„A nevetést nem lehet megunni”

– interjú Benk Dénessel –

A jászárokszállási, ősi magyar nevettető-klán leszármazottjának vallja magát, genetikai kódjában már gyerekként kimutatták a viccelődésre való hajlamot. Vele született humorista adottságait előbb általános-, és középiskolai tanárai, később pedig az egyetemi kreditrendszer igyekezett elnyomni, hogy aztán a szórakoztatás iránti vágy felhajtóereje, elemi erővel repítse el a dumaszínpadig. A kotyogós kávéfőző hangutánzó mestere, a populáris Pápa-zene támogatója, a Magdi anyus klón-hadsereg tervezője, aki megjelölte Overdose –t az iwiw-en, a gépészmérnökből lett poénművész, Benk Dénes…

A Dumaszínház honlapján írod magadról, hogy „ősi magyar stand up dinasztia leszármazottja” vagy. Hogyan járultak hozzá az otthoniak a humor iránti fogékonyságodhoz?

A honlapon olvasható leírás teljesen fiktív, de gyanítom, valóban otthonról hoztam. Édesanyámban megvan az abszurdra való hajlam – aminek nagy rajongója vagyok –, és félig-meddig a humor is. Ugyanakkor inkább meghökkentő, markáns asszonynak mondanám őt, határozott elképzelésekkel. Sokszor viccnek szánja, amit mond, de nem mindig nevetünk. A magamutogatás, a szereplési vágy viszont nagyon benne van. Valahonnan erről az ágról jöhetett, ebből raktam össze magamban a humor iránti érzéket, és szerencsésebb voltam e tekintetben. Aztán az is lehet, hogy ez csak belemagyarázás.

A legtöbb humorista már gyerekként is mókamester volt. Te hogyan kezdted a szórakoztatást?

Próbálkoztam már gyerekkoromban is, de kevés ember örömére. A viselkedésem inkább feltűnő volt, mint a humoros. Igyekeztem mindig magamra vonni a figyelmet. Nyilván egy hat éves gyerek másként lehet vicces, mint egy felnőtt. A tanárok általános iskolában nem igazán értékelték ezt a feltűnési vágyat, szakközépiskolában pedig még annyira sem díjazták. Valamivel érettségi előtt viszont összehoztunk egy farsangi műsort, aminek nagy sikere lett. Hogy, hogy nem, a következő félévben egy egész jegyet javult az átlagom. Ekkor ismertem fel először a humor hatalmát, hiszen a tanulási szokásaim nem változtak. Egyszerűen megkedveltek, megszeretettek, helyére került a „deviáns viselkedésmódom”. Megbocsátóbbak voltak, eltűnt a negatív előítélet, és azt kaptam az elbírálásban – talán kicsivel többet is –, amit megérdemeltem. Előtte három évig lényegesen rosszabban minősítettek, mint ami járt volna, a valós teljesítményem alapján. Olyan nagy sikere volt a műsorunknak, hogy többször fel kellett lépnünk vele, sőt, hakniztunk is helyi bálokon. Lényegében megrendeltek minket.

Emlékszel még, mi volt abban a műsorban?

Megvan videón, de szóban nem nagyon lehet visszaadni. Többen írtuk – főként az én elképzeléseimnek megfelelően –, egy szituációs komédia volt benne, humoros jelenetek, reklámparódiák, Vágó István akkori műsorának kifigurázása, ilyenek. Nem stand up comedy volt, és egyedül nem is mertem volna kiállni a színpadra. Öten, vagy hatan szerepeltünk benne, és mivel az abszurd humor volt benne a meghatározó, nagyon meglepett, hogy ennyire szerették az emberek.

Egy humorista karrier ideális kezdete…

Abszolút nem. A műsorunk sikerén felbuzdulva azt gondoltam, talán mégis vicces vagyok. Tizenkilenc sem voltam, amikor elmentem egy tehetségkutató – klasszikus értelemben vett –, „Ki mit tud?”-ra, ahol az előselejtezőn ki is estem. Elismerem, nem készültem föl megfelelően. Fontos szabály, hogy figyelembe kell venni, kinek lép fel az ember, ezt elhanyagoltam. Aznap iskolás kislányok mutatkoztak be, akik énekeltek, furulyáztak, táncoltak, verset mondtak, míg a többi gyerek és a ráérő nagymamák alkották a közönséget, délután kettőkor. Ide érkeztem meg, a felnőtteknek szóló, abszurd műsorommal, igyekeztem vicces és szórakoztató lenni. Mondjuk úgy, hogy nem nagyon találkozott a kereslet és a kínálat, vagyis nagyon csúnyán megégettem magam. Nagy csalódás volt, hiszen akkor még népszerűbb volt az abszurd humor, mint most. Nem sokkal korábban tört be a köztudatba a Monty Python, Galla Miklós, a Holló Színház, a L’ art pour l’ art Társulat. Jobban virágzott az a műfaj, hiszen mára összemosódtak a határok, közülünk is sokan dolgoznak abszurd, szürreális elemekkel. A kudarc hatására megijedtem és sokáig eszembe sem jutott újra próbálkozni, azt hittem, ez a vonat nekem végleg elment.

Hogyan kerültél végül mégis a pályára?

A szívem mélyén szerettem volna a humorral foglalkozni, de ugyanakkor az is bennem volt, hogy tanulni kell egy normális szakmát. Így aztán mentem tovább, gépészmérnökként végeztem, az egyetemen pedig gyakorlatilag semmi ilyesmit nem csináltam, megmaradt hobbinak. Sok humoros könyvet olvastam, filmet néztem, Monty Python, Douglas Adams, Woody Allen, és a többiek. Minden érdekelt, ami kicsit is vicces. A suli után elhelyezkedtem, szembesültem vele, hogy az aktív humorizálás örökre csak álom marad. A vágy viszont olyannyira dolgozott bennem, annyira kitöltötte mindenemet, hogy kénytelen voltam kipróbálni magam ismét. El akartam mondani azt, amit poénosnak gondoltam, és végül a lehetőség talált meg magának. Véletlenül akadtam a Godot Dumaszínházra, de amikor kiderült, hogy ott tehetségkutató esteket rendeznek, jelentkeztem. Több nekifutás volt, de már az első alkalommal is biztatott a közönség reakciója, illetve a mostani – akkor már a szakmát javában űző – kollegák. Jól esett például, amikor Bödőcs Tibi odajött, és azt mondta, hogy szerinte klassz volt a műsorom. Építő jelleggel kritizált is, de éreztem rajta a jó szándékot, nagy elismerés, komoly biztatás volt ez nekem. Ettől még nem biztos, visszamerészkedtem volna az első amatőr est után, de Litkai Gergő hívott, tehát mentem. Életem végéig hálás leszek neki, ez biztos.

Melyik volt az a pillanat, amikor eldöntötted, mégis csak belevágsz?

Egy bizonyos pillanatra nem emlékszem, de szerintem nem is volt. Kisgyerekkoromtól kezdve mindig is lenyűgözött a humor. Bármelyik humorista, Hofi, Nagy Bandó, Maksa, akik stand upoltak - bár akkor nem így neveztük –, vagy akik vicces műsorokat készítettek, mindenkit kedveltem. Vonzódtam ehhez a világhoz, napokig a hatása alatt voltam, és szerettem volna én is ezt csinálni. A szándék és a bátorság is visszatért lassan – ezért sem beszélhetünk egy pillanatról, mikor dönthettem volna -, de nem tudtam olyan helyet, ahonnan el lehetett indulni, egyszerűen nem volt lehetőség. Amatőr humortársulatban gondolkodtam, fel sem merült bennem, hogy azonnal egyedül kiállok megint. Biztos voltam benne, hogy van valahol egy lelkes kis csapat, ahol háttérfiguraként hozzá tehetem a magamét a produkcióhoz. Gondoltam, szép lassan kitanulom a szakmát, és majd lesz belőle valami. Végül aztán, ahogy megtaláltam a lehetőséget, nem volt kérdés többé, hogy megpróbálom-e.

