„Nem baj, ha a humorista kicsit elgondolkodtat”

– Interjú Szöllősy-Csák Gergellyel –

Titokzatos teológus, művészlelkű bölcsész, a Dumaszínház FC sztárkapusa. Egészséges öniróniával megáldott Sándor György-rajongó, akinek monogramjából akár egy népi hangszer is levezethető. Túlmozgásos útkereső, aki hisz még a minőségi humorban. Sokfélét tanult, kipróbálta a Heti Hetest, Repetát kért a Magyar Televízióban, alkalmanként újságot ír. Állatvédő fekete bárány, aki nem sokat foglalkozik az arculatával, talán ezért is látjuk mindig borostásan. Évtizedekre tervez, nem akar mindent egyszerre megszerezni, viszont jól esik neki az elismerés. Tanítani akar, nem kioktatni, és reméli, egyszer majd az ő személyisége is „átjön” a képernyőn. A kutya – macska barátság élharcosa, az intelligens tabudöntögetés Sandokan-ja, Szöllősy-Csák Gedeon Gergely.

A Dumaszínház csapatának egyik legtitokzatosabb tagja vagy, abból a szempontból, hogy rólad igen keveset tudni. Mennyire szándékos ez részedről?

Nincs ebben semmi tudatos tervszerűség. Egyrészről nem érzem magam igazán a XXI. század gyermekének, és bár fent vagyok a közösségi oldalakon, nem nagyon foglalkozom velük. Nem írok blogot sem. Lehet, hogy ez hiba. A barátaim szerint ma már mindenkinek tudatos arculatépítésre van szüksége, aki előadóművész szeretne lenni, vagy már az. Gyakori példa fiatal énekesek karrierje – gondoljunk csak SP-re, vagy Fluor Tomira –, aminek kulcsa az a tudatos image-építés. Nekem ebben nincs ilyen tudatosság, az image-emet nagyjából harminchárom éve tervezés nélkül építem. Olyan vagyok amilyen. A magunk fajta emberek nem nagyon írnak naplót, hiszen a velünk történő érdekességeket elmondjuk a színpadon. A mindennapok apróságait meg minek írjam le? Egyes magazinok foglalkoznak azzal, ki mit csinált, mivel mosott fogat, stb., de úgy gondolom, ez nem érdekes. Nincs benne semmi, éppen ezért nem akarom velük traktálni még azokat sem, akiket esetleg érdekelnek a semmitmondó információk. Ennyi.

Lehet, hogy maga a rajongás riaszt, és mindaz, ami azzal jár?

Valójában én is egy hiú majom vagyok, nagyon jól esik, amikor felismernek, kedvelnek. A rajongás viszont kétélű dolog. Egy valóság show szereplőnek is vannak rajongói, pedig azért nem kellett sokat tenni, nincs szükség hozzá teljesítményre. Nem akarok leszólni senkit, vagy felértékelni azt, amit csinálok, de tény, hogy embereket szórakoztatok, ehhez valamilyen szinten értek. Bármit, illetve bárkit megmutatsz a tévében háromszor, biztos, hogy tíztől tízmillióig terjedő skálán lesznek rajongói. Engem viszont nem ez érdekel. Nem azért, mintha nagyon entellektüel lennék, egyszerűen csak hidegen hagy. Nem leszek álszent, gondolkodom rajta, hogy foglalkoznom kellene vele, hiszen szeretnék előre haladni, és a jelek szerint csak így lehet. Ugyanakkor viszont szeretném a minőséget is megtartani, hogy ne legyek olcsó. Ne azért legyenek rám kíváncsiak, mert naponta háromszor mosok fogat, vagy egyszer sem!

Hogyan kerültél a humor, illetve a Dumaszínház közelébe?

A Godot-hoz elég konkrét kapcsolódási pontom van, Beliczai Balázs, akivel egy gimnáziumba jártunk, csak más-más évfolyamba. Egyszer megnéztük a fellépését, nagyon tetszett, és úgy gondoltam, talán nekem is menne, szívesen kipróbálnám. Felhívtam, bíztatott, javasolta, hogy próbáljam meg a tehetségkutatót. Eljöttem és hál’ Istennek azt mondhatom, hogy az első estém a mai napig az egyik legjobban sikerült fellépésem volt. A második, harmadik nem is sikerült annyira, hiszen megjelentek bennem az elvárások, félelmek, míg az elsőnél még úgy jöttem ide, semmit nem veszíthetek. Annak ellenére, hogy utána kevésbé lett jó, tudtam, hogy egyszer már sikerült, azaz képes vagyok rá. Nem is tudom pontosan mikor volt ez, de tuti, hogy ugyanazon a fesztiválon kezdtem, amelyiken Bács Miki és Szupkay Viktor. Nem voltunk benne az első körben, amelyikben Litkai Gergő, Kovács András Péter, Badár Sándor és még többen, hanem egy nagyon kicsi második vonal lehettünk mi.

Szinte a kezdetektől itt vagy, szerepelsz a Showder Klubban is, de valahogy mégsem ismernek olyan sokan. Mi lehet ennek az oka?

Ez a kérdés több összetevős, talán nincs is rá pontos válasz. A lényeg, hogy nagyon szeretem ezt csinálni, próbálom nagyon lelkesen, a visszajelzések elsöprő többsége pozitív. Ha valami nem állt sosem szándékomban, akkor az a tudatos háttérben maradás. Szívesebben lennék a között a pár név között, akiket többet hívnak, jobban ismernek. Miért is ne? Szeretem ezt a műfajt, úgy érzem, van is benne keresni valóm, tehát nincs okom semmiféle szerény megbújásra. Egyszerűen így alakult. Nyilván vannak későn érő típusok, mások meg azonnal befutnak. Úgy fogom fel, mint Kőhalmi Zoli, aki úgy harminc évre előre gondolkodik a színpadon. Lehet törekedni rá, hogy pár év alatt mindent összeharácsoljon az ember, az összes reklámot, felvételt, fesztivált, mindent, de ebben azért szét lehet forgácsolódni hamar. Évtizedekben gondolkodom, és törekszem a megfelelő színvonalra.

Ezek szerint hiszel abban, hogy ez a műfaj még évtizedekig életképes, nem csupán divat…

Amerikában ez a műfaj évtizedek óta megy. Rég túl vannak az első, második, harmadik, negyedik női előadón, és olyan dolgokon, amik nálunk még csak most indulnak. Senki nem tudja a pontos választ, de szeretném, ha elérnénk azt, amit kint. Ott már evidencia, hogy ez a műfaj létezik, sikeres, filmsztárok növik ki belőle magukat, egyebek. Jó lenne, ha itthon is megmaradna, folyamatosan megújulna, jönnének új arcok, és megmaradnának a régiek közül is a legjobbak. A közönség nyitott lesz rájuk, mert a humorra mindig van igény. Rajtunk is múlik, hiszen nem csak fenntartanunk kell a stand up comedy-t, hanem kézről-kézre tovább adni, a színvonal csökkenése nélkül. Természetesen van különbség Magyarország és Amerika között, nem csak az emberekben, hanem a lehetőségekben is. Odaát van egy órányi műsorod, elindulsz az egyik partról, végigmész az egész országon, és egy év eltelik, mire átérsz a másikra. Itthon viszont elmondod négy – öt helyen, azon az egy tévéadón, és ennyi, vége is van. Termékenyebbnek kell lennünk. Ennek ellenére nem törvényszerű, hogy saját fáradtságában múljon ki a dolog, akár tíz év múlva.

Valóban sokszor előkerül az amerikai példa, de azért itthon más az igény. Kint a tévében sikeresek a szituációs komédiák is, itthon viszont nem mozgat meg széles rétegeket, csak hogy egy példát vegyünk…

Valóban nem állták meg a helyüket a sitcomok, de nem is csináltak jókat. Tény, hogy itthon még senki nem tudott egy normális sorozatot megcsinálni, holott mindig a tomboló kreativitásról beszélünk. Az a helyzet, hogy sok helyen ott vannak a régi öregek, akik kapaszkodnak a székükbe, a fiatal kreatív alkotók pedig nem kapnak teret és lehetőséget. Ez persze nem csak a filmekre vonatkozik. Annyira szép lenne, ha egyszer mi nem lennénk ilyenek. Ezt Geszti Péter csinálja jól – ilyen szempontból ő példakép lehet –, mert mindig a csúcson tudja abbahagyni. Csinált két zenekart és hiába lehetett volna még két-három lemez, mikor a legjobban ment, befejezte. Ezt nagyon kevesen tudjuk – magamat is belevonom –, mert félünk a jövőtől, kell az anyagi biztonság. Talán ez nem is magyar, hanem emberi sajátosság. A pszichológia mindenhol majdnem ugyanúgy működik. Jó lenne, ha a mi generációnk már máshogy fogná fel ezeket a dolgokat.

Mit lehet tudni a Dumaszínház előtti éveidről?

Az életem nagyrészt benne van az előadásaimban. A történeteim vagy velem, vagy a barátaim közül valakivel tényleg megtörténtek, utóbbit szoktam jelezni a színpadon is. Teljesen kreált sztorit sosem tudnék elsütni, ordítana róla, hogy nem valós. Mi volt az utam? Gimi után teológiára jártam, a Papnevelde utcába. Elvégeztem. Később hallgattam szociológiát, de azt már nem végeztem el. Szerettem volna Filmművészetibe menni, oda viszont nem vettek fel. Elkezdtem a jogot is, majd az is abbamaradt. Dolgoztam a királyi tévében, először a Repeta című műsorban, majd még néhány másikban is, szerkesztő-riporterként készítettem bejátszásokat. Utána jött a Godot, a Beliczai Balázs utáni fellelkesedésből.

Teológia, szociológia, jog, film, televízió. Széleskörű érdeklődés, vagy inkább útkeresés?

Nemcsak hívő, de vallásos családból is származom, a teológia onnan is jött, és volt benne egy erős időhúzás-jelleg. Későn érő típus vagyok, nem tudtam még, mit szeretnék csinálni, és amikor gimnáziumba jártam, még élt a gondolat, hogy „nem baj, csak legyen egy diplomád, meg egy nyelvvizsgád, és akkor már nagy baj nem történhet”. Mondjuk, baj tényleg nem lett belőle, de előnyöm se sok. Ma, tízen-évekkel később már nem is állja meg a helyét ez a felfogás, hiszen senkit nem érdekel, milyen papírod van, ha értesz valamihez. Régen azt írták az álláshirdetésben, hogy „minimum középfokú nyelvvizsga”, most „minimum középfokú beszédkészség”. Ez azért nem ugyanaz. Lexikális tudásban persze összeszedtem valamit, nyilván érlelődtem is ez az idő alatt, ezért nem mondom, hogy teljesen elveszett idő, de akkoriban még bőven kerestem magam. Később, a tévében nagyon jó volt, szerettem ott dolgozni. A mai napig szívesen ügyködnék tévében, főleg a közszolgálatiban, mert ott van az a műsorstruktúra, amiben leginkább el tudnám képzelni magam. Nem bántom a kereskedelmi tévéket, de mondjuk Veiszer Alinda műsora, majdhogynem elképzelhetetlen egy másik adón. Vámos Miklós sem nagyon láttad még kereskedelmi tévében, pedig a Lehetetlen, vagy a Rögtön jövök is zseniális volt. Időnként vannak próbálkozások a másik oldalon is – a Képírók-sorozat a tv2-n, vagy a XXI. század, a Házon kívül az RTL-en –, de csak nagyon elvétve, késő éjszaka. Mondhatja persze a média, hogy „nincs mit tenni, hiszen a gagyit nézik sokan”, mégis úgy gondolom, óriási a felelőssége. Nem lehet feltartani a kezünket, vagy megbotránkozni, hogy „milyen ez a korosztály”. Milyen? Olyan, amilyennek az előző hagyta, hogy legyen. Megkérdezném Erdélyi Mónikát, hogy leülteti-e a kamasz lányát megnézni a Mónika show-t, vagy a Való Világra rábólintó Kolosi Pétert, ha lenne gyereke, szívesen nézetné-e vele.

Melyek azok a témák, amiket direkt kerülsz a műsorodban?

Nem mondanám, hogy bármit is direkt kerülök, de olyanok vannak, amiket az elején még mondogattam, de most már inkább nem teszem. Tudomásul kellett vennem, hogy bizonyos dolgokkal nem lehet viccelni, mert nem fogadják el. Ez persze nem csak a stand up-ra igaz. Néhány éve beküldtem egy anyagot az óriásplakát versenyre is. Gesztivel is beszéltem róla, neki tetszett, de végül nem került ki. Bizonyos témákat csak szűk baráti körben, este tizenegy után, vagy akkor is inkább csak egyedül érdemes boncolgatni, mert amúgy nem lehet. Ez is olyan volt. A plakáton egy idős, kipás, zsidó embert láttunk, aki háttal állt nekünk, a háta mögött összefont kezekkel. Az egyik karján fel volt tűrve az ing, látszott egy tetovált szám, kezében mobil telefon. Egy fiktív mobilszolgáltatót reklámozott a plakát, a Filantropfon-t - mint „emberszerető” –, és rajta a szlogen: „Beszélgess a múltról, a jelenben, egy közös jövőért!”. Akkoriban ment ez a számhordozásos kampány, hogy átviheted más szolgáltatóhoz a számod. Mindenesetre ez így együtt kicsit túl sok volt nekik.

