Újabb Karinthy-gyűrűvel kitüntetett, népszerű humorista csatlakozik a Dumaszínházhoz vendégművészként, Éles István személyében. A híres, vagy éppen hírhedt emberek hangján megszólaló és éneklő parodista a nyolcvanas évek közepe óta keresi a kihívásokat a minőségi humorban, amit most a stand up comedy jelent majd számára. A műfaj alapelemeivel először fiatalon, a házibulik utáni konyhai beszélgetéseken találkozott, de akkor még nem gondolta, hogy egyszer ez a stílus országosan népszerű lehet. Most viszont eljött az idő, hogy kipróbálja magát benne. Elmesélni való történet – szerencsére – akad, éppen elég…
Hírt adni arról, hogy a társulat új taggal bővül, még ha „csupán” vendégművészként is, mindig hálás feladat. A mostanihoz hasonló esetekben pedig – amikor a szóban forgó művész ráadásul egyike kamaszkorom kedvenc humoristáinak, akinek poénjait, paródiáit, híres-neves színészek, közéleti személyiségek, mesemondók hangján előadott jeleneteit már középiskolában is szerettük-idéztük –, megtisztelő és talán még inkább örömteli. Éles István esetében is erről van szó. De hogy lehet egy rövid írásban áttekinteni huszonöt-harminc termékeny év legfontosabb állomásait?
Az első gondolatom az volt, írok egy rövid életrajzot, amiben felvillantom karrierjének fontosabb állomásait. Csakhogy, mi jellemzi legjobban ezeket az éveket? A műsorok, amikben szerepelt? A Parabola, a Szeszélyes Évszakok, a Szatelit, az Esti Showder, a Heti Hetes, a Szulák-show, vagy a többi? A díjak, kitüntetések? A Kazinczy díj, a Humorfesztivál fődíja, a Nívódíj, a Bonbon díj, amit öt alkalommal is átvehetett, vagy a Karinthy-gyűrű? Esetleg az általa megidézett élő és elhunyt művészek névsora Kabos Gyulától Korda Györgyön át Demjén Ferencig? Persze az is lehet, hogy csak fel kellene idéznem szerepléseit a Rádiókabaréban, a Duma-Duó-ban,vagy a saját kazettáin, lemezein, fellépésein (Az Éles nem habostorta, Éles Rádiókabaré – bestofpesta, A duzzogó népet szolgálom, Mi is csináljuk a fesztivált, Éles Pista Retro-Partija).
Aztán rájöttem, ez a pár sor kevés lenne hozzá, hogy bemutassak valakit, akit a humorszerető olvasók úgyis ismernek, így inkább elhagytam az önéletrajz ötletét, inkább felhívtam. Kíváncsi voltam ugyanis, milyen tervekkel, érzésekkel fordul a stand up comedy felé. „Kihívás, és érdekes feladat, annak ellenére, hogy stand up betétek, alapok eddig is voltak a műsoromban.” – kezdte, hangját a nosztalgia félre nem érthető tónusával – „Tudod, annak idején, a nyolcvanas években számtalan baráti összejövetel, házibuli végződött a konyhában sztorizgatva. Történeteket meséltünk az életünkből, a hétköznapjainkból, nagyokat röhögtünk, de az sose merült fel bennünk, hogy ebből a stílusból valaha színpadi műfaj lesz.”
Beszélgetésbe elegyedünk a humor magyarországi fejlődéséről, a Kabos-, Kellér-, és más konferansziék magánszámairól, no, és persze a megkerülhetetlen és zseniális Hofi Gézáról. Számtalan nagy hatású művészről, akik a szó legnemesebb értelmében tudtak szórakoztatni, miközben a legspontánabb – vagy csak annak tűnő – szövegeik mélyén is ott volt valami mondanivaló, vélemény, vagy érték. „A Rádiókabarénak ezért is volt nívója, mert nem csak nevettetett, de a gondolatiságot is fontosnak tartotta.” – tette hozzá – „Nyilván azt sem lehet figyelmen kívül hagyni persze, hogy az igények is változtak. A latinos műveltség kihalóban van, a műveltség, olvasottság szintje is alacsonyabb, és egyszerűen senkinek nem áll érdekében ezt a tendenciát megállítani. Ma már inkább celebekről kell énekelni a paródiában is, nem színészekről, pletykákról és nem társadalmi problémákról, mert ez érdekli a többséget. Az én véleményem, ha úgy tetszik misszióm viszont az, hogy a saját területemen, a humorban mégis próbáljam tovább vinni a nagyszerű elődök hagyományait.”
„Nem tetszik például az indokolatlan trágárkodás, vagy az öncélúan altesti humor. Feleslegesnek tartom a szimpla, tartalom nélküli szóvicceket is.” – folytatta szenvedélyesen – „Nem mindegy, hogy valaki csak csavar egyet a nyelven, vagy mondanivalóval tudja megtölteni a leleményes szövegalkotást. Az előbbi hamar unalmassá válhat, az utóbbit viszont úgy hívták, Boncz Géza.”
Egyetértünk abban, hogy szerencsére sok tehetséges humorista van a pályán, az egészen fiataloknak pedig van még lehetőségük fejlődni, finomítani, tehát a helyzet bármily’ súlyos is, azért nem reménytelen. Ennek ékes bizonyítékaként merül fel a Rádiókabaré, mint Éles István pályájának meghatározó helyszíne. Itt találkoztak Litkai Gergellyel is, valamikor a kilencvenes évek végén. Hogy miért csak most lett ebből szorosabb együttműködés? „Most jött el az ideje.” – fogalmazott talányosan – „Régóta kapacitáltak már engem erre, de eddig ellenálltam a csábításnak. Más területen mozogtam. Ez a műfaj számomra is kihívás, főleg azért is, mert az eddig megszokott, Éles-stíluson nem szeretnék alapjaiban változtatni. Vannak viszont történetek, amiket el lehet, és talán el is kell mesélni. Ezzel párhuzamosan azon is dolgozom, hogyan lehet a stand up-ot ötvözni a paródiával.”
Háromnegyed órányi beszélgetés után azon kapjuk magunkat, hogy komplett műfajelméleti, -történeti áttekintésbe bonyolódtunk, ami további izgalmas társalgást vetít előre. „Ha egyszer erről könyvet akarsz írni, szólj, benne vagyok!” – mondja végül nevetve. Talán egyszer szaván is fogom majd…
Miután letesszük a telefont, felmerül még bennem pár kérdés. Vajon gyermekkorom egyik meghatározó humoristája hogyan bontakozik ki ebben a régi-új műfajban? Milyen szórakoztató történetekkel ajándékoz meg minket a Dumaszínház színpadán? És, hogy vajon mikor készül el az első paródia a legnépszerűbb stand up komikusokról?
Hamarosan kiderül…Élesben
