Tóth Szabolcs könyvet írt. Nem semmi. Egypercesek, novellák, rövid történetek, melyek érdekes, humoros, vagy éppen abszurd módon vezetnek be egy fiatalember ártatlanul különös világába. Egyszerű gondolatfolyam, vagy kódolt üzenet? Ki tudja…? Más, mint amit eddig megszoktunk tőle. Szórakoztató, elgondolkodtató, nevettető, néhol bölcs hümmögésre, máshol vidám sóhajtozásra ösztönző. Szabi első könyvében nem csak az ő hétköznapjainak problémái, hanem az Élet nagy kérdései is felvetődnek. Az írások száma pedig mindenre megadja az egyetemleges választ. 42.

A Szomszédnéni Produkciós Iroda egyik alapító tagja, Tóth Szabolcs, vagyis TSz, most látta elérkezettnek az időt arra, hogy könyvbe rendezze írásait. Elolvastam. Azt mondom, megérte. Különleges élmény belepillantani abba a kicsit abszurd, kicsit groteszk, de mégis sajátosan humoros világba, ahol ez a fiatal művész éli az életét. Ráadásul nagyon rafinált módon az ember elolvas egy-egy történetet, majd később kezdi érezni a hatást. Olyan, mint a jó kávé…

Számtalan kérdés merül fel ilyenkor, úgyhogy felkerekedtem, mint a mesebeli legkisebb királyfi, és elindultam megkeresni TSz-t, az írót. Hogy hogysem, végül egy futballpálya mellett találtam rá (ami mellesleg a télre felépített sátor miatt úgy nézett ki, mint egy bolygóközi űr-sportcentrum). Beszélgetésünkről hangfelvétel készült:

Nem akartam feltartani a sportoló tömegeket, így elköszöntem, hazaindultam. Szabi még annyit kérdezett, volt-e olyan történet, vagy bármi, ami a könyvben nem tetszett. Mondtam neki, hogy ezt a kérdést akkor válaszolom meg, amikor sikerült teljesen befejezni az olvasást.

A metróban bele is mélyedtem a soron következő történetbe.

Néhány perc múlva, úgy eszméltem fel, mintha álomból ébredtem volna. Az új felszállók között belépett a kocsiba egy idős néni. Egy bevásárlókocsit tolt maga előtt, amilyet a hipermarketekben szokás használni. Fura volt, hogy senki nem szólt rá, mikor lejött a mozgólépcsőn. Azt sem tudtam elképzelni, hogyan hozta le ezt a nagy, nehéz, guruló fémketrecet.

Unott, közönyös arccal haladt előre, majdnem fellökve egy öltönyös urat. Egyenesen odament egy békésen üldögélő sráchoz, aki egy szemvillanásából tudta, át kell adnia a helyét. A néni leült, szorosan maga mellé húzta kocsiját, majd elővett egy szájharmonikát és játszani kezdett egy régi country nótát.

Bevallom, ilyet még sosem láttam a budapesti metróban, csodálkozva bámultam a nénire. A többi utasnak viszont a szeme se rebbent. Üres tekintettel bámultak maguk elé. Páran újságot olvastak, egy háromfős kamasz társaság beszélgetett csupán, de ők sem erről, hanem egy ritmus és dallam nélküli számokat játszó zenekar koncertjéről, amit egy-egy mp3 lejátszó segítségével hallgattak is.

A néni közben gyorsabb ritmusra váltott, egyre hangosabban fújva hangszerét. Inkább lelkes volt, mint ügyes. Szaporodtak a hamis hangok, lelkesedése azonban nem csökkent. A lábával is ütötte a ritmust, egész’ kipirosodott az arca.

Hirtelen abbahagyta a zenélést. Messze ültem, mégis egyenesen rám nézett. Nem tudtam róla levenni a tekintetemet. Kezdetben még ellenszenves, barátságtalan arca mostanra egy jóságos nagymama, semmivel össze nem téveszthető szeretetét sugározta. Hosszan mosolygott, és bár a szája nem mozdult, mégis hallottam a hangját. Közvetlenül a fejemben.

Egészen kimelegedtem, le kell venni ezt a nagykabátot. – mondta. Lassan, öregesen állt fel, kioldotta a gombokat, lefejtette magáról kabátját, a bőrét, a húsát. A felhasadó inak alól felbukkant egy bársonyszőrű, háromszemű szárnyas póniló, vagyis inkább egy arra hasonlító lény. A nagymama-kabátot, mint levetett jelmezt, hanyag mozdulattal dobta bevásárlókocsijára, majd elégedetten annyit suttogott: Így már sokkal jobb.

A metró kocsiban senki nem figyelt fel az eseményekre. Mindenki ugyanazzal az arckifejezéssel utazott tovább. Nem lepődtek meg, a nők nem sikoltottak fel, a férfiak sem szörnyülködtek. Mintha mi sem történt volna. A Pegazus-póni csak szájharmonikázott tovább, vidáman. Megjegyzem, most már sokkal jobban is szólt neki a dal…

Arról ő már igazán nem tehetett, hogy allergiás vagyok a lószőrre. Egy idő után valami elkezdte csavarni az orromat. Nem akartam megzavarni a rögtönzött koncertet, de nem bírtam tovább, tüsszentettem egyet. Kitöröltem a szememből a hirtelen odagyűlt könnyeket, és fura dologra lettem figyelmes. A Pegazus eltűnt. Sehol nem láttam, pedig közben nem volt megálló. Se póni, se bevásárlókocsi, de még a nagyi-kabát se. Mintha sose lett volna. Mi történhetett? Hova lett?

Lenéztem, kezemben még mindig nyitva volt Szabi könyve…

Elmosolyodtam. Csak a képzeletem játszott velem. Egy rövid időre beszippantott Tóth Szabolcs különös világa.

Azonnal tudtam, mit fogok válaszolni a kérdésére, hogy volt-e olyan, ami nem tetszett a könyvben: Nem, semmi…