Mi kell egy igazán ízletes Jam-hez? A nagymamák, és rutinos háziasszonyok szerint vagy jó minőségű gyümölcs és némi főző-tudomány, vagy pedig egy igazán jó recept. No, meg persze jó minőségű gyümölcs. Ja, és persze egy kis főző-tudomány…

A fenti gondolattal nem lehet vitatkozni még akkor sem, ha a hozzám hasonló funkcionális konyhai analfabéták túlnyomó részének ember nem tudja elmagyarázni mi a különbség a Jam és a lekvár között.

A humorban persze más a helyzet. Ott jól tudom, hogy míg Duma Jam létezik és igen ízletesen elkészíthető, addig „Duma Lekvár” még nincs. Habár múlt héten a New Orleans Dumaszínház felé bandukolva éppen a körúton lettem figyelmes egy párbeszéd-foszlányra, miszerint a „Hova mentek, Janikám?” kérdésre a felesége társaságában sietősen közlekedő ismerős azt felelte, „Megyünk megnézni az a Humorlekvárt, vagy mit”. A kérdező persze elbizonytalanodott, mire a válaszadó még annyit mondott, „Tudod, amikor az a három lökött beszél marhaságokat, csak egyszerre…”. Nem tudom, elegendő volt-e a szabadon értelmezett műfaji meghatározás, és abban sem vagyok biztos, hogy ez így elterjed majd, de el kell ismerni, volt köze a valósághoz.

A „három lökött” ezen a kellemes szerda estén Aranyosi Péter, Hadházi László és Kovács András Péter voltak. Az öltözőben már nagyban folyt a felkészülés, mikor megérkeztem, ami persze éppoly kaotikusnak tűnt, mint később maga az előadás. Minden mondatról eszébe jutott valakinek valami, és a műsor vezérfonalának összeállítása helyett újabb felhasználható poénok születtek, miközben csodálatos anekdotákat osztottak meg egymással a Jam fő-, és egy mellékszereplői. Viszonylag sokáig próbáltam felfedezni a rendszer ebben a társalgásban, de a levegőben kavargó impulzusok lüktető felhője csupán néhány elcsépelt közhelyet engedett a gondolataimba férkőzni holmi zsenikről, akik uralkodnak a káosz felett.

Az előadás aztán bebizonyította, hogy egy igazán jó Duma Jam kifőzéséhez sem kell más, mint amiről a háziasszonyok tudnak. Az egyik a jó recept, vagyis, hogy a történeteket, poénokat kiváló ütemérzékkel, jókor és jól kell elmondani. (Vagy nagyon rosszul, mert az is humorforrás lehet.). Bele kell dobálni a gyümölcsöket, amiket a hétköznapok, vagy éppen egyszeri, megismételhetetlen alkalmak érleltek meg. (Ne is menjünk tovább, elég a nyári eseményeket, fura ismerősöket, rokonokat, illetve még különösebb közszereplőket venni, vagy éppen a saját véleményünket a mindenkit foglalkoztató dolgokról.)

Az alapanyagot nem kell mesterségesen ízesíteni, az csak elrontaná, így mindig jó a természetesség. Sokat jelent, hogy a három szakács mennyire profi módon adagolja a hozzávalókat, miközben kifőzi a Jam-et.

Szerencsére ezen az estén szépen főtt, jól rotyogott a szósz, amit Péter, László és András konyhafőnökök összeraktak, pedig meglehetősen sokszor tértek el a megbeszélt recepttől. a közönség pedig, mint a kíváncsi, mohó unoka, meg se várta, hogy kész legyen, már főzés közben elkezdte enni az édes szószt. Félnivaló persze nem volt, ez olyan Jam, amiből bárki, bármikor bármennyit ehet. Nem üli meg a gyomrot, nem borítja fel a diétát, nem okoz szív-, és érrendszeri panaszt, sőt, inkább gyógyító hatása van. Az este végén szerencsére a többség jóllakottan, elégedetten távozhatott. A Jam valóban ízletes volt…

Néhány kép az estéről: