„Egy hebrencs dumagép vagyok.”

– interjú Aranyosi Péterrel –

Tankmániás légpuska-tulajdonos, aki volt már akasztott ember is, persze csak viccből. Elszánt Diósgyőr-szurkoló, közönségszervező, a Rádiókabaré munkatársa, az Esti Showder dizájncenter-felelőse, poén-gyáros. A borostás tanárember, noha csak hallgatóként látott katedrát. Komolytalan családapa. A számítógépes stratégiai játékok, és a stand-up fellépések olykor napokra is elszólítják a gyerekei mellől. Vele van az erő, de érzi, nem jelent jót halottas kocsival érkezni az APEH-be. Az ember, aki bosszút forral a saját édesanyja ellen, Aranyosi Péter…

A következőt írod magadról valahol: „Ahogy mondani szokták, minden voltam csak akasztott ember nem…hát én az is voltam, és még egy tucat munkahely lelkes aktivistája.” Hogy lettél te akasztott ember, mi mindennel foglalkoztál?

Ez amolyan vicces megfogalmazás, nem annyira az igazság. A főiskola és a középiskola közötti négy évben rengeteg dologgal foglalkoztam. Bejártam a fél világot, illetve egész Európát, vendéglátóhelyeken dolgoztam, voltam redőny-reluxa-, és biztosítási ügynök, vagyis mindig a számmal kerestem a kenyeremet, még ha akkor nem is volt ez ennyire egyértelmű. Egyébként pedig barlangásztam. Ott voltam akasztott ember, a szó szoros értelmében. Játszottunk, bohóckodtunk és autósokat ugrattunk be azzal, hogy fára akasztott embert látnak. Felvettem a beülőt, de a madzag úgy volt megcsinálva a nyakamba, mintha fel lennék akasztva, és eljátszottam a halottat. Ennyi az egész történet.

Elindultál szerencsét próbálni? Diákkori, kalandos utazás volt, gondolom…

Írországba mentünk stoppal, 1992-ben. Akkor ott még háború volt, nálunk meg éppen hogy rendszerváltás, azaz elég nagy kihívásnak tűnt oda elmenni. Az, hogy valaki elmegy Rómába, Münchenbe, elképzelhető volt, de Írországba indulni pláne Miskolcról, szinte lehetetlen. Ma sem sokan utaznak innen az írekhez, de ha valaki el is indul, maximum Dublinig jut, ami egy kis unalmas, szerencsétlen város. Mi viszont elmentünk Írország legmélyebb bugyraiba, ahol óriási élményekben volt részünk. A vidéki írek úgy fogadtak bennünket, mintha ufók lettünk volna. Szerettek. A lányok egyszerűen imádtak, de szerénységem tiltja, hogy erről részletesebben meséljek. Maradjunk annyiban, hogy nem hoztam szégyent a magyar férfiakra.

Vendéglátós vagy, művelődésszervező és tanár. Hogyan találkozott a három terület?

Elvégeztem a Vendéglátóipari Főiskola kihelyezett tagozatát, majd nagyon nehezen – mert nyelvtanból és irodalomból sem voltam kifejezetten jó – jutottam be a Tanárképző Főiskola történelem-művelődésszervező szakára. Itt már tulajdonképpen öreg, világlátott bakának számítottam a csoporttársaimhoz képest, akik nem is igen tudták, milyen szakra járnak. A szervezésben gyakorlott, szakmát megjárt emberként kerültem oda, az elméleti dolgokon már csak nevettem. Pontosan tudtam, hogy arra semmi szükség nem lesz a való életben. Amit a négy évben tanítottak, azt egy dinamikus másfél év alatt át lehetett volna venni. Addigra már nem kevés koncertet hoztam össze a Kabinet tánc-, és tömegzenekarnak. Most is aktív és lelkes rajongójuk vagyok, csak már nem szervezek nekik semmit. Elkerültünk, ők megfáradtak.

Szerencsésen találkozott a buli, a kikapcsolódás és a kemény munka…

Jól tudjuk, hogy a kultúra és a tanulás is munkafolyamat, semmiképpen nem lehet egymástól elkeverni. Amikor a gyerek nekiáll tanulni, vagy az ember elmegy egy nagyon komoly színdarabra, az munka, fáradtság. Nemrég voltam – anyám meglepett minket két jeggyel – Miskolcon Maxim Gorkij, vagy, ahogy mondani szokták, Maxim Géppuska, Éjjeli menedékhely című darabján. Végigkínlódtam a két órát, aztán annyit mondtam, hogy ezt anyámnak visszaadom. Lekötözöm a tévénéző fotelbe, kipöckölöm a szemét, és A bolygó neve: Halál első, illetve második részét végig nézetem vele, bosszúból.

Mikor dőlt el végérvényesen, hogy most nem Aranyosi tanár úrral beszélgetek, hanem Aranyosi Péter humoristával?

Szervezésben gyakorlott és az iránt érdeklődő emberként az első perctől kezdve a művelődésszervezést tartottam főbb ágazatomnak, eleve tudtam, hogy nem leszek tanár. Ifjú titánként úgy gondoltam, jöhet a rock’n’roll, és a kultúraszervezés, ez kell nekem. A történelmet meg szerettem, érdekelt is, sőt iskolában még versenyeken is indultam és elég jó eredményeket értem el városi és megyei szinten.

Sok mindennel foglalkozol, Rádiókabaré, Fábry-show, Showder Klub, Dumaszínház, hosszan lehetne sorolni. Mi visz rá, hogy egyiket se hagyd ott?

Tizenöt éve dolgozom a Rádiókabaréban, alsegédszekesztő-helyettesként, tehát mint legkisebb ember, de éppen ennyi ideje látom humoristák felemelkedését és bukását is. Senki se gondolja, hogy ezt a szakmát, a humorizmust ezer évig tudná csinálni. Ilyenkor persze felmerül Hofi Géza, Fábry Sándor, Kellér Dezső vagy Maksa Zoltán neve, de az az igazság hogy ők szakmájuk kiemelkedő, szerencsés és egyben kivételes képviselői. A humorérzék előbb-utóbb eltűnik az emberből. Ha nem történik semmi nagy dráma vele vagy a családjával, akkor is, ha meg még van is valami, pláne. Gondolj bele, mennyire tud viccelni az ember, akinek daganata van. Nem nagyon. Mindenki idősödik, egyre több betegség támad meg, úgy lelkileg, mint fizikailag. Éppen ezért dolgozom több helyen közönségszervezőként, a Rádiókabaréban, mint alsegédszerkesztő-helyettes, Fábrynál, mint dizájncenter-felelős, különböző tévés produkciókban, mint statisztaszervező, és persze fellépegetek.

Egy napra bontva sem lehet kevés az elfoglaltságod. Hogy sikerül mindenre időt szakítani, beleértve a családot is?

Délelőtt csinálom az egyiket, délután, vagy este meg fellépek, ilyen egyszerű. Egyik sem igényel napi hat, vagy nyolc órát, össze tudom egyeztetni. Ahogy a tévében szerepelünk, egyre sikeresebbek vagyunk, több helyre hívnak fellépni, és egy vidéki hakni akár tíz óra is lehet, így persze a délelőttök a rádióban, meg a különböző műsorokban már nehezebben mennek, de azért megoldható. A család persze valamelyest kárát szenvedi ennek, de valamit valamiért. Apa megy dolgozni. Ugyanakkor az is felmerül bennem, kérdésként, hogy mivel másabb az én életem, mint apámé volt? Ő reggel fél hatkor kelt, elment dolgozni a kereskedővállalat összes bugyraiba, és délután hat órakor jött haza, aztán meg kiment a kertbe kapálni, levezetés jelleggel. Elméleti szakember volt, de kellett neki a mozgás. Semmivel sem érzem magam leterheltebbnek, mint amilyen apám volt annak idején.

Művészléleknek tűnsz. Ez csak a látszat?

Egy hebrencs dumagép vagyok. Viszont megpróbálok megfelelni azoknak a megbízásoknak is, ahol nem ez kell, csak a szervezés. Tulajdonképpen, abban is fontos a duma, csak fel kell írni, mit beszéltél meg, ennyi a különbség. Egyelőre ezt még tudom kezelni.

Egy ilyen „hebrencs dumagép” mögött milyen asszony áll?

Egy nagyon higgadt, földön járó – úgy szoktam mondani – kedves, rendes, fegyelmezett, Kriszti nevű asszony, aki két szép gyerekkel ajándékozott meg engem. Vele teljesen rendben vagyunk, bár néha elég nehezen tudja lekezelni a hektikus időbeosztásomat, hiszen így mindig ő van a gyerekekkel, és alig számíthat rám. Ugyanakkor nagyon türelmes és nyugodt nő, ha ő nem lenne otthon, nem csinálna egy jó bázist nekem, akkor sokkal rosszabbul érezném magam, és talán a dolgaim sem mennének ilyen jól.

Hogyan találtál rá a feleségedre?

A főiskolán, nulladik évfolyamban ismerkedtünk meg, ő könyvtár-magyar szakra járt. Meglátni és megszeretni nem egy pillanat műve volt, hanem jóval több, annál is inkább mivel idősebb voltam a szaktársaimnál, és akkoriban több ismeretséget is fenntartottam, testnevelés és angol szakos lányokkal, a négyes kollégiumban. Aztán valahogy mégis Krisztinél kötöttem ki, valamikor a kilencvenes évek elején, később pedig összeházasodtunk, gyerekek, miegymás. Lényegében ez egy iskolai szerelem.

Visszatérve a humorhoz, mi az, amit nem, vagy nem szívesen vállalsz?

