„Rockzenész akartam lenni, és most ukulelén játszom”
– interjú Pataki Balázzsal –
Informatikus mérnök, író, előadó, humorista, apuka, ráadásul egyből kétszeres. Különleges képessége révén híres emberek magasságát tudja utánozni, félelem nélkül, és szinte minden gyorséttermi eladóhoz van pár vicces szava. Elméleti focista, ukulele-rocker, aki álnéven ír álhíreket, egy igazi portálra. Már első médiaszereplésekor bűnbakot csináltak belőle, pedig csak néha rajzolta űrhajóként le anyukáját, aki viszont cserébe hódnak öltöztette. Nagy rajongója a japán kultúrának, a magyar disznóölésnek és a felesleges alkalmazások kifejlesztésének. Az anagramma-játék legfőbb terjesztője, „Zab Kata Pisál”, vagyis Pataki Balázs
Leginkább sehogy. Ők az első két gyerekeim – egyébként kétpetéjű ikrek –, a velük járó munka és az apukaság valóban dupla kihívás. Az elején egyszer bementem egy napra dolgozni a munkahelyemre, és a buszon elaludtam. A sofőr ébresztett fel a végállomáson, gondoltam is rá, hogy csináltatok egy pólót, amire ráíratom: „Kétgyerekes apuka vagyok, kérem, hagyjon aludni!”. Próbáljuk oldani a feszültséget, ezért a feleségemmel sokat viccelődünk a problémákon, valaki mindig elsüt egy-egy poént. Ezek aztán megmaradnak, elmesélem a barátaimnak, végül összeáll egy négy – öt perces blokk a műsorba. A születés, a vajúdás, a hálapénz kérdése, a különböző babaholmik beszerzése, a szülői túl óvatoskodás, és minden, ami ezzel jár, poénforrás. Eddig is gyanús volt, amikor a Dumaszínházból valaki szülő lett. Meg voltam győződve róla, hogy csak azért csinált gyereket, mert kifogyott az anyagból. Mindenki tagadta, de már rájöttem, hogy tényleg ezért csinálták. Nekem kétszer annyi sztori kellett, ezért lettek ikrek.
Egy, az interneten fellehető videó szerint már kisgyerekként is megkísértett a média…
A családi legendárium része volt, hogy bölcsődés koromban egyszer eljött a tévé és forgattak egy epizódot a Hétköznapok anatómiája című sorozatban, Bűnbak címmel. A filmben szereplő kislány apukája riporterként dolgozott, ő készítette ezt a részt a sorozatban. Főleg a saját lányát kérdezgette, akinek előtte megtanította, mit kell válaszolni. Az irányított kérdéseknek mindig én voltam a kárvallottja. Olyanokat kérdezett például, hogy „Balázs felmászik a radiátorra?”, mire a kislány rávágta: „Igen, a Balázs felmászik a radiátorra”. A végén aztán megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e a bűnbak, mire azt válaszoltam, „Nem, én a Pataki Balázs vagyok!”. Megvolt a forgatás, le is ment adásban a kész anyag, akkor egyszer, de így nyilván senki nem látta a családban. Harmincöt éve mesélték a szüleim, hogy milyen helyes voltam a képernyőn. Végül a feleségem utánanézett az MTV archívumában, és megszerezte nekem a felvételt DVD-n, karácsonyra. Olyan elérzékenyülés volt, hogy még most se nagyon múlt el. A haverjaim persze az óta szállóigét csináltak ebből, tehát bármi van, mindennek én vagyok az oka.
Miért lettél informatikus?
Apukám informatikus volt és állandóan magyarázta, hogyan vannak ott a bitek, a változók, így ezt a témát gyűlöltem. Valószínűleg minden gyerek így van ezzel, amikor az apja a szakmáját akarja ráerőltetni. A szülő azt mondja, „gyere fiam, megyünk, CNC esztergálunk egy kicsit”, akkor a gyerek nyilván focizni szeretne inkább, meg is van a konfliktus. Egyszer viszont adódott egy szakmai problémám. Rondán írok, ezért aztán már középiskolás koromban is számítógépre vittem a jegyzeteimet, így negyedik osztály végére lett egy jó kis anyagom, amiből szépen meg lehetett csinálni az érettségi tételeket. Floppyn volt meg az egész, le akartam menteni egy másik lemezre, nehogy valami baja legyen. Sikerült az ürest másolni a telire, vagyis négy év munkája szállt el egy pillanat alatt. Kicsit ideggörcsöt kaptam, majd előkerestem azt a csekély tudást, amit apukám mégis rám ragasztott. Rémlett, hogy az adatok ott vannak a lemezen, nem törli a gép mindjárt, csak úgy tűnik, mintha nem lenne már rajta semmi. Német nyelvű szakkönyvekből, egy általam nem ismert számítógépen, nem értve a számítástechnikához, pár hét alatt sikerült visszaállítani az adatokat. Apukámat nem akartam megkérdezni, mert tudtam, hogy akkor elmagyarázza, és nem fogom megérteni. Saját kútfőből sikerült helyrehozni a floppy tartalmát, és ez akkora sikerélményt adott, hogy onnantól tudtam, ehhez én értek. Így indult a dolog, és bár a munkám során rendszereket tervezünk, de a mai napig érdekel, hogyan lehet egy-egy szoftvert átalakítani a saját igényeim szerint.
Mondjuk az internetes szótár nem az informatikusok vágyainak tárgya. Mi vezetett mégis az MTA Sztakihoz?
Apukám vásárolt egy NeXT Computer nevű számítógépet, amiből az országban volt még egy, Kovács Lacié, a későbbi főnökömé. Annyira lelkes volt, hogy megalapította a Hungarian NeXT User Groupot, aminek ő a vezetője lett, mi pedig a tagja, itt kezdődött az ismeretség. Később volt egy álláspályázat az MTA Sztaki, Elosztott rendszerek osztályán, aminek ő volt a vezetője, felvettek és az óta ott dolgozom. Ez az osztály már rögtön az internet hazai indulása óta web programozással foglalkozott, a főnököm gépén volt az első intézményi web-server (www.sztaki.hu). Ő nagyon benne volt ebben az egészben, sőt, a „honlap” szó – a „website” fordítása – is tőle származik 1995-ből. „Honlap” és „ottlap” volt a javaslata, és végül az előző ragadt meg, pedig az sem jó. Ettől függetlenül azért büszkék vagyunk rá.
Nem nézik rossz szemmel a munkatársaid, főnökeid a „másodállásodat”?
A céges profilomban, fénykép helyett egy szemüveges majom képét látod. Ez azért sok mindent megmagyaráz. Volt egy személyzetis kollega, aki ragaszkodott volna hozzá, hogy vegyük le, de végül megegyeztünk, hogy ha tíz évig nem volt gond vele, akkor ez után is jó lesz. Az elvárások nálunk rettentő egyszerűek, az a fontos, hogy legyen elvégezve a munka, ha pedig közben még vicces is vagy, senkit nem zavar. A főnököm támogatja a humorista dolgaimat, büszkélkedik vele, szóval nincs semmi probléma ebből.
Mi az, ami vonz a szereplésben és a médiában?
Érdekes dolog ez, mert nem tudom vonzódom-e a médiához egyáltalán. Tulajdonképpen be vagyok rezelve ettől az egésztől. Le akarom győzni az ide kapcsolható félelmeimet, bizonyítani akarok magamnak. Nyilván nem kényszerített bele senki, de voltak szavalóversenyek, műsorvezetés az iskolai műsorban, onnan indult valahogy ez a vonzalom a szereplés iránt. Nyolcadikos koromban Beatles-paródiákat csináltunk. Playback volt, de leszerveztünk mindent, még azt is, hogy a rajongók lerángassák rólunk a ruhát. Teljes őrület volt, és szívesen vettem részt mindig az ilyen mókákban, mégis érzem magamban a lámpalázat a színpadra lépés előtt. Legyőzni ezt érzést, ez az igazi kihívás!
Miért megy az ember fel a színpadra, ha dolgozik benne a lámpaláz?
