Régóta sejtettük, de most már írásos bizonyíték is van rá: Felméri Péter kapcsolatban áll az ufókkal. Hogy ő maga az-e, vagy sem, erre nincsenek egyértelmű bizonyítékok, de az biztos, hogy van közük egymáshoz. Biztosan nem véletlen, hogy néhány hete megjelent könyvében három ufó történetét meséli el. Az izgalmas, fordulatos történetben minden megvan, ami szükséges ahhoz, hogy az olvasó kikapcsolódjon, izgalom, humor, akcióhősök, autós üldözés, mindez éppen Budapesten, hiszen „nem minden ufó érkezik Amerikába”.

A történet írója természetesen nem hazudtolja meg önmagát, így regénye nagy hangsúlyt helyez a humorra. A Felméri-stílus minden mástól elkülöníthető jegyei már az első oldalakon visszaköszönnek, abszurdba hajló epizódokkal színesítik az egyszerű, mégis fordulatos eseménysort. A karakterek, a cselekmény, az illusztrációként – saját kézzel készült – rajzok, de még a szöveget kiegészítő lábjegyzetek is számtalan humorforrásként szolgálják az olvasót. Ugyanakkor a sorok mögött halványan kirajzolódik néhány társadalmi probléma, a mindennapi életünket megkeserítő eszme, téveszme, amiken a jóleső nevetés után, a Badár Sándorral és Pataki Attilával súlyosbított végkifejletet követően azért érdemes elgondolkodni.

A szerzővel pár nappal a regény megjelenése után beszélgettünk.

Miért pont A három ufóról akartál mesélni?

Úgy éreztem, két ufó nagyon kevés lett volna, a négy viszont már túl sok. Így maradtam a háromnál.

Honnan jött az ötlet, hogy könyvet írj?

Jellemző rám, hogy amit nagyon szeretek, előbb-utóbb szívesen ki is próbálom. A stand up comedyvel is így voltam, azért fogtam bele, mert előtte már kedveltem a műfajt nézőként. Az olvasás is régóta fontos része az életemnek, így már jóval a humor előtt is felmerült bennem, hogy egyszer jó lenne könyvet írni. Nem éltem bele magam, és sosem fogtam hozzá, csak úgy érdekelt. Nemrégiben aztán – több kollegához hasonlóan – engem is megkeresett az Ulpius Kiadó, hogy nincs-e kedvem írni egy könyvet. Volt. Lapult már egy ötlet a fiókomban, ami ennek a regénynek a gerince lett. Láttam benne fantáziát, hittem abban, hogy megéri kidolgozni, megfelelően szórakoztató és vicces lehet. Szerintem jól sikerült, remélem, az olvasótábor is így gondolja majd. Ez hamarosan kiderül.

Mivel lennél elégedett a fogadtatás, illetve az eladott példányszám tekintetében?

Leginkább annak örülnék, ha az olvasóknak annyira tetszene, hogy aztán tovább ajánljanák másoknak is. Ne azért olvassák, mert ez egy Felméri regény, hanem mert szórakoztató a történet, amit mellesleg Felméri Péter írt, tehát maga a regény gördítse magát előre! Szeretném, ha szájról szájra járna a híre, az emberek így adnák tovább. Annál jobb reklám nincs, mintha valaki azt mondja, „remek könyv volt, neked is érdemes elolvasni”. Más kérdés, hogy miből tudom ezt meg. Egy könyv a megjelenés után közvetlenül jobban fogy, aztán szépen lecseng. Abban az esetben viszont, ha néhány hónap után is ugyanúgy vagy jobban fogy, arra lehet következtetni, hogy az emberek egymásnak ajánlották, hiszen olyankor már jóval kisebb a reklámtevékenység.

Több humorista is írt könyvet az utóbbi időben. Hogyan lehet kivédeni azokat a vádakat, miszerint csak az ismertséget akartad kihasználni a regényírással?

Ilyen vádakat kivédeni csak úgy lehet, ha az elkészült munka jó minőségű. Tény és való, hogy ki tudjuk használni az ismertségünket arra, hogy a könyveladást beindítsuk, ezt nem is érdemes tagadni, nyilván nem véletlen, hogy a kiadó éppen minket keresett meg. Nem lehet ezt kikerülni, és nem is kell. A megítélés viszont azon áll, vagy bukik, hogy akik elolvassák, mit mondanak utána. Mennyire minőségi a munka, amit kiad az ember a kezéből? Mennyire vállalható? Ez számít a végén. A saját regényemet teljes mértékben fel merem vállalni. Büszke vagyok rá.