Vannak olyan rendezvények, fellépések, amit elvállalok úgy emberileg, művészileg, mint sportszakmailag, majd ott derül ki, hogy nem kellett volna. Tízből nyolcszor persze teljesen rendben van, kétszer nem annyira, de az se baj, mert arról aztán tudok mesélni. Ez egy szakmai dolog, de mondjuk egy orvos bálon elég kicsi a mozgástér, nehéz sikeresnek lenni. Arról nem lehet sztorizni, hogy ott voltam, röhögtek, hiszen ez a feladatom. De ha elmegyek valahova, ahol huszonnégy professzornak kell fellépnem, akik tulajdonképpen meg akarnak műteni, és kizárt, hogy nevessenek, akkor azt később hevülten mesélem. Annyira mélyre viszont nem süllyedek, hogy olyan helyekre menjek, ahol csak az arcomra van szükség, csak ha ismerős, vagy cimbora hív. Barátért elvállalom a legótvarabbat is. Ezt nem érzem kellemetlennek, de ha vadidegen invitál egy lakópark-megnyitóra, akkor nem vállalom el.

Értek támadások a bankos reklám miatt?

Nem igazán, de veszélyesnek tartom ezt a reklámot, és nemcsak én. Népszerűséget hoz, mert látnak a tévében, meg az óriásplakátokon, másrészt viszont, mi nem akarunk celebeknek tűnni, meg beszólunk a reklámoknak is, most mégis azt mondhatják, ezek se mások. Egyszer vállaltam, másodszor már nem, mert azzal a szöveggel, amit a számba akartak adni, nem akartam szerepelni. A saját dumámat elmondtam volna, de hogy valaki ír valamit, ami nem poén, viszont beleillik a koncepcióba, azt nekem nem megy. Annyit azért nem fizetnek.

Mivel foglalkozol a szabadidődben, amikor nem vagy humorista?

A gyerekekkel, a családommal töltöm az időt, vagy pedig számítógéppel, stratégiai játékokkal játszom, általában kelet felé támadok szürke tankokkal. Egy erősebb „Tigris zászlóaljat” vezetek, stuka-támogatással. Orosz falvakat gyújtok fel, B-67-es bombázókkal, jó hangulatban. Tankmániás, katonai mániás vagyok. Rengeteg hadászati szakkiadványt olvasok, aminek a 97%-át nem értem, de lelkesen mesélem a barátaimnak, akik még nálam is kevésbé tudják értelmezni azt. Előfordul az is, hogy kertészkedem, mert az nagyon megnyugtat. Sose értettem apámat, miért van annyit a kertben. Azóta rájöttem, a fizikai munka tényleg pihenteti az embert, kikapcsolja az agyat, ez pedig néha nagyon jó.

A műfaj felkapottá vált, mondhatni, most divat a stand-up comedy. Meddig tarthat ez a népszerűségi hullám, véleményed szerint?

Szó sincs divatról, ez tévedés. 1908-ban, a körúton megalakult Magyarország első Kabaréja, Nagy Endre szervezésében, ahol ő már stand-upolt – még ha nem is így hívta -, majd azt mondta: „Most vége a kabarénak, következik a bohózat”. Salamon Béla nagyságú színészek jeleneteket adtak elő. Ez egy teljesen magyar műfaj, több mint száz éves múlttal. Ma ez a stand-up, de Kiss Ádám és mindenki más ugyanolyan humorista, mint annak idején Maksa Zoltán, vagy Horváth Szilveszter volt. Kicsit másképpen beszélünk, mást gondolunk a világról, de ez sem olyan nagy különbség. Poénokra, történetekre, nevetésre hajtunk, ahogy ők is, talán manapság – szakmai szemmel nézve –, több benne a sztori, mint az úgynevezett üzenet. Jó lenne, ha több mondanivaló kerülne a műsorba, próbálok erre törekedni. Néha el kell lendülni attól, hogy a nagyapám gumicsizmában hanyatt esett, még ha sokaknak ez tetszik is. Lesz ennek mélyebb pontja, mert fiatal gyerekek úgy gondolják, ez a jó, de majd szépen kiforrja magát idővel. Nyilván ott lesz, Kőhalmi Zoli zsenialitása is, amikor egy pici dologból kibontja a világot, egy zseniális történeten keresztül. Nem baj, ha különböző irányba megy a dolog, hiszen vannak, akik ezt szeretik, mások meg azt. Nincs ezzel semmi baj. Sas Józseftől Sándor Györgyig, Kőhalmi Zoltánig mindenkinek megvan a lehetősége, színes a paletta, mindenki talál magának közönséget. Ha lehet választani, én inkább Kőhalmit választom, de azért mert valaki Sas József mellett dönt, nem utálom, az is rendben van.

Mit szeretnél még elérni, hova szeretnél eljutni?

Nincsenek nagy vágyaim. Menjen a tévéműsor, szeressenek az emberek, vegyék a poénjaimat. Miután a stand-up klub műfaj, az a lényeg, hogy az egyetemi klubokban legyünk erősek a fiataloknál, ők szeressenek engem, minket. Elvárások vannak, ha elmegyek valahova, úgy fogadnak, hogy itt most ki kell vágnom a rezet. Úgy kellene megélni minden fellépést, hogy ez életem utolsó fellépése, csak az a baj, ha így élem meg akkor másnap nagyon rossz állapotban vagyok, hiszen olyan, mintha már meghaltam volna.

/Koncz Csaba