Az álmokat kergető művészlélek először egy nagyon realista, mérnöki pályára lépett. Azért ez ellentmondásos kissé…

Kacérkodtam a színészettel is, általános iskolában színjátszó szakkörbe jártam, ami így utólag már nem tűnik nagyon komoly próbálkozásnak. A tanárok biztattak, hogy foglalkozzak vele, de nekem a humor volt minden, csak az érdekelt. Egyértelmű volt, hogy a színészet nem az én utam, hiszen nem csak énekelni, táncolni nem tudok, de nem is lelem örömömet egy komoly darabban. Ha fölkérnének egy filmszerepre, akkor is azt szeretném, hogy az vicces legyen. A szerepet persze lehet nagyon komolyan venni, ha éppen abban rejlik a humorforrás, hogy túl drámai a karakter viselkedése. A lényeg, hogy bármit tesz a szereplő, az a humort szolgálja. Lehetnék, mondjuk, valaki, akinek a fejére esik egy nagy doboz, bekattan, és Rómeónak képzeli magát. Visszatérve a polgári végzettségemre, nem láttam kézzel fogható jövőt, és mivel a szakközépiskola műszaki jellegű volt, így logikusnak tűnt egy hasonló jellegű egyetem. Most már mentőövként tekintem a diplomámat, és a csapatban amúgy is mindenkinek van normális foglalkozása, végzettsége, én sem vagyok kivétel. Államvizsga után négy évig dolgoztam gépészmérnökként, majd jött egy év, logisztikai területen, de csak azért helyezkedtem el ez utóbbiban, mert ott találtam heti húszórásat. Akkor már ment a duma, és így bejött egy kis bevétel a humorból is, ráadásul elég idő maradt felkészülni az előadásokra.

Nem volt nehéz döntés feladni a munkádat a Dumaszínházért?

Egyáltalán nem. Minden egyes nappal biztosabb voltam benne, hogy az csak átmeneti állapot lehet. Egyre szomorúbban üldögéltem, egyre több probléma volt velem a munkahelyen, mert nem éreztem elhivatottságot. Amikor tudtam, az interneten keresgéltem valami szórakoztatót, illetve kerestem az érvényesülés lehetőségét. A Godot Dumaszínházra is a munkahelyemen, munkaidőben találtam rá, miközben Badár Sándor önéletrajzát olvasgattam. Szisztematikusan mentem végig az általam ismert, tisztelt vicces színészek, humoristák életútján, Badárhoz értem, és kiderült, hogy ő stand upol is, ez adta a végső lökést.

Mi kell ahhoz, hogy az ember humorista legyen? Elég az erős akarat, vagy azért mégis a tehetség határoz meg mindent?

Minden embernél más, és ez a gondolat olyan filozófiai irányba visz, aminek soha nincs vége. Számít a tehetség, hogyne. Ugyanakkor, ha valaki kicsi gyerek korától kezdve szereti, imádja a humort, ahogy én is, talán ragad is rá sok minden, ami sikeressé teheti később. Elképzelhető, hogy egy gyerekből humoristát nevelhetünk, ha folyamatosan ezzel foglalkoztatjuk, ez lesz neki a természetes. Nagyon fontos viszont a szorgalom is. A kollegákat nézve is van olyan, akit nagyon tehetségesnek tartok, de trehány és hanyag, nem dolgozik eleget. Ő a tehetségéből kompenzál, mert annyira zseniális. Másoknál kevesebb a tehetség, de nagyobb a szorgalom, ezért tudja tartani a lépést. A régi nagy humoristáknál is sokszor a szorgalmon bukott el minden. Nem voltak képesek megújulni, kiégnek. Mindenből kell egy csipet, de az egészséges arányt meg kell találnia mindenkinek. A görcsölés, a túlzott szorgalom se jó, mert ha túlságosan akarunk valamit, akkor pont az fékez meg. Azt sem tudnám megmondani, hogy nálam miről van szó. Nem érzem magam kifejezetten tehetségesnek, de nagyon lelkes vagyok. Az is igaz viszont, hogy nekem kevesebb önbizalmam van, mint amit megindokolna a valós teljesítményem, a visszajelzések alapján.