Az iskolában is jó voltam az óra közbeni poénok bemondásában, megnevettettem az osztálytársaimat és gyűjtögettem az aranyköpéseiket. A tanév végén felolvastatták velem ezeket, osztálytalálkozókon is mindig idéznem kell belőlük. Az első poénom, amin többen nevettek – általános iskolában – a tanárokon csattant. Az osztályfőnököm egy nagy intővel honorálta, beírt az ellenőrzőmbe, így ez igazi „write in comedy” lett. A humor már a szüleimnek is fontos volt, apukám – velem együtt – sokszor hallgatta a Rádiókabarét. A nagybátyámnak meg volt három kazettája. Egy a „3+2” nevű lakodalmas zenekartól, az „István, a király”, és az 1982-es Humorfesztivál. Az István, a királyt és a 3+2-t nem értettem, ahogy a Humorfesztivált sem, de azon legalább nevettek, gondoltam, ez jó lesz nekem is. Kívülről tudtam az egészet, de annyira, hogy is a kazetta nyávogását is visszamondtam egy az egyben.
Melyik hivatásodról mondanál le, ha muszáj lenne?
Nem tudom megmondani, hiányozna mindkettő. A rendes állásomból van a jövedelmem, a másik meg hobbi. Talán lehetne a humor az első, de ma már nagyon nehéz felépítenie magát az embernek előadóként. Ez a piac elég kicsi, felülemelkedni a tíz legjobb, legnépszerűbb humoristán, elérni, hogy sok haknid legyen, egyáltalán nem könnyű. Ráadásul élvezem a munkámat, szeretek problémákat megoldani, gondolkodni rajtuk. Egy lottó ötöst is csak azért lenne jó nyerni, mert akkor az összes vad és felesleges ötletemet megvalósíthatnám. Most mégse mondhatom, hogy csináljunk egy „babylog” alkalmazást, vagy „sírás detektort”, ami megmondaná, miért sír a gyerek. Másik ötletem a „baby step counter”, azaz a „bébi-lépésszámláló”. Megszámolná, hányat lép, illetve rúg a kicsi, amikor még bent van az anyuka hasában. Teljesen értelmetlen, de ez engem mégis érdekel.
Nem hiszem, hogy sokan mondják még azt, hogy a kedvenc hobbijuk az anagrammák alkotása, Te viszont ezt állítod. Mi benne a leginkább érdekes?
Az anagramma zseniális játék. Veszel egy szót, összekevered a betűit, majd új, értelmes szót, szavakat raksz ki belőlük. Híres, vagy legalábbis ismert emberek neveit keverem meg, úgy, hogy legtöbbször az adott személyre jellemző dolgokat kapok. A műsorban úgy szoktam ezt felvezetni, hogy az alanyok valódi személyiségét tárja fel a nevük. Így lesz például, Hiller István-ból „Nihil Elvtárs”, vagy Hajós András-ból „Randa Sós Háj”. Azokból a nevekből, amiben sok a magán és mássalhangzó, biztosan ki lehet hozni értelmes szavakat. Kiss Ádám neve túl rövid, Hadházi László viszont maga „Száz haláli hód”. Fellépő társaim és az előadást megrendelő cég nevéből legtöbbször faragok valamit. Sokszor durva kifejezések jönnek ki, de a közönség mindig kiköveteli, hogy elmondjam.
Két éve jelent meg egy könyv, melyben három humorista kollega mellett társszerző vagy. Honnan öt az ötlet, miért vágtatok bele?
Nem hiszem, hogy meglepő, de A Föld 99 legkevésbé ismert csodája Litkai mester agyszüleménye volt. Közös olvasmányélményünk a Molvánia című fiktív útikönyv, ami egy elképzelt, ex-szocialista országról szól. A szóban forgó állam kicsit emlékeztet Magyarországra, Oroszországra, Romániára, a történet szinte egy írott, szatirikus humorral feldolgozott Borat. Korrektül kivitelezett, nagyon szórakoztató könyv, egy ausztrál humorista tollából. Az első gondolat szerint visszafordítottuk volna a dolgot, és mi akartuk fricskázni kicsit az ausztrálokat. Végül aztán abban maradtunk, hogy legyen egy nagy képes album, amiben az országokon kívül minden helyszín, történet kitaláció. Karácsonyra kellett volna megjelennie, pedig nyár közepén beszéltünk róla először. Egy hónap alatt mindenki kész volt huszonöt írással, amit még Andráséknál (Kovács András Péter – A szerk.) ötleteltünk ki, sok sör és virsli mellett. Az album aztán mégis két évvel később jelent meg, mert lett egy kiváló grafikusunk, Erdélyi Mihály személyében, aki zseniális rajzokkal, grafikákkal töltötte fel a könyvet. Hosszú munka volt, de igazán megérte.
Előadás, könyvírás, cikkszerzés a Hócipőben, Rádiókabaré. Melyik áll hozzád a legközelebb, mi az, ami tényleg Te vagy?
A Hócipőben csak azt nem szerettem, hogy nem volt azonnali visszajelzés. Mi már internet generáció vagyunk, rögtön akarjuk tudni a munkánk hatását. Ezért is szeretem most jobban az álhírportálunkat, mert ott egyből van instant véleménynyilvánítás. A stand up comedy-ben az a jó, hogy egyből látom a közönség reakcióit, a másoknak írt jeleneteknél viszont már kicsit döccen a dolog. Nyilván sok múlik az előadó színészi teljesítményén is. Ezek közül melyik a jobb? Nem is tudom. Tudom, hogy néha cizelláltabban írok, mint kellene, de a szerzői munka, úgy érzem, jól megy nekem. Tudom, hogy jobb, ha a poénok rövidek, mert az ember elfelejti az elejét, én meg cirkalmazom a mondandómat, mert esetleg éppen a körmönfont megfogalmazásban érzek viccet. Az biztos, hogy ha valakinek a színpadon nem csak a beszélőkéje, a poénjai, hanem a színészi tehetsége is megvan, az a legjobb. Nekem még ez utóbbin kell sokat dolgozni.
Mennyivel nehezebb ma viccesnek, aktuálisnak, szórakoztatónak lenni, mint pár évvel ezelőtt?
Mindannyian ugyanabban a kis országban élünk, a hírek, a problémák sem sokban különböznek, de mégsem beszélhetünk mindig ugyanarról a témáról. A másik gond, hogy egyre nehezebb az újaknak kitűnni a tömegből. Elég sok, különböző stílusú előadó van, az intellektuális Kőhalmi, a vicces srác, Kiss Ádám, a vidék hangja – okos körítéssel –, Bödőcs Tibor, a mindenevő, fergeteges agyú Kovács András Péter, Hadházi Laci, aki színészből zseniálisan old meg különböző helyzeteket, most pedig már itt van Kormos Anett, aki meg nő, csak hogy néhányat említsek a színes palettáról. Nekem mi marad? Az első transzvesztita előadóként próbálhatok kitűnni. Igyekszem tehát olyan témákat találni, mint például az anagramma. Intellektuálisnak tekinthető dolog, a végeredmény közérthető és nagyon direkt humor. Amikor tehát amikor azt mondom Lendvai Ildikóra, hogy „Didi keni lóval”, vagy „Ilike, van dildó?”, azt a közönség jól fogadja, érti, mégis sugall némi agymunkát.
Mik a legfontosabb tervek?
Jó lenne fejlődni a színészi készségben, sokkal inkább el kellene játszanom a dolgokat, nem csak elmondani. KAP például most tudatosan ráállt erre, több mozgással, játékkal szeretné előadni a történeteit, így sokkal színesebb, élvezetesebb a dolog. Az egész amerikai stand up comedy ezért más, mint a magyar, mert mi beszélünk és várjuk, hogy majd a szó ereje eladja a viccet. Kint inkább színészből indulnak el, így adják elő. Hadházi Laci nyilván, mint színész, már így csinálja, KAP is kezd belejönni, én pedig néha már felemelem a kezem. Lehet, hogy egy profival kellene konzultálnom, esetleg el kellene végeznem egy OKJ-s színészképzőt. Eszembe is jutott, hogy talán az OKJ-s stand up-képzőt kellene indítani. Semmi értelme nem lenne, de jól keresnénk vele, mert érdeklődőből nem lenne hiány.
A stand up comedy bizonyos tekintetben a megújulásról is szól. Hogyan lehet mindig érdekesnek maradni a színpadon?
Ez az egyik legnehezebb része a humorizálásnak. Tavaly elhatároztam, énekelni fogok, ez is csak egy olyan dolog, amihez nem értek. Nincs hangom, és bár tanultam zongorázni, de gondoltam, mégis inkább ukulelén fogom magam kísérni. Az ukulele egyébként egy kis hawaii, húros hangszer, mint egy apró gitár. A közönség leginkább Israel Kamakawiw’ole révén ismerheti. Ő az a nagyon kövér, hawaii előadó, aki az „Over the rainbow” című dalt játszotta ukulelén. Nekem is van egy, vettem hozzá torzítós hangfalat is, szóval őrület rock’n’roll van benne. Az ősbemutatót a Szigetre terveztem, így egy régi álom is teljesült, még ha nem is szó szerint. Szoktam mondani, hogy kamaszként két dolog érdekelt, rockzenész szerettem volna lenni, vagy nőgyógyász. Akkoriban úgy tűnt, ezen a két úton lehet legkönnyebben a női nemi szerv közelébe kerülni. Hogy ez mennyire sikerült? Jelenleg informatikus vagyok és ukulelén játszom. Sikeres lett a dolog, azóta a zenés Dumakoncerteken is fellépek a kollegákkal.
Mivel töltöd a szabadidőt, amikor nincs meló, nincs humor?
Szeretek focizni, még ha nem is tudok, én vagyok az, aki nagyon jól el tudja mondani bárkinek, mit hibázott el a pályán, de nem tudnám bemutatni, megcsinálni, ezért a többiek gyűlölnek. A humorizálás egyébként egy folyamatos elfoglaltság, reggeltől estig, minden nap. Nem kigondolod, hanem szembe jönnek a poénok, és amikor valami eszedbe jut, azonnal leírod, miközben jót szórakozol rajta te is. Mindemellett imádok legózni is. Az esküvőnkre, a feleségemmel ketten kaptunk egy robotépítő lego-készletet, de ő valamiért nem játszik vele annyit. Időrabló dolog, de karácsony környékén mindig szánok négy – öt napot rá, hogy egy-egy nagyobb projektet megvalósíthassak. Csináltam például egy olyan kis robotot, ami elmenekül a fény elől. Ennyit tud. Lerakod, megnézi, hol van fény, majd keres egy sötét pontot, és oda elbújik: egy igazi robotpatkány.
Miként lettél a japán kultúra nagy rajongója?
Tulajdonképpen nem tudtam semmit Japánról, és nem is nagyon érdekelt. Messze volt, furcsának tűntek ott az emberek, legalábbis a netes videók alapján. Az egyik japán tévés show-műsor például arról szól, hogy valaki nagyon rossz angolsággal felolvassa egytől tízig a számokat, és ha bármelyikük nevet ezen, azt elfenekelik. Nem akartam, hogy elverjenek, így nem foglalkoztam velük, mígnem jött egy három éves projekt Japánban, ami miatt negyedévente ki kellett utazni. Csodálatos élményekkel gazdagodtam, megismertem a kultúrájukat, tényleg nagyon jó volt.
Utazni viszont nem nagyon szeretsz…
Nem vagyok egy igazán utazós típus, de ezt nem bántam meg. Sokan abban lelik örömüket, ha folyton mennek valahova, de nálam az a „baj”, hogy rendkívül jól tudom magam érezni otthon, a számítógép előtt is. Kikapcsolódás az is, ha programozok magamnak valamit, még ha értelmetlennek tűnő alkalmazásról is van szó. Ettől persze még élvezem, ha elmegyünk kirándulni, de nem jut magamtól eszembe. A Dumaszínházas társasággal is el szoktunk menni időnként kikapcsolódni, vagy ott van például a hagyományos, nyári Dumavár – Humorvölgy, Nagyvázsonyban. Ez nekünk egyben csapatépítő tábor is. Tíz napig ott vagyunk, esténként fellépés van, egyébként meg kikapcsolódunk. Lemegyünk a strandra, ökörködünk, időnként megjelenik egy négytagú cigányzenekar, és féktelen mulatozásba fordulnak az esték. Jelentős mennyiségű alkoholt, és Hadházi Lacit viszünk magunkkal, előbbi hamar elfogy, utóbbi pedig főz nekünk bográcsban valamit. Jó hangulatú napok ezek, a műsort pedig a közönség is nagyon élvezi. A Rádiókabaré felvétel például nagy show. Hétfő este Litkai Gergő a fejéhez csap: „Basszus, még nem írtunk semmit!”. Kedden felkelünk délben, nekiállunk írni, megvagyunk hatra, hétkor kezdődik a felvétel. Litkai megint a fejéhez csap: „Basszus, írnom kell még két nyitót!”. Leül húsz percre, és ír egy zseniális nyitót. Mókás és spontán dolgok születnek, mint például a nagyvázsonyi vár eladása egy középkori ingatlanos szemével.
