Ricsifiú felajánlotta, a Dumaszínház támogatta, Marcsi megnyerte, mi az? Az egész estés bemutatkozás lehetősége. Mi is kellene még egy fiatal és fiatalos anyukának, aki a humorban képzeli el a jövőjét? Semmi, hacsak nem egy lelkes közönség, a remek fogadtatás és a zajos siker. Az első Marcsi-Ricsi est női főszereplőjének mindez megadatott, persze nem érdemtelenül. Humor, ének, tánc. Jól indult a hétvége a Godotban…

Péntek este szinte teljesen megtelt a Godot Dumaszínház nézőtere. Fél kilenc előtt néhány perccel a közönség tagjai már a nyakukat nyújtogatva nézegették a színpad előterét, kíváncsian várva, milyen meglepetést tartogat az este két főszereplője, Marcsi és Ricsi. A többség talán nem is tudta, hogy Redenczki Mária már két éve koptatja rendszeresen a Godot színpadát a Fiatal Félőrültek Fesztiválján, mindig újabb bizonyságot téve róla, hogy egy  kétgyermekes családanya is lehet tehetséges a stand up comedy műfajában. A szorgalmas munka jutalmaként került be a Comedy Central bemutatja című tévéműsorba, majd egy amatőr tehetségkutató versengés győzteseként erre az estre, ahol Ricsifiú, vagyis Kertész Richárd „párjaként” jóval több műsoridő állt rendelkezésére, mint eddig bármikor.

Vajon tud élni a lehetőséggel? Ez a kérdés foglalkoztatott és kihasználva a kezdés előtti pillanatokat, félrehívtam Ricsifiút, hogy megkérdezzem a véleményét. „Biztos vagyok benne, hogy remek este lesz. Régóta ismerem őt, nagyon örültem, amikor kiderült, hogy megnyerte ezt a fellépési lehetőséget. Tudom, nagyon készült rá, és magam is fontosnak tartom, hogy jól sikerüljön. Bár ebben a műfajban az a szokás, hogy mindenki egyedül áll a színpadon, ma mégis lesz kivétel. Megmozgatom a közönséget, lesz ének és tánc is, amiből már Marcsit sem hagyhatom ki. Nem is fogom!” – mondta a tőle megszokott széles mosollyal, majd a hatás fokozása érdekében még hozzátette – „Erről persze ő még nem is tud!”

A bevonuló zene kezdőhangjaira lettünk figyelmesek, így Ricsi szinte mondat közben indul a színpad felé. A közönség már tényleg hangulatban volt, hiszen másodpercek alatt sikerült a nevetésig, tapsig eljutnia az „Ibrányi hullazsuk-trió, tévé-kompatibilis tagjának”. A felvezetés után Marcsit már szinte mindenki régi ismerősként fogadta.

A fiatalos anyuka – annak rendje és módja szerint – azonnal ráhozta a frászt a nézőtéren helyet foglaló fiára, amikor első mondataiban családi szereplést helyezett kilátásba. A srácon kívül mindenki kacagva fogadta a „fenyítést”, ami talán egy otthon megkezdett anya-fia vita lezárása volt. Ezt ugyan nem tudtuk meg, de a családi hétköznapokból számtalan részlet került napvilágra. A szeretetteljes, gondoskodó anyuka ezúttal revánsot vett a hálátlan női szerepben elszenvedett igazságtalanságokért. Megtudtuk, miért nem akarnak vele ismerkedni a gyerekei a közösségi oldalakon, hogy lehet egy perc alatt internetes szégyenfalra kerülni, miért örül a férje, ha anya fellép? Számtalan téma, csavar, csattanós történet, nem túl harsány stílusban, inkább a tapasztalt nők bölcs nyugalmával előadva, éppen ezért rendkívül rokonszenvesen.

Lelkesen, átéléssel mesélte a történeteket, szinte újraélve azokat. Elemében volt, és így a kevésbé erős, tompább poénok is besimultak a szövegbe, kiváló ritmussal készítve elő az igazán nagy durranásokat. Nehezen hittem az órámnak, amikor majdnem ötven perc után bejelentette a szünetet.

Az egészségügyi és folyadékpótlási kitérő után – egy rövid konferálás után – Ricsifiú vette át a szót, akiről már tudjuk, Ibrányból származik és a helyi TV (azaz Temetkezési Vállalat) oszlopos tagja, megkerülhetetlen tényezője. A mindig jókedvű, mosolygós, kalapos apuka ott folytatta, ahol alkalmi társa abbahagyta, a hangulat hamar visszaemelkedett a szünet előtti szintre. Ez persze nem meglepő, mert általában az emberek szeretik az ízlésesen tálalt, mégis enyhén morbid, pikáns történeteket, főleg, ha azt autentikus, táj-azonos előadásban hallják.

Ricsifiú pedig Kusturica-filmeket idéző mindennapokról mesélt, ahol a guminő-hamvasztás éppúgy teljesen normális dolognak számít, mint a temetői nyílt nap, az élő lovak átfestése, vagy a fészerben megrendezett csapatépítő tréning. Az „utazás” vége szinte teljesen természetes módon az ibrányi művelődési házban érte a hallgatóságot, ahol a sötét ruhások zenés-táncos összejövetelnek álcázott esemény-marketing formájában igyekeztek kedvet csinálni a termékeikhez minden potenciális kuncsaftnak. Itt már kevesebb képzelőerőre volt szükség, hiszen az énekes szám mellé a közönség soraiból került ki a hangszeres kíséret, a tánckar és a siratóasszonyok. Mondani sem kell Marcsi a háttértáncosok csapatát erősítette szűnni nem akaró jókedvvel.

Az első közös est tehát remek hangulatot hozott a közönség tagjainak, az előadóknak, és a tudósítónak egyaránt, amit a finálé közben félhangosan bekiabált nézői kommentár adott vissza legjobban: „Nézd azokat a vigyori fejeket! Hát ez hatalmas…!”

Tényleg jó volt.

A színpadról távozó humoristákhoz eljutni sosem könnyű, nekem is csak lassan sikerült, hiszen a gratulációk, vállveregetések, biztató szavak tengeréből nem egyszerű kiúszni. A két főszereplő nem is könnyen lépett ki a szerepből. A lelkes rajongók gyűrűjéből kiszakadva, egyszerűen kivették a kezemből a mikrofont és egymással készítettek rövid interjút:

Később aztán mégis sikerült visszaszereznem munkaeszközömet, és ha már ott voltam, neki szegeztem pár kérdést Ricsinek:

A riportalanyból nagyon hamar operatőr lett, amikor Ricsi kezébe nyomtam a kamerát, és immár Marcsival folytattam a beszélgetést:

Néhány kép a Marcsi-Ricsi estről, melyeket Burszán Sándornak köszönhetünk: