„Amikor kellett, szerencsém volt”

– interjú Bellus Istvánnal –

Kereskedőből humorista, tévénézőből műsorkészítő pár év alatt. Örök optimista, aki nem fél a változástól, de most úgy érzi, megtalálta a helyét. Választott hivatása számára munka, hobbi, szenvedély, életforma. A sikerhez vezető utat kollégáihoz képest fordítva járta be, hiszen előbb szerepelt a tévében, minthogy kipróbálja magát a stand up comedy tehetségkutatón. Saját bevallása szerint volt már ingyen konyhán pénztáros, légifolyosó-takarító a reptéren, de elvégezte a Tokió Hotel Katolikus Egyetemet és egy újságíró iskolát is. Álhíreket és blogot ír a neten, jeleneteket talál ki Gálvölgyinek, szívesen süt ki Humor Falatokat otthon. A „mediterrán Ózd”, vagyis Miskolc szülötte, az acélvárosi Bellano, Bellus István…

 Miskolcról származol, ott is élsz és gyakran fel is lépsz otthon. Mivel másabb saját közönség előtt, lényegében ismerősöknek fellépni?

Az a legjobb, amikor otthoniakkal találkozom, és mondják: „Pisti, nagyon jó, amit csinálsz, nekem Kiss Ádám a kedvencem, de természetesen rögtön utána Te vagy.” Igazából, senki nem szeret otthon fellépni. Nem tudom miért, de van az emberben egy tartás, plusz izgalom. Az elején bennem is volt egy erős gát, amikor megláttam anyámat a nézőtéren. Mondtam valami csúnyát és láttam rajta, hogy ezt nem kellett volna. Ő mégiscsak a fiát látja a színpadon, nem a humoristát. Mindig figyelek a trágár beszédre, és ha olyan a közönség, nem mondok obszcén dolgot. Amikor nagyrészt fiatalok vannak, muszáj, mert nekik a szabadszájúság a természetes. Általában nincs is ezzel gond, de otthon azért más. Régi nagy igazság, hogy az ember nem lehet próféta a saját hazájában. Tudom, nem csak én gondolom így, volt már, hogy Aranyosi Petit hívtam haza fellépni – ő is miskolci -, és eljött ugyan, de nem szívesen szerepelt otthon. Inkább a kollegákat hívom, ők pedig jönnek is szívesen, amiből adódott már jó néhány vicces sztori is. Egyikük elhozta egyszer a barátnőjét, egy szőke cicababát. A helyi plázában volt a műsor, és amíg a srác szerepelt, addig a lány szétnézett az épületben. Később visszajött és azt mondta, nem is gondolta volna, hogy Miskolc ilyen szép.

A stand up comedy már népszerű műfaj volt, amikor elkezdted. Hogyan tudod építeni a karriered? Egyáltalán lehet tudatosan tervezni, vagy be kell vállalni mindent, ami jön?

A fellépéseink szervezője az elején megkérdezte, ki mit vállal, milyen rendezvényeket, helyszíneket. Letisztáztuk, ki mire hajlandó, falunap, esküvő, céges rendezvények. Amióta a Dumaszínházban vagyok, nem voltam falunapon, de előtte – amikor még egy másik műsorszervezővel dolgoztam - sok ilyen rendezvényt vállaltam. Az is igaz, hogy mostanra már lepróbálták ezeket az előadókat minden lehetséges helyen, és például egy falunapon nem mindig működik a stand up comedy. A belépőjegyes rendezvények mindig sokkal sikeresebbek, mint ami ingyenes, hiszen oda azok jönnek, akiket ez a műfaj tényleg érdekel. Az viszont kétségtelen, hogy az ismertséget a Showder Klub hozza meg, mert hiába vagyunk ott a Comedy Centralon, azt jóval kevesebben érik el. Szépen lassan kezdenek megismerni engem is, ami főleg azért jó, mert kevesebb időt kell a szimpátia elnyerésére szánni a műsor elején. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy bárkivel lépek fel, az ő közönségük engem is elfogad. A saját közönségemet még nem tudom meghatározni, de az biztos, hogy populáris témákkal bárhol sikert lehet aratni.

Éreztél bármikor olyat, hogy a közönség más – ismertebb, befutott – előadókkal hasonlít össze? Voltak ilyen jellegű visszajelzések?

Ilyen tapasztalatom nincs, mert vagy elfogadtak, és nem mértek másokhoz, vagy úgy hasonlítottak össze, hogy azt nem vettem észre. Bekiabálás még nem volt, hogy mondjuk „miért nem az Aranyosi jött, mert ő jobbakat mond”. Eleve nem nagyon divat a beszólogatás, hacsak nincs ott egy részeg, aki még hangos is. Egy eset viszont megmaradt az emlékeimben. Szlovákiában léptem fel, három falu közös rendezvényén, úgy háromezer ember előtt, magyarok lakta területen. A színpad szélére ült egy nagyon részeg srác, aki folyton kiáltozott. Bármilyen sztorit kezdtem el mondani, bekiabált, hogy „Ki ne mondd!”, és amikor befejeztem, hozzátette: „Kimondta!”. Folyamatosan próbált megzavarni, de nem derült ki, miért. Feltételezem, az alkohol bátorító hatása miatt. Megkérdeztem a közönséget, mi a csávó neve, megmondták, én meg persze bemondtam a mikrofonba, hogy „itt van velünk XY, próbál nekünk segíteni”, erre aztán elcsendesedett. Ha az ember tudja kezelni az ilyen eseteket, az jó érzés, pláne, ha még menekülni sem kell.

Nem a „szokásos” úton jutottál el a Dumaszínházba, volt néhány érdekes kitérő, mielőtt a társulat tagja lettél…

Valamikor 2007 tavaszán kerültem bele ebbe az egész humor-dologba. Rokker Zsolti (alias Erdei Sanyi) tető alá hozta a Miskolci Humorszínpadot, aminek volt három-négy tagja. Sikeres, népszerű rendezvényeket hoztak össze, de nem nagyon akartak költeni a marketingre. Találkoztam Sanyival, beszélgettünk, bátorított, hogy próbáljam meg. Felléptem ott egyszer-kétszer, részt vettem a szervezésben is, kicsit felpörgettük a dolgot. Később volt egy jótékonysági rendezvény a miskolci gyermekotthon megsegítésére, az már igazi nagyszínpados előadás volt. Nem sokkal ez után láttam egy hirdetést az újságban, hogy az ATV humorbajnokságot szervez. Tudtam, hogy a Hajdú Péter csinálja, írtam neki, elhívott a válogatóra, vagyis azonnal a mélyvízbe ugrottam. Nem volt egy nézett műsor, de mégis a tévében szerepeltem, ami rutin nélkül nem volt egyszerű. A Dumaszínházból is voltak páran, például Dombi (Dombóvári István – a szerk.), vagy Szupkay Viktor, akik már jóval tapasztaltabbak voltak nálam. A rutintalanság főleg a színpadra lépés, az előadásmód szempontjából volt hátrány, mert anyagban azért egész jól megvoltam. Ehhez hozzátartozik, hogy Varga B. Tamás személyében kiváló segítségem volt a felkészülésben. Ő már jó tíz éve termékeny író volt, régóta dolgozott az Irigy Hónaljmiriggyel, meg a Gálvölgyi Showban. Az egyik közösségi oldalon írtam neki, szimpatikusnak talált, gyakorlatilag a hónom alá nyúlt és össze is barátkoztunk. Az ATV után – Dombi és Szupkay ajánlására – elmentem a Godot-ba a tehetségkutatóra, ahol 2008 februárjában Litkai Gergő felajánlotta, hogy legyek „bandatag”. Nem sokkal később jött a Comedy Central, majd én is sorra kerültem a Showder Klubban. A többiekhez képest más lépcsőket jártam végig, valahogy így jött ki a lépés.

Mivel foglalkoztál a humor előtt, és miért akartál váltani?

Számítástechnikai nagykert üzemeltettem Miskolcon, azzal foglalkoztam főállásban, 1994-től kezdődően. E mellett viszont nálam is igazak a sztereotípiák, hogy gyerek-, és fiatalkoromban én voltam a bohóc a társaságban. Nyomtuk a poénokat, ment a röhögés és a röhögtetés, szóval a humor mindig fontos volt nekem is. Nézőként voltam párszor a Miskolci Humorszínpad előadásain, és egy idő után azt gondoltam - ahogy szerintem sokan kezdtünk így –, hogy ezt én is meg tudnám csinálni. Előbb-utóbb persze feltettem a kérdést magamnak: Mi bajom lehet, ha megpróbálom? Az elején persze még csináltam a boltot is, de a multinacionális cégek mellett egyre kevésbé rúghattunk labdába. Küzdöttem becsülettel, de amikor a legnagyobb vevőm közölte, hogy a válság miatt nem tudnak többet vásárolni, akkor tudtam, hogy vége van. Bezártam a boltot, és most csak a humorral foglalkozom. Írok, és oda adom el az anyagaimat, ahova lehet. Gálvölgyi show, Rádiókabaré, egyebek. No, és persze ott vannak a fellépések, tévéfelvételek, blogírás.

Rövid idő alatt egy csomó olyan emberrel ismerkedtél meg és kerültél jó kapcsolatba, akiket eddig csak a tévéből ismertél. Hogy élted ezt meg?

Érdekes dolog volt ez, amit megint csak Varga B. Tamás barátomnak köszönhettem. Elvitt magával néhány Gálvölgyi-show forgatásra, és el is juttatott párat az anyagaimból a szerkesztőknek, akiket idővel a helyszínen meg is ismerhettem. Rendszeressé vált a kapcsolat, és egy idő után összeismerkedtem Gálvölgyi Jánossal is. Nyilván, ahogy szerzőként, vagy előadóként megjelentem itt-ott, bekerültem a tévébe, találkoztam azokkal, akiket eddig csak a képernyőn láthattam. Az elején furcsa volt, de szerintem a többség túlmisztifikálja a dolgot, hiszen akik a médiában szerepelnek, ugyanolyan emberek, mind bármelyikünk. Közhelyesen hangzik, de tényleg így van. Az emberekben mégis benne van, hogy saját maguk közül kiemelnek néhányat, akiket aztán bálványozhatnak. Felruházzák őket kitalált tulajdonságokkal, jobbnak gondolják saját maguknál, és autogramot kérnek tőle. A környezetem is sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít annak, hogy ismerősként beszélgetek, vagy pizzázok Gálvölgyivel, mint amit kellene. Záporoznak a kérdések: Milyen ember? Jó fej? Az életben is humoros? Satöbbi. Otthon persze, egy-egy esemény, vagy forgatás után mindenki elájul, hogy kivel találkoztam, még a saját lányom is.

Pedig ő már kipróbálhatta a másik oldalt is…

Igen, neki már volt tévés kalandja. Ismét Tamás volt a „ludas”, ő segített belekóstolni Fanninak a médiába. Szerzőként Tomi sokat írt az Irigy Hónaljmirigynek, szinte az összes tévés produkcióhoz volt köze. A Pityu TV című részben Uszi (Uszkó László – a szerk.) egy vállalkozót játszott, akinek iskolás fiát Kabai Laci alakította. Apa megvette a TV2-t a kicsi fiának, aki innentől kezdve két testőrt fogad, két gyereket, Tamás fiát és a lányomat. Nem is egy jelenet van, ami kimondottan róluk szól, és mikor a fater megkérdezi, kik ezek, akkor el is hangzik a nevük, hogy a „Bellus Fanni, meg a Varga Benji”. Két napig voltak ott a forgatáson, sok jelenetben szerepeltek, csináltak verekedős effekteket, és persze megismerkedtek a srácokkal. Mondani sem kell, mekkora sztárok lettek otthon a suliban.

Hogy élte meg a család ezt a változást?

E tekintetben is szerencsés vagyok. A feleségem kozmetikus, előbb egyéni vállalkozóként dolgozott, most meg a cégben végzi a munkáját, de mindig önálló volt. Sosem figyeltünk arra, ki mennyit keres, nem lényeges kérdés számunkra, hogy ki tesz többet a közös kasszába. Látta azt is, hogy nekem már nagyon megterhelő volt az üzlet, a válságtól függetlenül is. Minden Budapesten volt, hetente többször kellett jönnöm áruért, ami egész napos utazást jelentett, főleg az után, hogy a számítástechnikai eszközforgalmazó cégek specializálódtak. Szinte minden alkatrészt, hardvert, ami egy gépben van, máshol kaptam meg. Előfordult, hogy tizennyolc helyre kellett mennem, hogy jó áron tudjam beszerezni a cuccokat. Nyilván többet is lehetett keresni, de sokkal fárasztóbb is volt. Emiatt a feleségem nagyon örült a váltásnak. Többet vagyok otthon, elég idő jut a lányomra, és még ha elő is fordul, hogy szállodában, vagy valamelyik kollegánál kell aludnom, azzal foglalkozom, ami igazán érdekel.

Egy vállalkozás után most mindent a humorra építesz. Mi lesz, ha nem jönnek be a számításaid, vagy éppen hirtelen véget ér a stand up comedy népszerűsége? Mihez kezdenél akkor?

Nem vagyok megijedve, mert eddig is úgy alakult az életem, hogy amikor kellett, szerencsém volt. A számítógépes boltom, például, egy nagyon jó barátom révén jött össze. Szólt, hogy egy ismerőse kereskedelmi végzettségű embert keres, aki a cégének egy boltját vezetné. Abban még nem voltam tulajdonos, de ott indult el. Még létezett az újrakezdési hitel, kamatmentesen kaptunk négyszázezer forintot négy évre. Maszekként csináltuk a céget négy évig, aztán – már egyedül – összehoztam a saját üzletemet. Az is óriási szerencse, hogy most itt vagyok, de ha máshoz kellene nyúlni, nem lenne probléma a váltás.

A vidéki mentalitás, szemléletmód hogyan segít az írásban, alkotásban?

Főváros és vidék között nincs nagy különbség szerintem, legfeljebb annyi, hogy nincs nálunk metró. Az élet ugyanúgy zajlik itt is, meg ott is, legalábbis ami egy Miskolc – Budapest viszonylatot nézve elmondható. Nincs akkora differencia. Több ember és busz jár Pesten, de a látásmódomban nincs számottevő különbség, legalábbis nem érzem, hogy lenne. Ugyanazokat a híreket olvasom, látom, és a mindenkinek ismert történéseket próbálom lereagálni. A BKV-s blokkjaim nyilván sokkal halványabbak, de a helyett Miskolci Közlekedési Vállalatot mondok, így az MKV-s poénjaim sokkal erősebbek. Különbséget ott látni, ahogy például Bödőcs Tibi fogja meg a saját mikroklímáját, de nála nyilván jóval nagyobb is a kontraszt a nagyvárosi élettel szemben.

Örök kérdés egy humoristával kapcsolatban, hogyan tudsz ennyi bolondságot összehordani, kitalálni?

Néha szenvedek, mert nem bírok összekaparni semmit, néha meg jön. Azt vettem észre, jobban inspirál, ha ketten, hárman vagyunk. A mostani anyagaimat, amikkel fellépek, végül is egyedül írtam meg, egy-két olyan poén van benne, amit átbeszéltünk valakivel. Működik viszont a „geg-party”, ami nekem sokat segít. Előfordul nálam is, hogy kocsiban, utcán, vagy egészen váratlan helyeken jut eszembe valami jó poén, amit akkor gyorsan rámondok a telefonra, vagy feljegyzem. Mint mindenkinél, legtöbbször nálam is van egy füzet, és ha kell, azonnal írok.

Mondjuk nehéz elképzelni egy jókedvű baráti összejövetelt, amikor az egyik kezedben a söröskorsó, a másikban meg a jegyzettömb…

Egy baráti társaságban nem lehet két órán keresztül úgy társalogni, hogy folyamatosan jegyzetel az ember, ez kétségtelen. Tutira megölném a hangulatot. Észrevettem azt is, hogy mostanában a baráti összejöveteleken a többiek már nem is mindig erőltetik annyira magukat, mondván, nekem ez a szakmám, vidítsam fel őket. Arra viszont figyelek, hogy ne essek túlzásokba, ne mondják, hogy velem már nem lehet normálisan beszélni. Valahol mindig az egyensúlyra kell törekedni. A nap huszonnégy óráját persze amúgy sem az anyaggyűjtéssel töltöm, bár a híradót sokszor jegyzetfüzettel a kezemben nézem. Jártam már úgy, hogy elalvás előtt beugrott valami, nem írtam fel, és el is felejtettem reggelre. Azóta az éjjeliszekrényen is tartok egy pár üres lapot, vagy ha kell, felkelek, átmegyek a dolgozószobába és felskiccelem az ötletemet.

Hogy érzed magad a csapatban, mennyire találtad meg a helyed?

Kezdetben feszélyezett, hogy egy összeszokott társaságba érkeztem, tartottam attól, hogy nem tudok majd beilleszkedni. Szerencsére hamar elfogadtak a többiek is, nyilván látták, hogy dolgozom, aktív vagyok az „ötleteléseken” és igyekszem mindenkivel jóban lenni. Természetesen nem lehet egyformán baráti a viszony az összes kollegával, de például Aranyosi Petivel nagyon jóban vagyok – nem csak azért mert földim -, ahogy Dombival is. Az újakat egyelőre nem nagyon ismerem, talán mert vidékről jövök és ritkán lépünk fel együtt.

Művésznek, vagy – jó értelemben vett – humoriparosnak tekinted magad?

Nehéz kérdés, főleg, hogy saját magamat kellene besorolni. Kiindulhatok abból, hogy felmegyek a színpadra, mások meg ülnek és nézik, amit produkálok, ilyen szempontból valóban művész vagyok. Fizettek a műsoromért, cserébe szórakozni akarnak, aminek eleget kell tenni. Ugyanakkor a „művész” szót értelmezhetjük az elterjedt, kissé sztereotip formájában is, amiben sok olyan jellemző van, ami nem én vagyok, nem jellemző rám. Szerintem a művész inkább egy festő, vagy operaénekes, még ha ebben lehetnek is árnyalatok, fokozatok. Emellett persze iparosnak is tartom magam, ha azt veszem, hogy írok a Gálvölgyi show, vagy más műsorokba jeleneteket. A munkám valahol ez is meg az is, iparos munka és művészet.

Mivel foglalkozik Bellus István, amikor nem alkot, nem lép fel, nem dolgozik?

Nem nagyon szakadok el a munkámtól, mert a szabadidőben is humoros dolgokat írok, van egy hírkomment blogom. Pár éve elkezdtem, aztán abbamaradt, most meg folytattam, kedvtelésből. Egy fő célja van: tornáztatni az agyam. Valós hírekre reagálok kitalált történetekkel, ez kikapcsol. Időnként persze elszakadok a géptől, és kertészkedem kicsit a ház körül, illetve fontos része még az életemnek a zene. Lényegében bármilyen hangszert megszólaltatok, pedig csak gitározni jártam, meg egy szintetizátor-bácsihoz. Ebből fogok is írni egy anyagot, mert hatalmas forma volt az öreg. Tudni kell róla, hogy félig süket, tehát ha bemegyek a szobába, köszönök, nem hallja meg. Megkérdezi: „Ez milyen dúr?”, és azt mondom „dirr-durr”, rámondja, hogy jó. Viszont, ha egy hangot félreütök, egyből észreveszi. A zenét nagyon hallja, de semmi mást, nagyon vicces fazon.

Milyen célokat tűztél ki magad elé?

A mai magyar humor nagyrészt a stand up comedy-ből áll, legyen szó tévéről, rádiókabaréról, vagy bármi egyébről. Bárki, aki humoristaként kézzelfogható szakmai célokat tűz ki, az a Bon-bon díjban, vagy a Karinthy-gyűrűben gondolkodhat. Azt jó lenne megkapni, elérni. Ezen túl a szokásos: szeretnék még jobb lenni, minél több embert megnyerni, sokakhoz eljutni, vagyis jól működni a színpadon, és ami talán a legfontosabb, új dolgokat kitalálni. Ez már csak azért is aktuális, mert bármilyen kedvelt is a stand up comedy, most nagyon beállt. Vagyunk úgy harmincan, és mindenki arról mesél, mi volt a fiával, lányával, a kórházban, a szupermarketben, az urológusnál, a moziban, satöbbi. Egyszer Bödőcs Tibi mondta, hogy gyakorlatilag minden téma fel van dolgozva, nehéz újat kitalálni. Ráadásul egyre gyorsabb a tempó, ma már reagálni kell minden történésre azonnal. Az emberek nézik a tévét, hallják a híreket, látják a – sokszor bugyuta – műsorokat, és ami ott van, azt nem csupán elhiszik, hanem nagyban meg is határozza az életüket. Elvárják, hogy beszélj a kedvenc és gyűlölt politikusaikról, celebjeikről, sorozataikról, vagyis a mindennapjaikat kitöltő dolgokról. Mindezt persze úgy kell csinálnod, hogy ne legyél unalmas, és újdonságként hasson, és ha lehet, találj ki olyasmit, ami még nem volt. Jár az agyam nekem is, de ahogy hallom, mindenkit ez foglalkoztat. Az internetben még látom a jövőt, tehát a világháló és a marketing tud még színezni ezen a dolgon.

Mit tanácsolnál annak, aki most szeretné elkezdeni ezt a műfajt?

Az utánunk következők között is van olyan, aki nem önmaga próbál lenni, hanem egy figurát igyekszik utánozni, azaz megjelentek a klónok. Kőhalmi Zoli mondta jól, ennek a műfajnak az egyik fontos jellemzője, sőt talán a lényege, hogy az előadó megtalálja a saját stílusát. Ne másra próbáljon hasonlítani, hanem ő legyen ott a színpadon, a saját gondolataival, stílusával, egyéniségével. Csak az érdekes, ha megpróbálnak valami újat hozni – és ez az élet minden területére igaz –, a saját élményeiket viccesen előadni, megjeleníteni. Nem könnyű, de szerintem így érdemes belefogni. Nem mondom, hogy egyszerű folyamatosan termelni a jobbnál-jobb vicceket, úgy, hogy a közönség is vevő legyen rá. Nehéz szakma ez, még ha a siker nagyon vonzóvá is teszi.

/Koncz Csaba