Konferenciaterem, fényár, és csenkizmus, avagy mi történik, ha a humorista palántákat nem a megszokott kertben ültetjük el. Kikelnek vagy elhervadnak? Hétfő este ezt a költői kérdést is feltehettük volna, mielőtt az első Fiatal Félőrült színpadra lépett. Mennyit számít a bátorság, a rutin? Mi alapján dönt a szigorú tekintetű közönség? Mihez kezd a döntős a korlátlan idővel, amit a két perc helyett kapott? Nem kaptunk mindenre választ, de lelkesen kerestük.

„Nem vagyok még rutinos Félőrült, máris Badár Sándorral és Bödőcs Tiborral lépek fel. Azért ez valami, nem?!” – kérdezte az egyik amatőr humorista széles mosollyal az arcán még a kezdés előtt. A legjobb indulattal is csúsztatásnak mondható gondolat persze inkább csak mókás utalás volt a Fesztivál új helyszínére, a New Orleans Dumaszínházra utalva. A Godot Kávéház hamarosan kezdődő felújítása miatt a tehetségkutató estet ugyanis ezúttal a New Orleans konferenciatermében rendezték meg. A „nagyszínpadon” eközben Badár Sándor és Bödőcs Tibor adta egymásnak a mikrofont, nem volt tehát véletlen az izgatottság a kisteremben.

A helyszínt illetően megoszlottak a vélemények. Volt, akinek kimondottan tetszett a fényárban úszó, jól belátható terem, másoknak hiányzott a Godoban megszokott klubhangulat és félhomály. Egyben azonban minden fellépő egyetértett, itt is meg kell tudni győzni a közönséget, hiszen vagy nevetés lesz, vagy piros lapok.

A hosszabb szabadságról visszatért Csenki Attila vezette a műsort, aki rá jellemző stílusban, a világ-, és a saját életének furcsaságaira kicsit indulatosan tekintve hangolta a közönséget, akik erre hamar vevők is lettek. Együttműködést ígértek a szavazásban és becsületükre legyen mondva, be is tartották az adott szót. Nem véletlen, hogy a kilenc fellépőből csupán hárman jutottak a döntőbe. Attila tehát hangolt, szabályt ismertetett, lapot osztott, konferált, és minden versenyzőnek kiharcolta a felvezető tapsot.

Az első fellépő dolga mindig nehezebb. Hálátlan dolog kiállni az éppen csak bemelegített, szabályokat és a főételt még alig emésztgető közönség elé, pláne egy profi humorista után. Nem véletlen, hogy senki nem szeret első lenni. Ezen az estén viszont még önként jelentkező is volt a feladatra, nem is akármilyen okból. Történt ugyanis, hogy a második fellépő kedvese szerette volna megnézni Élete Párját a reflektorfényben, de sajnos későn kapcsolt, s így már elfogyott a belépőjegy. Ritter Szilvia azonban nem adja fel olyan könnyen. Jelentkezett Félőrültnek, és elvállalta a rettegett „első” szerepét, csak azért, hogy itt lehessen. Mivel az előzetes – kiértesített - jelentkezők közül többen nem jöttek el, Szilvia megkapta a lehetőséget. Kiállt, beszélt, és az arcán alig-alig látszott izgalom. Bájos volt és vicces. Meggyőződésem, hogy továbbjutott volna, ha ő maga nem kéri a piros lapokat. Nem tisztem az értékelés, de hogy nálam gondolatban ő kapta az est különdíját, az egészen biztos.

A bátor kezdő után jött a páros rutinos fele, Szobácsi Gergő, aki már két éve rendszeres előadó a Fesztiválon, és – ahogy erről mesélt is – már komoly rajongótábort tudhat magáénak. Gergő humora, felépített, átgondolt történetei hamar megfogták az igen tisztelt publikumot, így hamar meglett a döntő első résztvevője.