Mennyivel nehezebb ma, mint kezdetekben? Az ismertség, népszerűség, a siker növeli az elvárásokat is, nem?

Fején találtad a szöget, ez a legnehezebb. Ebben a szakmában nem lehet elég sok vicceset mondani. Aki szórakoztató, arra egyre nagyobb az igény, a közönség pedig elhallgatná reggeltől estig, nem lehet elég sokat termelni. A határidő – más munkákhoz hasonlóan –kihozza az emberből, elkészül az anyag, csak a minőség lehet kérdéses. Nekem is született már olyan műsorom, amivel nem voltam annyira megelégedve, de be kellett fejezni a határidő miatt. Ráadásul az nem is működik, hogy leülök és írok egy vicceset. A csapatban mindenki tollal, papírral, diktafonnal, kisfüzettel járja a világot, és jegyzetelünk. Felírunk mindent, ami történik velünk, vagy érdekes számunkra. Híreket, reklámokat, a beszélgetést a postással, aztán később már van mivel leülni, bele lehet kapaszkodni az utolsó fűszálba is. Átállt az agyunk erre az életmódra, így nem a semmiből kell vicceset teremteni.

Küszködő alkotó vagy? Mennyit kell törnöd magad, míg elkészül a műsor?

Furcsa dolog ez. Küszködő is vagyok, meg nem is. Amikor eszembe jut valami, megindul és ömlik belőlem a vicces új anyag, csak ez ritkán fordul elő. Ha küszködésre kerülne sor, akkor nem alkotok. Sajnos azonban ezzel nem lehet számolni, ezért is gyakori az emberben a feszültség. Mit vállaljak? Mit írjak alá? Meg lesz az anyag időben? Nem tudni, mert ezt egyáltalán nem irányítható. Többször volt olyan, hogy éjjel felkeltem, mert beugrott valami és azt azonnal le kellett írni. Máskor meg buli után, zúgó fejjel ébredve születtek csodálatos dolgok, és nem azért, mert még kicsit kótyagos volt a fejem. Jó hatással van, ha az ember kipihent, és nincsenek egyéb problémái, de bármikor jöhet az ihlet, ezt bele kell kalkulálni.

Hogy lehet ebből a mókuskerékből kikapcsolni?

Csakis tudatosan. Szükség van rá olykor, mert olyannyira be lehet kattanni, hogy akkor már a túlzott akarás gátol. Viszont nagyon ritka a teljes kikapcsolás. Hogyha történik valami, amit felháborít, vagy amit abszurdnak érzek, esetleg meglátok egy plakátot, hirdetést, ami számomra felfoghatatlan, akkor mindegy, hogy hány óra van, hova sietek, kiragad a valóságból, nincs idő, tér, évszak, ömlik belőlem az ahhoz fűződő gondolat, amiből később az anyag lesz. Az ilyen helyzetek felülírnak minden fáradtságot, betegséget, más irányú elfoglaltságot. A gyöngyszem, vagy az a bizonyos szikra, amire minden alkotó sokszor vágyik. Ritka dolog, és nehéz rá építeni, ráadásul lehet, hogy ilyenkor is csak félkész poén lesz meg, ami aztán fél évig pihen. Nekem olyan is volt, ami két évig volt fiókban, mielőtt elmondtam volna. Előadásmódban is fejlődtem közben, meg találtam is később egy másik témát, amivel már egy egészet alkotott.

Hogyan élted meg azt a változást az életedben, hogy most már megállítanak az utcán, felismernek, arra kérnek, mondj egy poént?

