg elfoglaltsághoz, vagy ahhoz, amivel foglalkozol?
Talán, de nem csak most, általában is fontos, hogy akivel az ember együtt él, tudja kezelni ezt a helyzetet. Nem mindenki értette, hogy ez nekem miért olyan fontos. Egy dolog, hogy lejövök a Godot-ba, szórakoztatok úgy nyolcvan embert, és ennyi. De miért akarok tévében szerepelni, pláne országos csatornán? Miért akarok minél nagyobb közönséget meghódítani? Jogos kérdések a másik féltől. Nyilván az sem tesz jót egy kapcsolatnak, hogy ezek a szereplések az emberben belső feszültséggel is járnak. Amikor arra gondolsz, hogy most jónak kell lennem, mert a Showder Klubban egymillió ember lát majd, és ha elszúrod, egy egymilliós vélemény. Érdekes és nagyon nehéz oldala ennek a műfajnak, hogy nincs olyan fórum, ahol próbálni lehetne, csak a színpad. Egy zenekar, vagy egy színházi társulat próbaidőszakot tart, és csak utána jön a premier. Csak akkor mennek közönség elé, amikor úgy érzik, összeállt a darab, megvan a koncert anyaga. Itt viszont ki kell állni a színpadra, akármi van. Kitalálsz egy poént, azt hiszed, hogy jó, és vagy igazad van, vagy nem, de ez már csak ott derül ki, élesben.
Olvastam rólad, hogy számodra nagyon fontos a zene. Mennyire?
Sokáig zenész akartam lenni. Tanultam két évig zongorázni, aztán gitározni is, utóbbit már csak magamtól. Mindent elolvasok, ami a zenével kapcsolatos, szoktam zenei kvízeket töltögetni. Egyszer nyertem két Rolling Stones jegyet Bécsbe. Érdekel. Az emberek sokszor felesleges információkkal tömik tele a fejüket, én is ilyen vagyok. Meg tudom mondani, Eric Burdon hányféle The Animals felállásban játszott. Szegről-végről benne vagyok a Dumakoncertben is, talán később ez is erősebb lesz. Gergő írt egy rap szám szöveget, annak megcsináltam a zenei alapját, csak mivel kilógott a műsorból és komolyabb próbát igényelt volna, egyelőre kihagytuk. Vannak ötleteim zenés humorral kapcsolatban is, tervezek egy egyemberes produkciót, ami kicsit olyan lesz, mintha dj lennék. De, majd meglátjátok…
/Koncz Csaba