Azért, mert kissé álszent a társadalom, vagy utólag Te is túlzásnak érzed?

Bizonyos szintű álszentség megfigyelhető, kétségtelenül. Eleve tudtam, hogy ha ez a plakát esetleg kikerül, mindkét oldalról kapok a pofámra, pedig az üzenetet abszolút pozitívnak szántam. Meséltem a plakátról a műsoromban is, változó reakciók mellett. Sokszor az emberek nem hajlandóak elgondolkodni egyes témákon, pedig érdemes lenne. Woody Allennek van egy jelenete az egyik filmjében, az Agyament Harryben, amikor az ortodox zsidó nővére elkezdi szidni, mert nem tartja a vallást. Erre azt mondja Woody Allen: „Tudom, hogy Auschwitzban hatmillió zsidót megöltek, de azt is tudom, hogy a rekordok arra valók, h megdöntsük őket”. Az egész mozi felhördült, de volt egy kis kuncogás is, mert ez vicces, miközben véresen komoly dolog is egyben. Itthon ilyet nem lehetne. Kell tudni magunkon nevetni, hiszen úgy még a traumát is könnyebb feldolgozni. A társadalmi tragédiákon és a magánélet nehézségein is jobban túl lehet jutni, ha képesek vagyunk meglátni benne a humort. Az előzőhöz képest bagatell példa, de épp egy hete történt, hogy párommal, Zsuzsival kimentünk a telekre, leszedni a meggyet. Egy órán keresztül melóztunk rajta, bűvészkedtünk a fa tetején, másztunk, szóval nem volt könnyű. Végeztünk, be akartam pakolni a kocsi hátuljába, de Zsuzsi szólt, hogy fogjam meg a kutyát. A meggyet letettem, kutyát bepakoltam, végre sikerült beülni, minden oké, mehetünk. Első lendületből, hátramenetben áthajtottam a meggyen. Kiszálltam elkezdtem üvöltözni, káromkodni, akkora volt a fejem, mint egy bojler, majd egy másfél perc múlva sírva röhögtünk. Igenis kell tudni magunkon nevetni, sírni, ez a hétköznapokban sokat segít.

Az irónia és az önirónia is gyakran megfigyelhető a történeteidben. Mindez az előző gondolatmenetből táplálkozik, vagy ez inkább egy terápia számodra, hogy feldolgozd a feszültséget, traumákat, amik értek?

Mind a kettő igazából. Beszélek az életemről, családomról, és azokat az éveket, élményeket megélni bizony nem volt vicces. Ez részben sebek nyalogatása, de a pozitív felfogás felé való elmozdulás is. Egy olyan világszemlélet, ami segít, hogy az ember a mindennapokat „túlélje”, mert tudom, ha itt éppen esik, akkor azért valahol biztosan süt a nap. Nyilván van, aki emiatt azt hiszi, kétarcú vagyok, pedig legtöbbször csak igyekeztem humorral kezelni a nehéz helyzeteket. Az adott pillanatban talán nem mindig lehet, de később az ember kicsit kiül maga mellé, más szemmel nézi meg ugyanazt, és tud rajta nevetni.

Honnan tudod, hogy a Te viccesnek gondolsz az a színpadon is működik?

Valójában nem tudom. Mindnyájan próbálkozunk, azt hiszem, és idővel megtanulja az ember, mi működik, és mi nem. Fejlődik a ritmusérzék, az előadókészség. Van olyan sztori, amit elmesélsz, de nem értékelik, hiába jó, viszont, ha egy picit máshova tetted volna a hangsúlyt, más ritmusban mondod, akkor nagyot üt. Ez idővel jön, de függ attól is, hogy milyen napod van, vagy éppen mennyire aktív a közönség, satöbbi. Az elején – és sokszor még ma is – belehaltam. Minden egyes poénnál, minden egyes este. Amikor nem sikerült, vagy nem volt jó, szenvedtem. Művészléleknek gondolom magam, aki nem tudja úgy felfogni, hogy „sebaj, arccal a kassza felé”, nekem ez nem létezik. Két-három napig romokban vagyok otthon. Előfordul olyan helyzet, hogy valamiért nem megy át. A Godot-ban is voltunk már úgy nyáron, hogy harminc néző előtt léptünk fel Litkai Gergővel, és fejünkre állva pöröghettünk volna meztelenül, akkor sem történt volna semmi. Egyszerűen vannak ilyen esték, amikor semmi nem klappol, a csillagok sem úgy állnak, bármit csinálhatsz. Nehéz ezt elfogadni, de ez nyilván bármi másban is így van.

Hogy éli meg a családod és a párod, hogy lényegében kirakatba helyezed őket a munkáddal?

Zsuzsit, a páromat – saját bevallása szerint – nem zavarja. A szüleim viszont konzervatívabb felfogásúak. A mamám mondta néhányszor, hogy ezt, vagy azt a témát inkább ne. Mondtam neki, hogy emiatt egyáltalán nem kell aggódnia, mert már rég elmondtam. Így jártunk például azzal a poénommal, hogy „tizenhat évesen skinhead lettem, és már elmúltam húsz, mikor anyám szólt, hogy zsidó vagyok”. Egyébként én vagyok otthon a fiatalabbik testvér, aki mindig is a fekete bárány szerepet vitte, tehát a szüleim örülnek annak, hogy legalább valami van, működik, és még sikereket is érek el vele. A mamám ilyen kis félszeg mosollyal igyekszik terelgetni, hogy „finomabban kellene beszélni”, de biztos vagyok benne, hogy többünk édesanyja ugyanígy van vele, miközben azért büszkék.

Miért voltál fekete bárány?

A bátyám jó tanuló volt, én meg nem annyira. Sportolni, vagy zenélni szerettem volna, de nem lehetett, mert tanulás rovására ment volna. Általános iskolában szerettem volna hegedülni, aztán fociztam és cselgáncsoztam is, de abba kellet hagynom ezeket. Tizenhat – tizenhét évesen kezdtem újra sportolni, akkorra meg már az a ló elszaladt, hogy profi sportolóként fussak be karriert. Talán még lett volna egy-két dolog, amiben jó lehettem volna, csak már nem volt hozzá kitartásom, elvitt az élet ide-oda. Nyilván a korlátokat nem fogadtam jól, így fekete bárány lettem, és ez rajtam is maradt. Persze tettem is érte, nem mondom, hogy nem.

Mivel foglalkozol most a humor mellett?

A humor az elsődleges, és szinte az egyetlen is, miközben próbálok nyitott szemmel, megtalálni, mi is a feladatom a világban. Mindegy, hogy az ember hisz-e a reinkarnációban, mert akár ez az egyetlen életem, akár nem, okkal vagyok itt, ez biztos. Keresgélni kell, megjárni a bozótost, és visszamászni az útra. Talán nem hangzanak jól az ilyen általánosságok egy interjúban, de valóban így működök. Csinálni szeretném a dolgaimat úgy, hogy ne ártsak másoknak, viszont ne is legyek elnyomható. Ez egy nagy feladat. Mindannyian szubjektív lények vagyunk, mégis objektívnek kellene maradni. Jó lenne a nagy folyamatokba kicsi, de odaillő kis részecskeként bekapcsolódni.

Mi az, amire lecserélnéd a stand up-ot, ha muszáj lenne ezt abba hagyni?

Szívesen filmeznék, vagy dolgoznék tévében, ahogy erről már volt is szó. Szívesen csinálnék olyasmit, ami értékes, és egyben szórakoztató, tehát nem csak egy óriási lila köd, művészet néven. Érdekel az írás is. A kreativitás fontos szempont nálam. Jelen pillanatban persze nem ezen gondolkodom, inkább próbálok minél jobban teljesíteni a munkámban. Nézőpont kérdése persze, hogy a humor munka, vagy szórakozás, de azért mindannyian szerencsések vagyunk, még ha meg is van ennek a nehézsége. Egyszer például mentünk vidékre Zsuzsival, és mi voltunk a harmadik autó az után, hogy egy román kamion maga alá gyűrt három személyautót. Az egyikben egy tizenhat éves kislány életét vesztette. Elég nehéz volt fél óra múlva felmenni a színpadra, és azt gondolni magamban, hogy most nagyon vicces leszek. Nem mondhattam, hogy most nem lépek fel. Ettől függetlenül szerencsések vagyunk, mert azt csinálhatjuk, amit szeretünk, és ez oltári nagy kiváltság. Minden nap hálát adok érte Istennek.