Honnan jött A három ufó ötlete?

Nem tudnám megmondani. Ez volt az asztalfiókban, de hogy oda miért pont ez került, nem tudom. Az ötletek csak úgy jönnek, nincs meghatározott „módszer” rá, honnan szerzem őket. Az Erdélyi Humorfesztiválra például, amit aztán megnyertem, két hónappal korábban kezdtem készülni. Kitaláltam egy bűvész karaktert, aki tökéletlenül bűvészkedik, mindenki látja, mennyit csal. Kidolgoztam, megtanultam, pár nappal a fesztivál előtt viszont arra ébredtem, rengeteg ötlet jön egy másik karakterhez. Így született meg Izabella figurája. Átírtam a jelenetemet, és ezzel léptem fel. Néha csak úgy jönnek az ötletek, és ha az ember meglovagolja a kreatív hullámot, akkor lehet belőle valami.

Milyen történet lehet a folytatásban?

A három ufó írása közben beugrott néhány új gondolat, így már van egy új történet-váz a fejemben. Végig kell gondolnom, hogy regénnyé tudom-e fejleszteni, megfelelően szórakoztatóvá, érdekessé lehet-e írni. Most úgy gondolom, igen. Egy tudósról szólna, aki még soha nem mozdult ki otthonról, de ez nem akadályozza semmiben, mert van egy kis életjáradéka, vagy öröksége, amiből jól eléldegél. Tanult ember, de mindenféle bogarai vannak, és egyszer elhatározza, hogy megfigyeli a fürdőszobában élő hangyákat. Egy idő után kiderül, hogy a hangyák is figyelik őt, jegyzetelnek, próbálják ellene fordítani a saját megfigyelési stratégiáit, próbálják kijátszani. Ott van a tudós enyhén tökéletlen, de nagyon lusta, szerencsevadász unokaöccse, aki azért él vele, mert nincs semmi jövedelme, dolgozni meg nem akar. Több konfliktus-forrás van kettőjük között, mint pl. az ufók között az első regényben. Természetesen több fordulat és meglepetés is lesz benne, amit most nem árulok el, de már látom a történetben a regény-terjedelmet.

A humor és szórakoztatás mellett mennyire volt célod komoly kérdéseket feszegetni A három ufóban?

A társadalomkritika ironikusan megjelenik benne, ez kétségtelen. Nem ez volt a legfontosabb szempont, de a személyiségemből adódó látásmód, az ironikus viszonyulás az élethez nyilvánvalóan megjelent. Nem akartam hangsúlyozni bizonyos problémákat, de aki figyelmesen olvas, az a vicc mögött felfedezi azokat a komoly kérdéseket, amik engem foglalkoztatnak. A mai, rohanó világban például az emberek nem igazán figyelnek oda egymásra, nem nagyon törődnek mással, csak magukkal. Éppen ezért a három ufónak sem kell különösebben rejtőzködnie. Elég egy kapucni, vagy egy sapka, már bele tudnak olvadni a tömegbe. A gyerekek esetleg felfigyelnek rájuk, de ők viszont hiába kérdezgetik a szüleiket, hogy mi volt ez, a válasz az legfeljebb annyi, hogy „maradj csendben, nincs időm ezzel foglalkozni”. Azért ez sokat elárul a világunkról.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben főleg könyvíróként tartsanak számon?

Sokat számít az első könyv fogadtatása. A kezdeti lelkesedés után a stand upot is azért folytattam, mert a közönségnek tetszett, amit csináltam. Tudom, hogy a stílusommal nehezebb megfogni a közönséget, jól nyomon tudtam követni, ahogy előadásról előadásra egyre többen voltak rám kíváncsiak. Szépen lassan kialakult a Felméri stílus, és a célközönség, akik ezt szeretik. Az írással is így vagyok, ha szeretik és lesz rá igény, akkor szívesen írok. Úgy érzem, tudnék még jobb is lenni, minden egyes könyvvel fejlődnék, és egy idő után kiforrna a dolog. Szívesen foglalkozom könyvírással, de nyilván majd az idő dönti el, érdemes-e ebben gondolkodnom, vagy sem.

/Koncz Csaba