Stéphán Gábor már egy elég magasra rakott lécet igyekezett megugrani, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az egyébként szimpatikus fiatalember lámpaláza hamar szembe tűnt, pedig lelkesedésből nála sem volt hiány. A becsületpontot jelentő nevetések nem maradtak el, de sajnos az ő esetében már kérés nélkül is lendültek a piros lapok. Dunavölgyi János, szintén a teljesen kezdők táborát gyarapította. A „Szenior Félőrültek” közé tartozó úriember a finomabb, elmesélő jellegű humorral próbált közel kerülni a nézők szívéhez. A National Geographic szerkesztői is megirigyelték volna azt az alaposságot, amivel János igyekezett megértetni mindenkivel a férfi pocak jelentőségét, és evolúcióját. Ellentmondásos módon azonban, jutalma taps, nevetés és piros lapok lettek.

Porkoláb Tamás szintén rendszeres visszatérő a tehetségkutatón és ez a gyakorlottság nála is jól érződött. Pergő nyelvvel – melynek hasznát, saját elmondása szerint nem csak a színpadon élvezheti – és kiváló ritmusérzékkel sűrítette öt percbe magánélete fontos és vicces történéseit. Tamás lelkesedése, humor- és információ sűrítménye meg is tette a hatását, személyében az est második döntősét köszönthettük.

A lendületes szóvihart lágy, kellemes hangszellő követte, hiszen Németh Dorottya érkezett, egyenesen Jimmyországból, azaz Csepelről. Az ifjú hölgy hangja, ringató hatású, dallamos beszédstílusa csodálatos harmóniát sugall, és andalító nyugalmat áraszt, ezzel kicsit el is terelve a figyelmet az egyébként fejlett humorérzékről. Sajnos azonban a szavazásra jogosult szigorú „lapőrzők”, nem voltak türelmesek, andalogni sem vágytak, így idő előtt elhallgattatták Dorottyát.

Az arab-francia névvel megáldott Chalhoub Nidal ugyancsak sokadik alkalommal lépett a világot jelentő dobogóra, és szintén nyugodt, kimért stílusát csípős öniróniával fűszerezte meg. Lehetett szó jelmezekről, rablásról, vallásról, terrorizmusról, vagy divatos telekom-kütyükről, valahogy mindig saját magán csattant az ostor. Az önsanyargatás igencsak humoros formája pedig rokonlelkeket talált. Kialakult a döntő maroknyi csapata, még ha ezt ekkor még nem is tudhattuk.

Az bizonyos, hogy az új helyszín ez alkalommal nem a Csabáknak kedvezett. Előbb Enzsöl Csaba, majd Koncz Csaba próbálkozott még a kezdők legjobbjai közé, sikertelenül. Előbbi nem csupán megjelenésében, de mondandójában is a konszolidált, kiérlelt humor-vonalat képviselte, de kicsit beszorult az időkeretbe. Két perc kevés volt, sokkal több időt meg nem kapott, a szigorú bíráknak hamar eljárt a kezük. Sajnos.

Az utolsó próbálkozóról – érthető okokból – nem szeretnék írni, nehéz lenne őt objektíven értékelni. Maradjunk annyiban, hogy nem csak névrokonságban állunk…J

A gyors elődöntők és a kis létszámú ráadás miatt a szünetben Csenki Attila salamoni döntést hozott. Szobácsi Gergő, Porkoláb Tamás és Chalhoub Nidal lényegében időkorlát nélkül tért vissza. Becsületükre legyen mondva, igyekeztek élni is vele. Mindhárman folytatták a megkezdett irányt, bár Tamásnál váratlanul egy udvari bolond sipka is előkerült. Felszabadultan, laza rutinnal emelték – és tartották fent – a hangulatot, még egymást is jól kiegészítve. A végső szavazásnál – véleményem szerint – nagyobbnak tűnt a különbség, mint ahogy azt a nevetés és a taps előre jelezte, de végül is a közönség határozott döntéssel Szobácsi Gergőt ítélte az est legjobbjának.

A győztesnek – és persze minden résztvevőnek – gratulálunk. Jutalma egy határozott kézfogás és baráti ölelés Csenki Attilától, egy közös fotóval kigészítve:

/Koncz Csaba 

És még néhány fotó az estről: