Szeptember elején indult játékunkban havonta keressük A hónap humoristáját. Szavazni egyszerűen, egy Facebook-alkalmazáson keresztül lehet. A győztes egy teljes hónapig viseli a kitüntető címet, de további 11 hónapon keresztül nem lehet rá szavazni.

Aranyosi Péter úgy viszonyul a Facebookhoz, mint az angol nyelvhez. Tudja, hogy létezik, és vannak előnyei, de minderről nem nagyon vesz tudomást. Könnyű neki, hiszen van, aki kezeli az oldalát. Minek foglalkozzon vele, ha más jobban ért hozzá, nem? Még a végén oda nyúl, ahova nem kellene, aztán tönkremegy az egész, ahogy van. Nem. Csinálja csak a szakértő. Mindenkinek jobb így. A rajongó tartalmat kap, Péter pedig voksokat, pedig nem is tudta, hogy lehet szavazni…

2012 decemberében A hónap humoristája:

Aranyosi Péter

Örülök, hogy én hozhatom a jó hírt: Te lettél decemberben A hónap humoristája. Mit szólsz?

Egy: nagyon örülök. Kettő: nem is gondoltam volna, hogy a feleségem egy szavazatával már nyerni lehet. (nevet) Talán nem lepek meg senkit ezzel, de nem vagyok aktív felhasználója a Facebooknak. Az oldalamat sem én csinálom, hanem a drága unokaöcsém, Juhász-Léhi István, aki a Borsod Online zseniális újságírója és szerkesztője. Ez az ő érdeme tulajdonképpen. Küldöm neki a fényképeimet, aztán megdöbbenve tapasztalom, hogy szembetalálom magam a 17 éves kori önmagammal, a tankos fotómmal, meg a két évvel ezelőtti kampányunkkal, ahol kis Jézusként szerepelek. Úgy érzem, ha még egyszer a hónap humoristája akarok lenni, akkor már csak félmeztelen és 18-as beléptető karikával ellátott, meztelen képekkel van erre esélyem.

Az online világban vannak, akiknek sokkal több a rajongója és saját maga szerkeszti az oldalt. Hogyhogy mégis neked sikerült többeket kattintásra ösztönözni?

Ebből is látszik, hogy a rajongótáborom egy nagyon szűk réteg – kevesen vagyunk már heteroszexuális negyvenesek –, de nagyon erős a lobbink. Örülök, hogy meg tudtuk előzni Kiss Ádám tinijeit, Beliczai nyugdíjasait, és Trabarna benzingőz-mániákusait.

Mennyire követed a pozitív-negatív visszajelzéseket?

Egyáltalán nem. Sem a jó, sem a rossz kritikát nem olvasom el. Azért nem, mert ha rosszat írnak, megsértődök, ha jót, azzal nem tudok mit kezdeni. Ennek egy egyszerű oka van. Akármit írnak, mondanak rólam, tudok más lenni. Csak magamat tudom adni, és ez valahol szomorú, mert így nem vagyok sokoldalú, sajnos. Nem akarom a kritikákat tudni, mert azt érzem, hogy akár milyen is, félrevisz. Egy dolog számít, ha eljönnek és röhögnek a műsoron. Azt gondolom, hogy mi a zenés felár vagyunk, a pillanat emberei. Annak a fél órának a szórakoztatói, amit a színpadon töltünk. Nekem nem váteszként kell lobognom a színpadon. Magamat adom, és ha ez jó a közönségnek, akkor jó, ha meg már nem kell, akkor legfeljebb csak a konyhaasztalnál, meg a kocsmaasztalnál fogom szórakoztatni a barátaimat.

Mit tudsz kezdeni azzal a rajongással, ami körülvesz?

Csakis a 22 és 46 év közötti, arányos testalkatú hölgyek rajongásával tudok mit kezdeni, ezt tudom csak elviselni. Az ez alatti, e feletti, vagy nem ebbe a nembe tartozók nincsenek számításban. Ugyanakkor sajnos ez a szociológiai merítési osztály keres meg a legritkábban. Helyette bajszos férfiak, foci-megszállottak, tankmániások és különböző kedves alkoholisták találnak meg, úgyhogy, a továbbiakban lányok, asszonyok jelentkezését várom.

/Koncz Csaba