Az a szerencse, hogy a stand up comedy önmagában pozitív dolog az emberek szemében, nem úgy, mint mondjuk a politika. Amit én csinálok, azt sokan szeretik, másoknak semleges, de kevés olyan akad, aki kifejezetten utálja. Az utcán, vagy nyilvános helyeken leginkább olyanok jönnek oda, akik kedvelnek, nem jellemző az atrocitás. Kellemetlenebb persze, amikor egy szórakozó helyen találnak meg. Fiatalok, akik alkoholt fogyasztottak, levetkőzték gátlásaikat, odajönnek, inni akarnak egy sört. Egy-kettő még belefér, de ha az egész este erről szólna, akkor a végén nem tudnék hazamenni a lábamon. Egy nagyon furcsa esetre emlékszem, amit kínosnak éreztem. A villamoson megismert egy úr, odajött, megfogta a kezem, amikor lyukasztani akartam a jegyet, nem engedte. Akkoriban derültek ki a BKV-s botrányok, és ő azt mondta, most mi sztrájkolunk, mert a vezetők lenyúlták a pénzt, nem fizetünk. Nem is lenne gond ezzel, tudnám kezelni a helyzetet, még beszélgetnék is vele szívesen, egy ilyen eset azonban felkelti az emberek figyelmét. Mindjárt az nézik, hallgatják a többiek, vajon hogy reagál a humorista a tévéből. Nem akarok úgy szerepelni egy villamoson, hogy tíz ember feszülten várja, miként vágom ki magam a szituációból. Az úriembert nem akartam megalázni, vagy nevetségessé tenni, úgyhogy inkább leszálltam.

Hogy éli meg a sikert a család, a barátnőd?

Anyukám teljesen fanatikus. Boldog, büszke, örömmámorban úszik, kétszer annyit jár a boltba, piacra, hogy találkozzon a helyi emberekkel, akik gratulálnak neki a kisfiához. Nézi az összes ismétlést, megvan a baráti kör, akikkel a tévéműsort újra és újra kivesézik. A barátnőm meg így ismert meg, neki ez már nem furcsa. Vele lényegében egy fellépés kapcsán találkoztam először. Benne volt a szervezésben, ráadásul az egyik hozzátartozója a kollegám. Talán nem jött volna létre a kapcsolat, ha nincs az az előadás, de tisztában volt vele, mit vállal. Egészen jól kezeli a helyzetet, nagyon megértő, még inkább, mint amit elvárnék. Szerencsés vagyok.

Valóban az vagy, hiszen nem lenne mindenki ilyen megértő. A kívülállók hajlamosak azt hinni, a népszerű humoristák élete szinte csak „bulizásból áll”…

Nem lehet „bulizásnak” tekinteni. Eleinte ritkábban voltak fellépések, készültünk rá, izgultunk, utána meg örültünk, ha sikerünk volt, és megittunk néhány sört a kollegákkal. Aztán egyre több helyre hívtak, és hívnak most is, úgyhogy ha ma is minden alkalommal ezt csinálnánk, nem tudnánk másnap is műsort adni. Ez kőkemény munka, csak a legritkább esetben szórakozás. Odafelé menet – már az autóban – azon gondolkodunk, hogyan fogjuk meg a közönséget, ami nagyban függ attól, kikhez megyünk. Figyelünk rá, hogy ne késsünk el, megfeleljünk az elvárásoknak, a megrendelő igényeinek. Meg kell húzni a határt, hogy ne ragadjunk ott, sietünk haza a családhoz, és fejben már a másik fellépésre készülünk. Nyilván nem panaszkodni akarok, nagyon jó dolog ez, de nem szórakozás.

Milyen terveid, céljaid vannak még?

Mi sem tudjuk még, hova fog vezetni ez az egész. Szerintem eleve azért lett sikeres a Dumaszínház, mert mindenféle hátsó szándék nélkül kezdtük el, nem is gondoltunk rá, hogy ezzel pénzt fogunk keresni. Szerettük a humort, viccesek akartunk lenni, ennyi. Most tartunk ott, hogy kicsit távolabbra is nézünk, hiszen sokan ott hagyták a munkahelyüket, ahogy én is. Nem is tudnék, nem is szeretnék visszamenni, tehát ki kell gondolni, miként válhat ez tényleg hosszú távon működőképessé. Amit biztosan tudok, hogy szeretnék akár életem végéig humorral foglalkozni valamilyen módon. Hogy lesz-e rám igény, az még kiderül.

