„A mosoly nálam alapbeállítás”

–        interjú Maksa Zoltánnal –

Boldogtalan vegyész laboránsból lett hivatásos nevettető. A ’82-es Humorfesztiválon fagyott az arcára a mosoly, ami azóta sem hervadt le a védjeggyé vált bajusza alól. A gépjárműoktatók és az anyakönyvvezetők élő védőszentje, Nagy Bandó tanítványa, két lánygyermek édesapja, sci-fi rajongó humorista és zenész. Poénjai Futótűzként terjedtek, Híradója műfajt teremtett, szállóigévé vált mondatain több generáció nőtt fel. Hosszú várakozás után a szakma 2006-ban jegyezte el egy Karinthy-gyűrűvel, majd pedig a Dumaszínház hívta állandó tagjai közé. Riporterként is kipróbálta magát, amikor néhány évvel ezelőtt Öninterjút követett el írásban. Legutóbb szerencsére rám bízta a kérdéseket, így jöhetett létre egy harmadik típusú találkozásom Darth Zolival, azaz Maksa Zoltánnal.

Mindig mosollyal az arcodon lehet látni. Folyamatos benned a jókedv, vagy ez egyszerűen „szolgálati egyenruha”?

Lehet ebben valami genetikai, mert a felmenőktől örököltem egy depresszióval kevert pozitív hozzáállást az élet dolgaihoz. Számomra meglepő, hogy a családunkban csakis ideggel összefüggő betegség fordult elő, semmi más. Halál egészséges mindenki, a többség elég magas kort is élt meg, kivéve azt a két öngyilkost, akik fiatalon döntöttek úgy, hogy befejezi ezt a projektet. A humorom alapja is egy gyermeki, naiv rácsodálkozás az életre. Ahogy Marika néni és Pista bácsi sem érti vidéken, hogy mitől működik a világ, ugyanúgy bennem is megmaradt az érzés, hogy nem szabad felnőni semmiképpen. Amint elkezdjük a dolgokat komolyan venni, jönnek az igazi tünetek, az agyvérzés, a rák, meg a nem tudom mi. A hétköznapokban szerencsére találkozom hasonló emberekkel. Néhány hónapja felléptem egy árvíz sújtotta településen, egy „segély bulin”. Ott volt a bácsi, akinek a házát elvitte a víz. A mai napig a hátsó sufniban egy lócán alszik, de eljött a kabaréra, hogy nevessen. Hihetetlen tartás ez, nagyon rendben van. Szóval a mosoly nálam is alapbeállítás.

Ez viszont elvárásokat is támaszt veled szemben, nem? A humorista legyen vidám és szórakoztató, bárhol, bármikor…

Igen, pontosan. Új társaságban először mindig várakozással néznek rám, azt hiszik, egyből indul a műsor. A legtöbbször persze nem akarok a központban lenni, ami viszont visszaüt, mert elkezdenek vicceket mesélni, hogy mindenáron nevetésre kényszerítsenek. Ritkán nevettetnek meg, de nem azért, mert derogál, ha én vagyok a közönség, hanem mert közel harminc éve csinálom, és ezeknek a vicceknek a poénjait nagyrészt ismerem, vagy előre kitalálom. Az esetek túlnyomó részében nemi szervek környékén mozgó humorral ajándékoznak meg, ami viszont nem az én műfajom, ahogy a kisebbség kárára szolgáló poénok sem. Az ilyeneken nem tudok szórakozni. Az ötletes, jó, cigány, vagy zsidó vicceken igen, de azokat pont cigányok, zsidók mesélik, ahogy a rendőrök tudják a legjobb rendőr történeteket is.

Hogyan lehet ezt szóvá tenni úgy, hogy ne bántsd meg az önjelölt vicces embert?

Nincs mese, kezelni kell a helyzetet, mert kevesen tűrik a kritikát. Mondjuk, ez nem csak a magánéletben igaz. Zsűriként voltam pár éve Pesterzsébeten egy diák humorfesztiválon, ahol nyolcadikosok mutatták be a produkcióikat. Az egyik csoport egy Karinthy-jelenetet adott elő, a másik meg sajátot. Hogy lehet ezeket összehasonlítani? Nyilván azokat juttattam tovább, akik saját kútfőből próbálkoztak, még ha nem is volt olyan jó, mint Karinthy. Erre a „vesztes” csoport osztályfőnöke megsértődött, mondván, képes voltam lehúzni a rengeteg munkát, amit beletettek. Szerintem ez egy olyan műfaj, ahol a saját kútfőből hozott dolgokat értékeli a közönség. Kénytelen vagyok háttérbe szorítani az őszinte véleményemet, különben megutálnak, és nem hívnak. Úgy szoktam megkerülni a kínos szituációt, hogy a közönségre bízom a döntést. Álljanak ki a fellépők, adják elő a produkciót, és hallgassuk meg, mennyi röhögés van. A jegyzetemen minden résztvevőn neve mellé két számot írok. Az első a színpadra lépés sorrendje, a második, hogy hányszor nevettek rajta. Ennyit írok oda, semmi mást. Mérges is voltam pár éve az ATV Humorfesztiváljára, mert tapsoltató emberrel dolgoztak. Vezényelni ott, ahol a közönség véleménye a legfontosabb? Agyrém.

Szinte már közhelyesen pesszimisták, szomorúak vagyunk, holott már legalább húsz éve bátran lehetne nevetni. A karriered átívelt a rendszerváltáson is, szerinted mi lehet az oka annak, hogy ma sem a kacagástól hangos az ország?

A magyar ember nagyon szeret panaszkodni, és – ahogy a megnevezésünk is mondja – magyarázni. Ráadásul eltűnt a kollektív felelősség vállalása, a fegyelem és az alázat is, tehát mindenki hőzöng, azt csinál, amit akar. Könnyű egy Gyurcsány nyakába varrni mindent, az elmúlt kétezer évet, kapásból. Hogy mit tolt el valójában, az egy másik kérdés, de visszamenőleg Mátyás királyig, mindenért ő a hibás, mert most ez jött kapóra. Olvastam valahol, hogy a II. világháború alatt itthonról kétszer annyi feljelentés érkezett, mint az összes többi országból együttvéve a náci Németországba. Mindazonáltal a másik, amit nem értek, hogy zseniális is tud lenni a magyar ember, ha olyan szituációba kerül. Alkot, teremt valamit, legyen az egy egyszerű mezőgazdasági földművelő, vagy egy számítógép zseni, aki a saját szakmájában verhetetlen. Szerintem, ha ezt a népet békén hagynák, nem vennék el tőle, amit megtermel, és megadnák a sikerélményt, akkor valami egész más mentalitás kezdene kialakulni. Genetikailag kódolt a szkeptikus, kishitű magyarságunk, de ugyanakkor nagyszerű dolgokat tudunk véghezvinni, kiváló humorérzékkel.

A fiatalok éppúgy vevők a humorodra, mint az idősebbek, ami szinte egyedülálló, hiszen a „nagy öregeket”, Nagy Bandót, Markos-Nádast, és a többieket ők már szinte csak hírből ismerik. Hogy sikerült ennyire jól tartani a lépést az új generációkkal?

Magam is csodálkozom rajta. Amikor 2004-ben kirúgtak a Szeszélyes Évszakokból, féltem, hogy itt a vége, nem leszek a tévében, úgy elfelejtenek, mint a huzat. Valamivel később egy hídon álldogáltam szomorúan és fiatalok jöttek oda autogramot kérni – nyolcadikos gyerekek lehettek –, a tanárukkal. Meg is kérdeztem az egyiket, honnan ismer. „Apukám sokszor nézte a Maksa Híradót” – mondta. Beszélgettem velük kicsit, elpanaszoltam, hogy kirúgtak, és félek attól, hamar elfelejtenek majd. Erre azt mondta a tanár: „Maga egy álló csillag, Maksa Úr, ne idegeskedjen, ha nem csinál semmit, akkor is tudjuk, kiről van szó”. Úgy megnyugtatott, hogy azóta szabályosan bevonzom a jobbnál jobb munkákat. Alig szűnt meg a Szeszélyes Évszakok, már hívott is a Hálózat TV főnöke, hogy menjek be beszélgetni. Elkunyerálták tőlem azt az ötvenkét részes adásból álló sorozatot, amit életem egyetlen produceri vállalkozásaként még a Humor1 nevű csatorna részére forgattuk. Olyan sztár voltam, mint soha. Emiatt hívtak Erdélybe, jött az ATV, aztán a Godot.

Mintha téged szeretnének az égiek…

Az életem holtpontjain valamilyen „erő” mindig átlökdösött. Érdekes módon viszont, amennyire rendben van a szakmám, a magánéletem ugyanannyira nincs. Persze a szakmám halmozottan hátrányos ilyen szempontból. A lányoknak addig tetszünk, amíg öltönyben, megmosakodva ott állunk a színpadon. Mikor azonban jönnek a nagy K betűs hétköznapok, akkor már más a kép. Háttérbe szorulnak, és ezt nem jól viselik. Nehezen lehet ezt kezelni, úgyhogy váltott lovakkal haladunk. Volt két házasságom, mindkettőből született egy-egy lány gyermek, ami persze sok mindenért kárpótol. Megértem, hogy nehéz hozzám alkalmazkodni, mert egyrészt otthon dolgozom, másrészt pont fordítva, mint a normális emberek. A feleségem hazaér négykor a melóból, én meg akkor indulok el fellépni. Az első feleségemtől azért is váltam el, mert szegény egy idő után akaratlanul is lemaradt. Tüneményes ember volt, jól megvoltunk, nem volt félrelépés, egyszerűen csak nem tudtuk összeegyeztetni az életünket. Abban az időben napi két-három előadás volt, mert működtek a vállalati ifjúsági körök, főiskolák klubjai, művelődési házak, satöbbi. A második feleségem színésznő, azt hittem könnyebb lesz, neki nem kell magyarázni, vastagon benne van. Kiderült, még nehezebb a kérdés, kevésbé tudtuk összehangolni a dolgainkat. Ki legyen otthon? Ki vigye ki a szemetet? Ez egy idő után ledarálja a másikat. Szerencsére megoldottuk a problémáinkat, sok toleranciával, áldozattal, és akkor arról még nem beszéltünk, hogy hála a devizahitelnek, napi szintű anyagi gondjaink voltak. Próbáltam a televíziós munka felé orientálódni újra, szinte a testemet árultam, de folyton elakadtak a dolgok. Megsértődtem, aztán megfogadtam, soha többet nem adok be pályázatot televízióhoz.

Sosem gondoltál rá, hogy a családod érdekében feladd a karriert és más munkát keress?

Nyolc év házasság után, éppen akkor kerültünk a válás közelébe, amikor nagyon beindult a szakma. Ha akkor kiszállok, örökre vége. Ráadásul fanatikusan szeretem ezt csinálni, van bennem egy egészséges exhibicionizmus. Nem lettem volna boldog ember, ha akkor lemondok a pályámról. Éreztem magamban az erőt, a hitet, annyira jó érzés volt látni, hogy adhatok valamit az embereknek, ezt nem tudtam volna feladni. Nagyon mélyen megrendítettek Nagy Bandó szavai, amikor azt mondta: „Zoli! Sose felejtsd el, hogy nem rólad szól a történet, hanem a közönségről. Te akkor érezheted jól magad, ha a közönség már véresre tapsolta, nevette magát. Hazafelé esetleg lehetsz beképzelt, de akkor is csak addig, míg be nem ülsz az autódba. Onnantól kezdve olyan ember vagy, mint bárki!” Ez ars poeticává vált bennem, ez az alázat meghatározza a pályámat. A feleségemnek és nekem is egyértelmű volt, ha ezt feladnám, akkor az már nem én lennék.

Miért kezd az ember egy olyan pályát, a ’80-as évedben, ami ennyire bizonytalan? Hogy volt ehhez bátorságod akkor?

Nem voltam boldog vegyész laboráns, ráadásul mindig hülyítettem a kollégákat, írtam a gyári újságba, vezettem a helyi klubot. Sodort az élet a kultúra felé, a munkatársak pedig bíztattak, hogy jelentkezzek az akkor meghirdetett rádiós Humorfesztiválra. Semmi komoly közöm nem volt korábban a humorhoz, legfeljebb annyi, hogy középiskolában csináltunk egy humor duót. Két gyerek összeállt gitárral, és iskolai bulikon léptek fel. Később a dobolást erőltettem jobban, volt egy rock zenekarom, a Futótűz. Aztán a Humorfesztiválon döntőbe jutottam, utána nem szívesen mentem vissza a laborba. Egy hónappal később aztán becsöngetett hozzánk Nagy Bandó András, 1982 augusztusában. Elhívott egy építőtáborba, ahova fellépni indult. Megkért, hozzak néhány anyagot, nem is értettem mit akar ezzel. Az előadó művészetem akkor még csupán annyi volt, hogy fel tudtam olvasni az írásaimat. Lementünk valahova Siófok mellé, Nagy Bandónak óriási sikere volt, majd egyszer csak – minden előzmény nélkül – felkonferált engem, mint a Humorfesztivál győztesét. Intett, hogy menjek fel a színpadra, akkor ízleltem meg, milyen is ott fenn, ez volt az első ilyen fellépésem. Tíz percet lehettem fent, minden bajom volt, hadartam, ideges voltam, remegtem, de mégis jó volt. Nagy Bandó hazafelé a kocsiban adott pár jó tanácsot, mit mondjak, mit hagyjak ki, mit javítsak, de a legfontosabb, hogy írjak nagyon sokat. Két évig segített, csak utána engedett a szárnyamra. Átéltem a stand up comedy megszületését is. Furcsa dolog volt, ugyanis sokáig a műsor úgy épült fel, hogy mondtam egy kis felvezetőt, aztán felolvastam a hozzá tartozó írásomat, jelenetemet. Egyre több minden jutott eszembe az adott témához, a felvezető szöveg egyre hosszabb lett. Végül a bevezetés felváltotta magát az anyagot, elkezdtem „stand upolni”, bár akkor még nem így hívtuk. Bevallom, a mai trend egyáltalán nem tetszik. Repkednek a káromkodások, céltalan trágár kifejezések. Marton Frigyes azt tanította, hogy ha a „szar” szónak funkciója van egy helyzetben, akkor kötelező kimondani, de csak akkor.

Évtizedeken keresztül viccesnek lenni nyilván nem könnyű. Hogy születik meg a műsor?

Ez erősen témafüggő. Volt egy temetkezési paródiám, ami kicsit morbid, de húsz perc alatt megírtam, és az egyik legjobb számom lett. Tabu téma, de izgatott. Utánakérdeztem egy temetkezési hivatalban, már abból kijött egy fél órás blokk. Az összes sikerszámomat nagyon gyorsan írtam meg. A gépjárműoktató, a ’82-es Humorfesztiválra, egy negyed órás munka volt. Utána kicsit finomítgattam rajta, kicseréltünk néhány poént a szerkesztőkkel, de gyorsan kész lett. A témaválasztásnál érezhető, mennyire tud az ember alkotni. Később, a ’90-es Humorfesztiválon ott volt egy anyakönyvvezető paródia, amit néhány kórházban töltött nap alatt írtam. Elképzeltem, a hivatalnok napját, amikor már a tizenhatodik esküvőjét tartja aznap, nagyon fáradt, menne haza, tele a hócipője az egésszel. Hihetetlen sikeres lett, lényegében kortalannak bizonyult. Egyszer viszont Farkasházy találta ki, hogy írjak a parkoló őrökről. Legalább ötször futottam neki, de mivel nagyobb a dolog tragédiája, mint a humora, a mai napig nem tudtam vele megbirkózni.

Mire vagy a pályádról a legbüszkébb? Melyek voltak a főbb mérföldkövek, amik most is előre visznek?

A Maksa Híradó első évada, ami az MTV-ben készült. Nagyon élveztem a Humorock című előadást is. Megtelt a Petőfi csarnok, pedig egyedül voltam, azt az érzést is nehéz elmondani, amikor ennyi emberrel állsz szemben, aki mind rád kíváncsi. Emlékszem egy operaházi fellépésre is, amikor „gazdagék” ültek a nézőtéren, szmokingban kellett lenni. Az MTV élő egyenesben közvetítette. A műsor tele volt operaénekesekkel, aztán jöttem én a Maksa Híradós kis hírcsokrommal. Két szám közé kellettem csupán, amíg egy bűvész felkészült hátul, mégis olyan sikerem volt, hogy hihetetlen. Utána elkezdtek hívni felső szintekre is, nagyszerű időszak volt. Hiszek a humor gyógyító erejében, sajnálom, hogy a média ezt nem fogja fel, pedig ezt kellene ápolni, nyomatni. Fillérekből csináltuk meg a műsort a Hálózat TV-n is, ne mondja nekem senki, hogy nincs rá keret.

Hogy kerültél kapcsolatba a Dumaszínházzal?

A Rádiókabaréban egymás mellett dolgoztunk Litkai Gergővel, amikor az embereit elkezdte oda behozni. Az Apa lettem című számomnak, 2005-ben – kisebbik lányom születésekor –, váratlanul nagy sikere lett, és a rádiós felvételen ott volt ő is. Elmondta, mi is ez a Dumaszínház, meghívott, úgy gondolta, van helyem köztük. Elmentem a tehetségkutatóra, ahol szeretett a közönség. Egy ideig fiatalokkal együtt jártam fellépni, de ma ez már ritka. Most már szinte mindig önállóan léptetnek fel. Más a stílusunk, és – nem nagyképűség -, a rutin is mellettem van.

Segítesz a fiataloknak, szoktak tőled tanácsot kérni?

Az a nagy helyzet, hogy nem nagyon tűrik a kritikát, pedig finoman és árnyaltan szoktam fogalmazni. A szakmai részébe nem nagyon van beleszólása senkinek, de ez így van jól. Ez Gergő társulata, nem is adta volna át ezt a jogot senkinek, bábáskodik fölöttük, és szerintem nagyon helyesen is teszi. Semmi féltékenység nincs bennem. Bárcsak mi kaptunk volna ennyi lehetőséget régen! Tényleg örülök a sikereiknek, szerintem az a lényeg, hogy alázattal csinálják. Megtisztelve érzem magam, hogy meghívtak.

A Karinthy-gyűrűt 2006-ban kaptad meg. Harminc éves pályafutás után nem bosszantott, hogy előtted és utánad is nagyon fiatal humoristák részesültek ebben a megtiszteltetésben?

Örültem a gyűrűnek. Mindig mellékvizeken voltam, a Kabaréban is mellékfigurának kezeltek sokáig. Soha nem jött el senki megnézni az egyéb műsoraimat, a rádión kívüli dolgaimat nem tartották számon. Kicsit váratlanul is ért a díj, és valójában nem követtem addig sem, ki kapta meg, ki nem. Nyilván tudtam, hogy a nagyok, tehát Nagy Bandó András, Marton Frigyes, Hofi megkapták, de ennyi. Litkairól nem tudtam, mikor tüntették ki, de ő azért jelen volt már 1998 óta. Íróként, szerkesztőként, ügyvédként, médiaszakemberként is benne van, sok mindennel foglalkozik, és jól csinálja. Tisztelem és elismerem a munkáját, nagyon jók a meglátásai, művészi és üzleti kérdésekben is. Sajnos ezt a profi üzleti gondolkodást nem örököltem meg a nagyapámtól, pedig ebben ő is zseniális volt. Kovács András Péteren sokkal inkább meglepődtem, persze nem csak én, de a szakma is. Két évvel utánam kapott Karinthy-gyűrűt, miután mindössze fél éve volt a pályán. Ő viszont olyan tehetséges, képtelenség lenne rá haragudni, és nyilván amúgy sem saját magának ítélte meg. Mondtam is neki, hogy innentől kezdve sokkal nagyobb a felelőssége, mint a többieknek. Alá kell dolgozni ennek a kitüntetésnek keményen, de András állja a sarat, nincs ezzel semmi gond. Alázattal csinálja, úgy tűnik, jó földbe hullott a mag.

Régóta megy a vita a stand up comedy műfajával kapcsolatban. Az egyik oldal – még a szakmából is – azt mondja, ez nem igazi humor, a közönség viszont nagyon szereti. Te mit gondolsz erről?

Azt vallom, hogy a közönségre kell rábízni. Anyám és az ő korosztálya sem szereti a fiatal stand up-osokat, és a falunapokon valóban nem élnek meg ezzel az urbánus humorral, ami nagyrészt a fővárosra épül. Ezért is érdemes mindenfélét belevenni a műsorba, beszélni a vidékről, Pestről, beépíteni olyan időtlen dolgokat, mint az SZTK, meg a piac. Ahhoz mindenkinek van hozzáfűzni valója, asszociációja. A stand up comedy műfaja eleve egy kicsit uniformizált, nehéz egyéniséggé válni, ezért az előadókat sokszor nem is nagyon tudják megkülönböztetni a nézők. A néhány főkolompost persze már ismerik. Bödőcs, Litkai, Badár, Kőhalmi, KAP, szóval a húzóneveket, de a többieket még nem tudják szétválasztani egymástól. A másik pedig, hogy továbbra is várjuk a nagy női áttörést. Most van két-három potenciális lehetőség, de nagy kérdés, hogy győzik-e majd az ipari termelést? A női hang nagyon hiányzik, ráadásul a hölgyek nagyon befogadók a humorban is. Istenien reagálnak, értik a viccet, remek közönség.

Mivel foglalkozol, amikor félreteszed a munkát? Hogy töltődsz fel?

Nem titok, zenélek. Csináltam két szinti lemezt, az elsőnek váratlan sikere lett. Együttesben játszom, gyakorlatilag kamaszkorom óta kötődöm a muzsikához. Ezen kívül jókat tudok lustálkodni, amikor időm engedi, bár ritkán van rá alkalom. Szeretek olvasni a pici kertemben kifeszített függőágyon, vagy csak ülök a felállítható medencémben és nem gondolkodom. Mindemellett van egy olyan mazochista tulajdonságom, magyar focimeccseket nézek. A külföldi egyáltalán nem érdekel, akármilyen nagy csapat lép pályára, akkor sem. Tudom, furcsa dolog ez, többen sajnálkoztak már, feltételezve, hogy az Alzheimernek egy veszélyes stádiumában lehetek, ami önmarcangoláshoz vezet. Most az NB I.-ben látok valami elmozdulást. Talán a foci vb-n lelkesedtek be a fiatalok, nem tudom, de elkezdtek focizni. Egy Fradi-Videoton kifejezetten élmény számomra, magyar pályán ritkán látható színvonalban játszanak. Aradi Tibi barátommal – aki fiatal tehetséges színész, és egyben a zenekarunk énekese is – időnként összecsörgünk, megbeszéljük az aktuális helyzetet, aztán nézzük tovább. Mindig szerettem a focit, suliban még játszottam is, de csak azért voltam jobb hátvéd, mert annál hátrább már csak a kapus volt, nem tudtak hátrább tenni.

Humor, zene és sport. Három szenvedély, ami fiatalon tartja az embert. Ez a titok?

Többek között ez is, de még sok más dolog is érdekel. Ott van például a modellezés, imádom ezeket a kis távirányítós francokat. Autó, hajó, repülőgép mindenem van már, csak helyem nincs, ahol lehetne röptetni a kis repcsit. Gyerekvasutat, elektromos autópályát építettem, ami szobányi méretű. Próbálom a picike lányomra tukmálni, mert hiába szerettem volna, nem lett fiam. Mondta is apám, hiába cserélgetem az anyákat, ha a műszer úgy van beállítva, akkor lány lesz mindegyik. Szerteágazó tehát az érdeklődésem, és nagyon fontos, hogy sosem fogok felnőni. Lassan ötven éves leszek, de semmi változást nem tapasztalok magamon, agyilag megragadtam huszonkettőnél. Megnézem a jó csajokat, a jó filmeket, kedvelem a mozi élményt, a térhatású hangtechnikát, nagy Star Wars, meg Harmadik Típusú Találkozások rajongó vagyok. Utóbbit évente kétszázszor megnézem, és most már a kislányom is látta velem. Magyaráztam neki, mi történik, tátott szájjal figyelte. Lehet, hogy az ő korosztályának adatik meg földönkívüliekkel való kapcsolat felvétel, nem árt felkészülni. Szokták kérdezni, mikor növök már fel, erre azt mondom, amikor Maksa Zoltán megkomolyodik, akkor fog éhen halni.

/Koncz Csaba