„Made in Hungária

Minden álmom otthona,

Mennyi szép és szeszélyes mágia.”

Fenyő Miklós örökzöld soraival is kezdődhetett volna a rock’n’roll humorista, Hadházi László önálló estje. Minden adott volt: lelkes közönség a New Orleans Dumaszínházban, fény-, és hangtechnika, emelt színpad, konyhai-, és söripari remekművek. A kezdés előtti percekben Laci bácsi még az öltözőben tervezgette mondandóját. Kíváncsi voltam a tematikára, miről is szól majd a következő másfél óra. „Itthoni történeteket szedtem össze. Olyanokat, melyek igazán magyarok, a szó legjobb és legviccesebb értelmében. Sok dolog van a mentalitásunkban, amit egy külföldi akkor sem ért meg, ha évek óta itt él. Nekünk természetes, de végül mi magunk is nevetünk rajta. Eredetileg emiatt volt az önálló est címe Méd in Hungeráj. Ez most nem lett kiírva, de a tematika maradt.”

A műsor aztán nem énekléssel, hanem jól irányzott poénokkal indult, de egy humoresten talán jobb is ez így. Fenyő Miklós sem viccekkel kezdi a koncertjeit, nem igaz?! A Karinthy-gyűrű büszke hordozója mindenféle ünnepélyesség nélkül, kicsit fáradt mozdulatokkal lépett fel a világot jelentő deszkákra, hogy aztán a pillanat tört része alatt lényegüljön át előadóművésszé. A fáradtságnak semmi nyomát nem lehetett látni, a lendületes történetek illusztrációjaként a szöveghez ugyanilyen intenzív gesztikuláció társult. Hiába, a rutin, meg az évek – mondhatnánk, hiszen Hadházi László már jóval a Dumaszínház előtt kezdett a humorral foglalkozni, de vele kapcsolatban mégis úgy érzem, Aranyosi Péternek volt igaza, amikor azt mondta: „Hadházi Laci átlényegül. Pislant kettőt és máris szerepben van. Ezt nem lehet tanulni, de még begyakorolni sem. Ehhez Hadházinak kell lenni…”

Az „átlényegülés mindenesetre annyira jól sikerült, hogy csakhamar felhangzott az első taps, kacagás. Közel háromszáz ember, korra, nemre, vallási-, és politikai hovatartozásra való tekintet nélkül, nemzeti-, vagy „nemzetietlen” érzelmekkel, de szívből nevetett a sztorikon, amikben mindig ott volt a „tipikusan magyar gondolkodás”. Az a fajta szemlélet, ami legalább annyiszor üdvözít, mint ahányszor kárhoztat. A kedvesen bohókás, mosolyogtatóan naiv, vagy éppen értetlen és érthetetlen gondolatmenet, ami legalább olyan ijesztő tud lenni olykor, mint amilyen rokonszenves.

Laci bácsi elemében volt. Bemozogta a színpadot, kibeszélte a családot, kirándulni vitt külföldre, belföldre, Debrecenbe, és a szájsebészet hangszigetelt ajtaja mögé is. A szünetben szinte hallottam, ahogy Fenyő Miklós tovább énekel:

„Mert szólni csak itt tudok,

Míg a szívem szólni hagy,

Hiszen itt voltam én nagyon kicsi,

És lettem kicsit nagy…”

A pihenő alatt villámlátogatást tettem az öltözőben, hiszen kíváncsi voltam, mennyi tervezés, felkészülés áll a folyamatos dumálás mögött. „Egy műsor sikere azon is múlik, megfelelő arányban van-e az előre megtervezett szöveg és a spontán.” – válaszolta, és ezt alátámasztva rámutatott mappájára, ahol több lapnyi – kézzel írott – jegyzet sorakozott. Míg beszélgettünk, több új gondolatot írt fel, hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy memorizál, vagy már a következő műsor anyagát tervezgeti.

A második félidőben aztán folytatódott a magyar virtus, a közönség pedig kiváló partnernek bizonyult, többször tapsolt bele a történetekbe. „Addig tapsolsz, elfelejtem, aztán majd nézhetjük egymást szótlanul!” – szólt ki a nézőtérre többször is, de nem volt sértődés, sőt, ez inkább tovább erősítette az előadó-hallgató kapcsolatot.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a karzaton helyet foglaló két hölgyet sem, akik egészen egyedi hanghatással emelték az est hangulatát. Időnként igazi szerepcsere alakult ki, amikor egy-egy poénon előbb a hölgyek kacagtak sípoló, sikító, levegőért kapkodó hangon, majd a humorista – és a többi néző – nevetett az igencsak speciális hanghatáson.

Az igazi magyar körkép szinte három dimenzióban elevenedett meg a plasztikus, Hadházi-stílusnak köszönhetően. A végeredmény vastaps, de az a fajta, aminek hallatán még Jerry Lee Lewis is visszamenne a színpadra egy ráadásra. Laci bá' is így tett. Közel fél óra extra után ismét elköszönt. Megint vastaps. Újabb tíz perc plusz. Kettő és negyed óra után is úgy jött le a színpadról, mintha még legalább ennyit szívesen maradna…

És aztán összeesett. Szerencsére csak a kanapéra és az öltözőben, arcán a jóleső fáradság ráncaival. „Közben nem éreztem fáradtságot” – mondta pár perc pihenés után – „A közönség annyi erőt tud adni az embernek, hogy az leírhatatlan. Intenzív élmény. Ennél nincs jobb.”

Elköszöntem, haza indultam, de kifelé menet még hallottam, miről beszélgetnek az utóvéd vendég-csapatok az ajtóban. Elégedettek voltak. Tartalmas, szórakoztató este volt, mondták, pedig csupán egy ember volt a reflektorfényben. Nevetgéltek, poénokat idéztek, miközben az utca vége felé sétáltak. Távolodva a beszélgetés morajjá halkult, a nevetés mintha dalolásba csapott volna át. Mielőtt a társaság eltűnt a sarkon, ismerős dallamot hozott a szél:

„Made in Hungária,

Ez az a mánia.

Aki hű volt hozzám

Nincs mit megbánnia.”