Hadházi Laci nemrégen Karinthy gyűrűt kapott. Téged mennyire motiválnak az ilyen jellegű szakmai díjak?

Az már egy szakmai elismerés, ha Litkai Gergő azt mondja, „ez jó volt”. Természetesen másmilyen díjazásnak is örülnék, boldogan venném át a Bonbon-díjat, vagy a Karinthy-gyűrűt, ha megdolgoztam érte, és kiérdemeltem. Hazudik, aki azt mondja, ez nem esne jól neki. Nem volt még részem ilyesmiben, valószínűleg még nem is jött el az ideje. Dolgozom, fejlődök, és idővel biztos megjönnek majd ezek az elismerések is. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy nekünk azonnal megvan a visszajelzésünk, minden este. A közönség nevet, tapsol, élvezi és értékeli az előadást, az igenis elismerés. Keveseknek adatik meg ez más területen. Egy mérnöknek elég ritkán jeleznek vissza, hogy „ez a ház még mindig baromi jó”.

Az országos tévé miatt a stand up már nem csak klubműfaj, a nézői igények is megnőttek. Miben gátol ez benneteket?

Az országos ismertség kárunkra lett bizonyos szempontból, mert korlátokat jelent. Sándor György például, aki az egyik legjobb humorista, vagy „humoralista”, nem jelenhetne meg a Showder Klubban. Régóta a színpadon van, és egyszerűen zseniális. Voltam több estjén, nagyon szeretem. A röhögés és a sírás között utaztat. Eszméletlen lexikális tudása és tapasztalata van, nem mindig egyszerű követni, de ott komoly dolgok hangzanak el. Gondolkodni kell rajtuk, de ez mégsem gátja annak, hogy tíz perccel később kiessél a szádon a röhögéstől. Nem baj, ha a humorista kicsit moralizál, gondolkodtat. Viszont akik a Godot-ba csak a Showder Klub miatt jönnek be, azok megdöbbenek, hogy „ez miért kell, hiszen nem is vicces”. Igenis kell a mögöttes tartalom, ezért én is belemegyek keményebb témákba időnként, de nem csak nálam lehet ezt megfigyelni. Kőhalmi Zolinak van az a poénja, amikor a gyerek utazik a villamoson, és megkérdezi az apját, hogy működik a villamos. Erre minden normális szülő azt válaszolja, „üljél rendesen”. Kicsit végig gondolva a dolgot, ebben jóval több van annál, mint maga a poén. Itt lehet visszakapcsolni arra, hogy a mamám nem minden poént fogad jól, mert nyilván van mögötte valami. ”Tizennyolc éves koromig azt hittem apám pék, mert mindig azt mondta, hogy amíg az én kenyeremet eszed…”, meséltem egyszer, vagy az az eset, amikor tavaly karácsonykor ott voltam édesanyáméknál, és elszólta magát, így tudtam meg, hogy a bátyám elvette feleségül a barátnőjét. A szüleim ott voltak az esküvőn, én meg nem is hallottam róla addig. Tényleg mérges voltam, dúltam-fúltam, amire anyám védekezésképpen annyit mondott, ne duzzogjak már, értsem meg, hogy „egész egyszerűen csak a legszűkebb családot hívták meg”. Ezen dőlnek a röhögéstől, nagyon jó poén, de azért ez is jóval többet ábrázol, pláne, ha tudod, hogy igaz történet. Mindegy, erről nem szeretnék bővebben beszélni.

Mivel szeretsz még foglalkozni, amikor nem poénokon töröd a fejed?

Basszusgitározom, edzésre járok, próbálom képezni magam fizikálisan és mentálisan, ami most egész sok időt elvesz. Megéri, mert jól érzem magam tőle, csak nehéz, mert időszakosan tudok csak olvasni a túlmozgásosságom miatt, nehezen is fejezek be egy-egy könyvet. A Pokolbéli víg napjaimat olvastam legutóbb Faludy Györgytől, de elég nehezen ment, pedig tetszett. Ezen kívül pedig fontosak az állatok. Van két talált kutyám, meg egy talált macskám. Nemrég próbáltam meg helyet keresni egy másik kutyának. Mindig találunk valami állatot, próbáljuk elhelyezni, mert többet már nem tudunk befogadni. Persze ezt mondtam az előző kutya előtt is.

/Koncz Csaba