„Mindig becsempészek egy-két abszurd dolgot a műsorba”

- Interjú Brutival -

A gitár és a rockzene avatott szakértője, Banderas-hasonmás, ez igazi „fotelpatkány”. Egyes források szerint debreceni srác, mások szerint viszont Bükkszentjárólapon született, sokgenerációs hidegburkoló család sarjaként. Humorista, zenész, dalszerző, műsorvezető, fűtésszerelő, hangszergyűjtő. Életéből nem hiányzik a spontaneitás, és az abszurdba mártott költészet sem. Kedvenc állata a Csempe maci, de nála lehet leghamarabb tetten érni a sánta kutyát is. Igazi nevére kevesen emlékeznek. A krónikások szerint valaha Tóth Imrének hívták, mások szerint nem kell neki név, hisz ő maga Az idegenkívüli lény. A legtöbben mégis úgy szólítják, Bruti.

A Dumavár-Humorölgy-ben beszélgetünk, ami a Dumaszínház Nagyvázsonyba kitelepült rendezvénysorozata. Számodra ez a hely különlegesebb, mint a többieknek. Miért?

Az első alkalommal, három éve, még civilként érkeztem. Hadházi Lacival akkor már dolgoztunk együtt Debrecenben, a Friss rádióban, ő mondta, jöjjek el, hozzam a gitáromat, vicceskedünk, talán még dalokat is írunk. Első este eléggé „beszórakoztunk”, és írtunk vagy négy – teljesen idióta – számot. Infantilis dolgokat hoztunk össze Lacival, Litkai Gergővel, KAP-pal (Kovács András Péter – A szerk.), meg akik még itt voltak. Annyira belelkesült mindenki, hogy végül azt mondták, elő kell adni a dalokat a Rádiókabaréban, aminek már akkor is volt itt felvétele. Nekem volt egy saját számom is – Az idegenkívüli lény –, hát beleegyeztem. Az volt az első Rádiókabarés felvételem, egy rövid stand up-os résszel, és nagyon megtetszett ez az egész műfaj, a nagyvázsonyi hangulattal együtt.

Mondhatni, itt indult a humorista karriered…

Annyiban nem, hogy már amikor először jöttem, lehoztam ide az első stand up-os anyagomat. Laci már két éve fűzött, csináljam, mert van bennem annyi. Sokáig húztam-halasztottam, hogy ez nagyon jó, tetszik, sokat röhögök rajta, de nem állok ki, egyszerűen nem éreztem magam késznek rá. Nagyvázsony után, ősszel viszont már Pesten a Fiatal Félőrültek Fesztiválján felléptem és meglepően jól szerepeltem, pedig nagyon be voltam ijedve. Kívülről, állítólag, egyáltalán nem látszott. Novembertől rendes Dumaszínház-tag lettem, és bár magam sem gondoltam volna, de elég hamar belejöttem a dologba. A csapat tagjai jó fejek, haverkodunk, elvagyunk, nincsen fúrás-faragás, ez egy jó kis baráti társaság. Egyből befogadtak.

A két év bátorsággyűjtés ellenére készültél a szórakoztatóiparba. Mi vonzott benne?

Az eredeti szakmám sosem elégített ki, mindig kellett valamit csinálnom mellette. Tíz – tizenöt évig rock-blues zenész voltam, aztán kipróbáltam a lagzis zenélést is. Pénzért csináltam, de most a sztorik is jól jönnek, nem is egy anyagom szól arról az időszakról. Később jött a rádió, ahova szintén véletlenül csöppentem. Régi haverok csináltak egy vicces műsort, majd hívtak engem is és ott ragadtam valahogy. Három éve ment a Trisó című műsort, Váradi Ferivel, meg Bakó Csabival, utána csatlakozott hozzánk Hadházi Laci, akkor rúgták ki az egyik pesti rádióból. Akkoriban már stand up-ozott, illetve akkor kezdődött ez a dolog. Miután a Trisó befejeződött, elkezdtem egy másik rádióműsort, ami valamivel komolyabb stílusú volt. A Fotelpatkányokat Varga Attila, Sixx-el, a Comment:com újságírójával csináltunk, az első három évadban tévésorozatokról, a negyedikben már mozifilmekről is beszéltünk, de csakis a saját ízlésünk szerint válogatva.  Sixx volt az agya a műsornak, én pedig a szíve, úgyhogy nagyon jó adások kerekedtek ki ebből, borzasztóan sajnálom, hogy abbamaradt. Mondjuk a sorozatok iránti lelkesedésem azóta is megvan, nagyon sokat nézek is közülük.

Ezek szerint volt benned egy ösztönös vonzalom a színpad iránt is…

Vannak ezek a társaság középpontja-típusú emberek, de az egyik típus direkt oda akar kerülni, más meg csak úgy oda keveredik. Azt hiszem, én az utóbbi vagyok. A Dumaszínházban más, mert itt mindenki középpont a saját társaságában, de amikor együtt vagyunk, valakinek vissza kell vonulnia, hiszen ez a tipikusan a sok dudás egy csárdában-effektus. Ebben a közegben a szereplés nem probléma, elememben vagyok. De hogy miért vonz a színpad? Nem is tudom vonz-e, mert alapvetően félek tőle, a szükséges rossz, a műfaj hozadéka. Az a két év, amit a Dumaszínházban eddig eltöltöttem, az semmi, nagyon karcsú. Sokkal jobb vagyok színpadon kívül, mint színpadon. Ilyen tempó mellett legalább még két évet el kell töltenem itt ahhoz, hogy csak megközelítsem, amit szeretnék, sokat kell még tanulnom. Idő kell, hogy az ember megszokja a közönséget, tudjon velük beszélgetni és főleg, hogy természetes legyen. A többség – így én is - elkezd szerepelni, ami hiba. Nem magamat adom, hanem próbálom felvenni az előadói stílust, hangsúlyt, kicsit megilletődök, és elkezdek agyalni, azt pedig ott már nem szabad.

A nézőtérről nézve nem tűnik olyan bonyolultnak. Felmész, sztorizol, énekelsz, nevetünk. Mi ebben a nehéz?

Sokan mondják – én is csak megerősíteni tudom –, hogy fel kell menni oda, és meg kell próbálni. Vannak természet adta tehetségek, mint például Kiss Ádám, aki kiváló előadó, így a gyengébben sikerült anyagot is elfogadják tőle, mert jól adja elő, holott van, hogy ő is izgul. Az a szerencse, hogy itthon nem is gonosz a közönség. Amerikába kifütyülik a francba a parasztot, aki felmegy és nem vicces. Magyarországon egyszerűen csak nem röhögnek. Hozzáteszem, annál kevés kínosabb szituáció van, mint amikor húsz perc csenddel találod magad szemben, miközben mondod az anyagot. Hál’ Istennek még nem volt ilyenben részem, még ha voltak is rossz fellépéseim, ahogy mindenkinek. Az új anyag kipróbálása mindig veszélyes. A múltkor megkérdeztem a közönséget, ki látta az Avatar-t. Csak húsz ember tette fel a kezét, akkor már tudtam, hogy ebbe nem kellett volna belekezdeni, mert nem fogják érteni. Nyilván máshol meg ez kell. A Sci-fi fesztiválon leestek a székről, akkora röhögés volt.

Mivel foglalkozol a „civil” életben?

Egy fűtéstechnikai vállalatnál dolgozom, mert az eredeti szakmám fűtésszerelő. Rendes kétkezi munkásember vagyok, és a mai napig dolgozom ennél a cégnél. Most már persze nem sok közöm van a fűrés szereléshez, nem kell kimenni csövet hegeszteni, csak ritkán. Hő központokban gombokat nyomogatunk, próbáljuk megoldani, hogy este nyolckor, a csúcsban is legyen meleg víz, amikor mindenki fürdeni akar. Nem mondanám, hogy meggyőződésből választottam ezt a szakmát, de apám fűtésszerelő volt, és azt mondta, legyen egy szakmám, az a biztos. Az érettségit is jóval később tettem le, nem is nagyon érdekelt a tanulás. Tizennégy éves korom óta zenélek, dolgozni csak azért kezdtem el, hogy megéljek valamiből. Egy időben minden pénzemet hangszerre vertem el, nem nőre, kábítószerre, meg piára. Na, jó, piára azért igen. (nevet) Minél jobb hangszert akartam venni, még egy effekt-pedál, egy újabb gitárt, erősítőt, satöbbi. Mire megszereztem minden, amit akartam, addigra feloszlott a zenekar. Szerencsém van, mert a munkám elég rugalmas, és a nyolc óra sem túlzottan lehajtós. Sokszor csak tengés-lengés van, mostanában sorozatokat nézek bent is, mert a szabadidőm nem elég rá. Nem tudom, meddig csinálom még, de amíg nem leszek annyira ismert, hogy a fellépésekből rendesen meg tudjak élni, addig muszáj.

Hogy fogadják a munkatársaid, amikor meglátnak a tévében?

Vegyesen. Mindig tudták, hogy zenével is foglalkozom, ez nem volt újdonság számukra. Amikor meghallottak a debreceni rádióban, az már kicsit furcsa volt nekik, aztán megláttak a tévében is, az még furcsább. Sokan akkor szembesültek vele, hogy ilyesmit is csinálok, amikor megláttak az országos tévében. Az mindenkihez eljut, hiszen az adást hét-nyolcszázezer ember szokta nézni, de az ismétlést a többiek sem tudják kikerülni. A szemembe nyilván azt mondták, nagyon jó voltam, a hátam mögötti véleményeket viszont úgysem tudom meg. Ez egy olyan dolog, hogy akik szeretnek, azok örülnek a sikereimnek, akik meg utálnak, azok eddig se számítottak. Egyébként egészen jól bírom a kritikát, lepereg rólam.

A médiában még új arc vagy, ez azért a celebgyárnak is egy lehetőség, biztos megpróbálnak előbb-utóbb bedarálni. A család, a barátok féltenek ettől?

Biztos vagyok benne, hogy nem tudnának bedarálni. Eleve nem vagyok a bulvár média számára érdekes jelenség, sem kinézetre, sem egyébként. Nem gondolom, hogy ettől félnem kellene. Azt el tudom képzelni, hogy zavarna, ha lépten-nyomon felismernének, ezt időnként látom a többieken. Nemrég jártam Prágában és szembejött egy hatvan – hetven év körüli idős hölgy, egy kutyával. Cvekker volt nála, biztos vásárolni ment. Jobbról került a kutya, balról ő, bekerítettek, majd egyszer csak rám köszön, hogy ”Jó napot, Bruti úr!”. Mindezt a Károly-hídtól kétszáz métere. Nem számítottam rá, hogy éppen ott ismernek fel. Annyira meglepődtem, hogy meg sem kérdeztem, ott lakik-e, vagy ő is kirándul, bár helyinek tűnt. Nekünk ez jutott. Nekem a prágai, idős hölgy, Kőhalminak a favágóinges negyvenes férfiak, Ádámnak meg a huszonéves playboy-nyulak. A bulvár eddig csak a Claudia-sztori miatt keresett meg. Kérték, hogy nyilatkozzak. Nem akartam, de az volt a jó tanács, hogy jobb, ha elmondom, amit gondolok, mert úgyis írnak valamit. A szeretteimnek, barátaimnak nem kell félteniük, és ezt ők is tudják, hiszen jól ismernek. Ráadásul nem is vagyok már annyira fiatal. Húsz évesen még talán jobban megszédítene a média, de ennyi idősen már nem tudnak megetetni.

Mennyire veszed komolyan a visszajelzéseket? Számít ez neked?

Abszolút, főleg ha olyan valaki mondja, akinek adok a véleményére. Az elején sokat segítettek a többiek, ezt így mondd, így kezdd, úgy csináld, igyekeztem megfogadni, amit lehetett. A Showder Klubos műsor után, amikor Claudiát cikiztem, nagy botrány volt, elolvastam minden kommentet. Kaptam hideget-meleget. De nem érdekel, mert milyen már, hogy egy átlag nőből, bomba nőt csinálnak a címlapokra. Nem hinném, hogy Claudia megsértődött volna, úgyis tudja, hogy valahol igazam van. Elolvastam a cikkeket, láttam, mi nem jó, megpróbáltam leszűrni a számomra fontos, hasznos visszajelzéseket. A nagy számok törvénye szerint két – háromszáz beírásból kijön egy egészséges visszajelzés, persze csak amikor már leszedted belőle a hülyéket.

Milyen könnyen találod meg a hangot a közönséggel?

Nemrég volt olyan anyagom, ami nekem nagyon tetszett, de nem vették. Szeretem a morbid humort – és ez az volt –, de rá kellett jönnöm, nem sokan vannak ezzel így, legalábbis a nagyközönségben. A sikertelen anyagok elsorvadnak, mert amin nem nevetnek, azt nem kockáztatom háromnál többször, hiszen nem vagyok mazochista. Nyilván előfordul olyan poén is, amiről tudom, hogy jó, csak rosszul mondtam, annak az előadásmódján kell változtatni és már rendben is van. A hangsúly, hanghordozás, plusz-mínusz néhány szó, nagyon sokat számíthat. Összességében elég makacs vagyok, szeretem átvinni a dolgokat, amiket elterveztem, de belátom, ha valamit nem szabad erőltetni. Egyébként három fajta humort különböztetek meg a stand up comedy-ben. Az első a „paraszt humor”, amit a Hadházi Laci, Aranyosi Peti, képvisel, velem együtt. Egyszerűbb, befogadhatóbb poénok, stílus. Odalököd, van benne káromkodás, nevetnek rajta, megértik egyből. A második kategória a „morbid és az abszurd”. Ezt már nem mindig értik az emberek, egy szűkebb kör szereti, de a többség nincs oda érte. Szívesen képviselném ezt a stílust is, de ha „paraszt humorral” kezdted, nagyon nehéz váltani, mert nem ezt várják tőled. A stílusok közötti váltást nehezen viseli el a néző, ha viszont csakis abszurdot mondasz, akkor talán megeszik tőled. A harmadik, amit „agyas humornak” hívok, amikor meg van csiszolva, ki van munkálva minden poén külön-külön, mint a gyémánt. Kőhalmi Zoli ennek nagy szakértője.

Érdekes, hogy a közönség az abszurd humort sokkal jobban veszi a megzenésítve, gondoljunk csak a Bruti és a Kültagok sikerére…

Ez valóban érdekes, mert az abszurd humort zenével nagyon megeszik. Nagyvázsonyban, az első évben a dalok összeszedetlenek, teljesen infantilisek voltak, mégis zajos siker lett. Ott volt a Cápadal, ilyen szöveggel, hogy „ha beül a kádba, nem látszik a háta, de ő mégis megpróbálja, mert végül is hátha”. Mondjuk régebben, már a zenekarban is írtam olyan számokat, amin jót szórakoztunk a zenész társaimmal, de sehol nem adtuk őket elő. A Hej menyétek, menyétek című számom például arról szól, hogy cserjéket kell ültetni a menyéteknek, amit aztán eladnak a mongúzoknak és kapnak érte túzokot, viszont aztán átverik őket a mongúzok, nem kapnak a cserjékért semmit. Ezt úgy tizenöt évvel ezelőtt írtam, csak így magamnak. Akinek előadtam mind jót röhögött rajta, de sose vittem sehova. Rájöttem, hogy az emberek megeszik a baromságot, ha kellő komolysággal adod elő. Egyébként, célom az abszurd felé elmozdulás, ezért mindig becsempészek egy-két abszurd dolgot a műsorba. Volt a „Tibetben születtem”, vagy a „Csempe maci” – blokkom, amikor azt mondtam, hogy Bükkszentjárólapon születtem, egy hidegburkoló család második gyermekeként. Teljesen elmebeteg dolgokat találtam ki, meg is osztotta az embereket. Sokaknak tetszett, másoknak meg nagyon nem. A népszerűség, ismertség segít megváltoztatni az elvárásokat, könnyebben beemelnek tőled egy durvább, vagy szokatlan poént is. Előfordult egy szilveszterkor, hogy valakit helyettesíteni kellett. Odamentem idegenként és nagyon nehezen boldogultam a nézőkkel. Nem nagyon akartak elfogadni. Biztos vagyok benne, hogy ha a Hadházinak, vagy Kiss Ádámnak kellett volna mennie, aki a tévében már sokat szerepelt, könnyebben befogadják. Ennyit tesz az ismertség, úgyhogy ezen még dolgozni kell.

A neved mindenesetre segít abban, hogy könnyen megjegyezzenek. Adódik is a kérdés, miért lettél ’Bruti’?

A becenév már csak olyan, hogy ha sokat mondogatsz valamit, van egy jellegzetes szavad járása, akkor az rád ragad. Az egyik barátunk mindenkire azt mondta, „de nagy dürhő vagy”, őt azóta Dürhő-nek hívjuk. Ugyanígy lett Cickány, és még néhány másik elnevezés. Tizenévesen sokszor bohóckodtam, hogy én vagyok dr. Brutil, aki mindenféle műtétet vállal, aztán az arcberendezésem is eléggé brutális, így végül megmaradt a Bruti. Próbálhatod persze leszedni magadról a beceneveidet, de ez esélytelen. A zenekarban, és a rádióban is így hívtak, rajtam maradt. Később, amikor a Rádiókabaréban Sinkó Péter kérdezte, milyen nevet írjanak ki szerzőként, bemondtam, hogy Bruti. Csodálkozva nézett rám, biztos azt gondolta, hogy még rendes neve sincs ennek a szerencsétlennek. Különben nincs semmi baj az igazi nevemmel, de a Tóth Imre egyrészt nem is ritka, meg olyan semmilyen. A barátaim, és a barátnőm is Brutinak hív, anyám meg Kisfiamnak szólít. Legutóbb egy rendőr szólított a nevemen. „Most mihez kezdjek magával, Imre?” – kérdezte egy gyorshajtás után. A múltkor éppen rákerestem a becenevemre a neten, akkor jöttem rám, milyen sok Bruti van. Főleg kutyákat hívnak így. Egyébként ismertem egy lányt, akit ugyanígy szólítottak, pedig nem is volt csúnya.

Az interneten fellelhető információk szerink lelkes állatvédő vagy, aki szívén viseli a sánta kutyák sorsát, legalábbis a Három Mancs Alapítvány erről tanúskodik. Persze, egy humoristánál sosem lehet tudni…

Imádom az állatokat, nagyon szeretem a kutyákat is, de ez csak egy vicc volt, bohóckodás. A Négy Mancs Alapítvány kapcsán, volt az a felhajtás, hogy ne tömjük a libákat Magyarországon. Ez konkrétan négyszáz ember munkahelyébe kerülne, holott Franciaországban úgyis tömik, és megvennénk ugyanazt, nyolcszoros áron. Ekkor jött az ötlet, hogy ezen az alapon hozzuk létre a Három Mancs Alapítványt, hiszen a sánta kutyáknak még nincs érdekvédelmi szervezetük. Összességében szeretem az állatokat, bár a komodói varánusz nem áll közel a szívemhez, de ez az alapítvány konkrétan vicc. Lehet, hogy durva poén, da aki ismer, tudja, erősen teszek azért is, hogy a „brutális” jelzőt rám aggassák. Szoktam nagyon hülye kijelentéseket tenni, nem véletlenül hangzik el társaságban többször is, hogy „ez tipikusan Bruti poén volt”.

Ettől függetlenül kapható vagy egy kis jótékonyságra? Nem csak állatokkal kapcsolatban…

Szoktunk menni, fellépni, ha van rá lehetőség, hogyne. Sajnos annyira nem keresek jól, hogy bármikor, bárhova, saját költségen be tudjam vállalni, de amikor úgyis a közelben vagyunk, mindenképpen megyek. Voltunk segítségre szoruló gyerekeknél, mozgás sérülteknél, és Hadházi Lacival Debrecenben a vakok-, és gyengén látóknál is. Az kihívás volt. Végig gondoltam mi mindenről beszélek a műsorban, és rájöttem, oda semmi nem lesz jó. A szervező srác is vak volt, megkérdeztem tőle, most mi legyen. Azt mondta, ne foglakozzak vele, ők egymáson is jókat szoktak szórakozni. A fellépés nagyon jól sikerült, aranyosak voltak, szerettek minket. Szívesen megyek ilyen helyekre, ha tehetem, ezt is egy rendes fellépésnek tekintem, ők is ugyanolyan közönség, csak legfeljebb nem tudnak elmenni oda, ahol egyébként szerepelünk. Szerintem ez egy alap emberi dolog, hogy segítünk, ha tudunk. Keresnek is minket és mivel elég sokan vagyunk, valaki mindig oda tud csusszanni, még ha nem is feltétlenül az, akit kérnek. Emlékszem egyszer raboknak akartunk műsort adni, de aztán addig kavarták a kártyákat, hogy végül az őröknek léptünk fel. Biztos valami rosszat csináltak a rabok, ezért büntiben voltak. Ezt el is mondtam a rádióban, mert egy ismerős éppen ült, így üzentem neki.

A zene, a humor, a műsorvezetés hobbiként indult, és jórészt hivatássá vált. Mióta ez a „másodállásod”, mi jelenti a kikapcsolódást?

A szabadidőmben kütyü-őrült vagyok. Számítógépek, mobilok. Telefonban nekem olyan kell, ami le tudja játszani a sorozatokat, konvertálás nélkül. Képes vagyok úgy hazavezetni Debrecenbe, hogy kirakom a műszerfalra, és félig hallgatom, félig nézem, bár inkább csak hallgatom. Szeretem a számítógépes játékokat is, sokat Quake-ezek. Ez egy teljesen antiszociális játék, bemész egy virtuális helyre, ami egy kastélyhoz hasonlít. Gyorsan tudsz rohangálni, elbújsz egy sarokban, és amikor szembe jön a haverod, egyszerűen pofán lövöd egy rakétával. A feje leesik, szétloccsan a teste, de aztán újjászületik a pálya másik végén, lehet újra kezdeni. Lelkesen játszom, és vannak nagy fellángolásaim, amikor hajnali háromig képes vagyok lövöldözni, reggel hétre meg megyek dolgozni. Ilyenkor zombizok úgy tízig, nem szólok senkihez, mert nem bírok. Nincs még gyermekem, kiélvezhetem ezt az állapotot, bár már nem sokáig, hiszen lassan azért már szeretnék családot, csak benne vagyok a korban. Erre főleg olyankor gondolok, amikor rohangál körülöttem egy pár kiskölök, baráti társaságban. Egyébként meg alakítgatom a kis életem, igyekszem rendbe rakni a házat, hogy jól nézzen ki. Nem vágyom nagy dolgokra, a kocsi sose érdekelt, csak azért van, hogy el tudjak jutni A pontból B pontba, biztonságosan. Mit csinálok még? Gitározok, hangszereket gyűjtök, most vettem egy didgeridoo-t, ami egy ausztrál hangszer. Az őslakosok fújják, egy hosszú csőnek néz ki, meg akarok tanulni rajta rendesen játszani. Egyébként rengeteg olyan cucc van a szobámban, amivel lehet zajt kelteni. Picit tudok szájharmonikázni, és nagy vágyam a zongorázás is, de még csak pötyögni tudok rajta. Igazából szeretnék fényképezni is, viszont odáig még nem jutottam el, talán majd ötven éves koromban.

/Koncz Csaba