Mit szól a feleséged ahhoz, hogy a férje humorista lett? Ha jól sejtem, amikor egy pár lettetek, még nem voltál „hivatásos viccesember”…
Mindenben támogat és ez nagy segítség nekem. Elfogadta, hogy szeretem ezt csinálni, fontos nekem, és végeredményben pénzt is lehet vele keresni, még ha a humor csak másodállás is számomra. Megért, támogat, én pedig nem élek ezzel vissza, ez a mi megállapodásunk. A fellépéseket egyeztetjük, főleg ha hétvégi, és ha más dolgunk van, nem vállalom. A hivatalos verzió szerint egyébként, szeretem a disznóölést – pesti gyerek létemre –, és azért vettem el vidéki lányt, mert nekik voltak állataik. Ebben sok az igazság, mert ő tényleg vidéki lány, és valóban járunk le disznót vágni, de tulajdonképpen az interneten ismertem meg. Mindketten szerelmi csalódás után voltunk, de kigyógyítottuk belőle egymást. Stílusosan egy informatikus az interneten ismerkedett. Az ezredfordulón persze ez még máshogy vette ki magát, nem volt ennyire természetes az internetes ismerkedés, mint ma. Sokan mondták, hogy olyan, mint egy vak randi, nem ismered, nem látod, vagyis bizonytalan. Szerintem viszont ez nem igaz. Egy hónap alatt váltottunk ezerötszáz e-mailt, tehát sokkal jobban ismertem őt, mint ha randizgattunk volna négy-öt alkalommal. Írásban másképp fogalmaz az ember, talán többet is megenged magának, őszintébb. Nekünk mindenesetre nagyon bejött ez a fajta társkeresés, erre élő bizonyítékaink vannak, mindjárt kettő is.
Mit mondanál annak, aki most kezdene bele a humor-szakmába?
Ne kezdjenek bele! Most hagyják abba! Nem tudják megcsinálni! Nem férnek el! Esélyük sincs! Jó, komolyra fordítva, az a legfontosabb, hogy legyenek „valamilyenek”, és ne másra akarjanak hasonlítani! Egy új Kiss Ádám, még egy Beliczai Balázs, vagy bárki, aki hasonló az ismert vagy kevésbé ismert arcokhoz, az tényleg nem fér már el. Jó esélye van az első kínai-magyar, vagy roma humoristának, aki nagyon jó kis etnikai vicceket tudna mondani. Esélyes lehet az első norvég, fekete bőrű, lány stand up-os is. Végül is mindegy, csak új színt hozzon a palettára. Az a baj, hogy túl nagy hatása van a tévének. A Fiatal Félőrültek Fesztiválján fellépő újak többségénél észre lehet venni, hogy ők a képernyőn látottakat igyekeznek színpadra vinni, pedig az sokat torzít. Tíz-, tizenkét percre van összevágva egy fellépés, és folyamatosan pörögnek a viccek. A valóságban sokkal szerteágazóbbak a történetek, kevésbé szigorú a poénkényszer, az élő előadás sokkal interaktívabb a közönséggel. Voltam Erdélyben, ahol a Szomszéd néni Produkciós Iroda szervezi a Humorfesztivált. Az egyik kezdő fellépő Kiss Ádám hangján, Kőhalmi Zoli stílusában, Bödőcs Tibor-típusú poénokat adott elő, Szupkay Viktor arcával. Annyira rajta volt a tévéműsoron, hogy ott a színpadon a saját szövegéből fütyülte ki a márkaneveket és a káromkodást, mintha meg lenne vágva. Egyszer vicces volt, de csak az egyedi stílusnak lehet jövője.
/Koncz Csaba