Ezek szerint biztos vagy benne, hogy a műfaj megmarad, nem csak divatról van szó…

Lesz, aki elfárad, kiég, abbahagyja, de biztos jön helyette más. A műfaj viszont élni fog. Ez olyan, mintha arról beszélnénk, el tűnik-e valaha a humor az emberek életéből. Kizárt. A stand up comedy pedig egy olyan egyszerű, életszerű megnyilvánulási formája a humornak, hogy nem tűnhet el. Új fellépők, új történetek kellenek is, de a nevetést nem lehet megunni. Ez egy őszinte, sokoldalú műfaj. Nem kell jelmezeket felvenni, nem kell svájci sapkában részeg ember hangon beszélni, el tudjuk vinni a nézőt a nyaralásunkra, még ha csak gondolatban is. Magára ismer, hiszen vele is hasonló történt, mellette is pont egy olyan ember napozott, őt is épp úgy felbosszantották. Ez pedig tetszik a közönségnek, felszabadultan szórakozhatnak a saját életükön, magukra ismerhetnek, a történetekben. A humorista, amikor apa lesz, viccesen mondja el, milyen érzés volt, és majdnem mindenki apa lesz előbb vagy utóbb, tehát vagy már átélte, vagy át fogja élni ugyanazt. Aki metrón utazott az tudja milyen érzés, amikor letapossák a lábát vagy az arcába tüsszentenek. Ha pedig egy előadótól hallottunk már valami vicceset, kíváncsiak leszünk rá olyan témában is, ami nem áll annyira közel hozzánk.

Említetted, hogy lesznek új humoristák. Mit tudnál tanácsolni annak, aki érdeklődik a műfaj iránt, de még nem merte kipróbálni magát?

Az első komoly kérdés a motiváció. Miért akarja ezt csinálni? Csalódni fog mindenki, aki csak a tévébe akar bekerülni, vagy híres szeretne lenni. Nekik azt mondom, inkább csináljanak valami mást. Viszont ha valaki őszintén, a humor szeretete miatt akar stand upolni, azt csak biztatni tudom. Ne kelljen öreg korában arra gondolnia, hogy meg sem próbálta! A műsor összeállításánál arra kell gondolni, mi az, amit ő viccesnek talál, nem szabad találgatni, hogy vajon mit is akar a közönség. Az őszinteség hitelesebb, meg fogja magát hálálni. Ne minket vagy valaki mást próbáljon utánozni, hiszen akkor mindig mögötte marad, próbálja megmutatni magát! Szerencsére megjelentek a hölgyek is a műfajban, és ennek örülök! Hiszek abban, hogy egy nő is lehet jó humorista. Amerikában rengeteg példa erősíti ezt, és ott ennek a műfajnak nagy múltja van, az emberek pedig nagyon szeretik. Szóval én a lányokat is bíztatom, hogy, bátran színesítsék a magyar humort, hiszen, ha valaki vicces, akkor nem számít, hogy férfi, vagy nő.

Vannak egyébként olyanok, megtalálnak azzal, hogy nézd meg az anyagaikat, adj tanácsot, segíts nekik elindulni a pályán?

Megtalálnak, persze, de nem szívesen alkotok véleményt. Sok olyan dolog nem vicces számomra, amiről látom, hogy mégis működik. Ne én döntsem el, hanem mindig a közönség, hogy az jó vagy sem! Egy fellépés után szívesen adok tanácsot, a tapasztalataim alapján, segítő szándékkal, annak, aki igényli. Nagyon nem merek okoskodni, mert nincs igazán jó recept. Mindenkinek magának érdemes kitapasztalni, lecsiszolni a műsorát, azt a közönség is meghálálja.

/Koncz Csaba