„A tévében sokkal agresszívebbnek tűnök, mint a színpadon.”
– Interjú Csenki Attilával –
Adrenalin-függő, pacalsaláta-alkotó szülők gyermekeként Kiskunfélegyházáról indult el szerencsét próbálni előbb az egyetemre, aztán Angliába, mielőtt a régiség-kereskedelem, majd a hivatásos humor felé fordult. A bulvármagazinok és Cirmi cica, mágikus hengerrel felvértezett réme, akit az újságírók csak úgy emlegetnek: „A humorista, akinek a nevét nem ejtjük ki!”. Örök lázadóként szabotálta a névrokonok klubját, felfedezte a szocreál-szellemvárost, és bátran kritizálta a kommandós mosógépszerelőket. A polgárpukkasztás nála becsületbeli ügy, szívesen tágítja a határokat, miközben szakértője lett a terhes szakirodalomnak is. Bőrpuff-varró realista, az örök felháborodott vidéki, aki a Mónika showba nem jutott be, de a Humorfesztivál döntőjébe igen. Évek óta a Showder Klub színpadán, Csenki Attila…
Mivel foglalkozik egy geográfus, és miért érdekelt ez a szakma?
Valóban ez a végzettségem, de végül nem lettem igazi geográfus, és most már nem is nagyon tudom, mit csinál. Településügyi kérdéseket intéz, infrastruktúrával, környezetvédelemmel foglalkozik, ilyenek. Ne is menjünk bele! Az egyetemen egy olyan végzettséget akartak a kezünkbe adni, amivel mindenhez érthetünk egy kicsit, így aztán nem értek semmihez. Szerettem a földrajzot, ezért választottam azt az irányt, a településfejlesztés felé szakosodtam, elvégeztem, és soha többé nem találkoztam a szakmával.
Elmentem Angliába nyelvet tanulni, egy kinti nyelviskolába, közben meg dolgoztam. Hazatérve elhelyezkedtem egy aukciós háznál, ahol szép műkincsek és remek árverések voltak. Előtte nem érdekelt az ilyesmi, de aztán nagyon megtetszett. Majdnem egy évig voltam ott, utána pedig egy fogászati cégnél helyezkedtem el, ahol a külkereskedelemért feleltem, hála az angoltudásomnak. Három évvel később, amikor a kislányom megszületett, úgy döntöttem, váltok egy nagyot, otthagytam a céget és belevetettem magamat a humorba. Azóta csak ezzel foglalkozom.
Mi vitt rá egy ilyen éles váltásra?
A szakmám nem érdekelt, a műkincsek között, majd a fogászati cégnél sokféle feladatot láttam el, szívesen is csináltam, de igazából az sem kötött le eléggé. A humor viszont nagyon is foglalkoztat, szeretem. Lehet, hogy ha öt évvel előbb lett volna lehetőségem rá, már akkor kipróbáltam volna. Nem voltam soha igazi mókamester, a társaság központja, vagy ilyesmi. Régen is eszembe jutott sok kreténség, amik nekem tetszettek, de – szerencsére vagy sajnos – nem volt olyan hely, fórum, ahol ezt elmondhattam volna. Úgy emlékszem, láttam valahol a tévében Hajós Andrást, aztán kiderült, hogy a Dumaszínházban szokott fellépni. Eljöttem nézőként, de akkor már a mostani gárdából voltak srácok. Kőhalmi Zoli élőben és a tévén keresztül is óriási hatással volt rám, lényegében ő adta a legfontosabb lökést, ezért kezdtem el ezt a szakmát.
Egy rövid ideig voltál sorozatszínész is…
Nem voltam az, de valóban szerepeltem egy egyik szappanoperában. A galériában dolgoztam még, nagyban folyt a szervezőmunka, jártam külföldi árverésekre, intéztem az ügyeket interneten, telefonon, de volt olyan is, hogy az árverésen kellett tartani a képet. Egyik nap szóltak, hogy most más lesz a dolgom, mert a galériában forgatják, a Szeress most következő részét, dolgozhatnék nekik egy kicsit. Így is volt, de végül csak annyi lett a dolgom, hogy egy árverésen kellett tartani egy képet. Rettenetesen éreztem magam, és még hálásnak is kellett lennem a főnökömnek, hogy kereshettem kis pénzt a forgatáson. Nagyon gagyi volt. Akkoriban még lett volna kedvem ilyenekben szerepelni, de a kutya sem hívott. Biztos megérte volna, legalábbis anyagilag. A humor mellé persze nem passzolna, ha beállnék azok közé, akiken mi röhögünk, úgyhogy most már nem is bánom, hogy nem gondoltak rám.
Ezek szerint most a munkád a kedvenc időtöltésed?
A színpadi humorizálással senki nem kezd el foglalkozni, ha nincs benne meg az erős vágy, és egy jó adag exhibicionizmus. Ezt nagyon szeretni kell, csak akkor működik, de persze a legtöbb dologgal így van, nem csupán a stand up comedy-vel. A gondot főleg az szokta okozni, hogy embernek vagy nincs szerencséje, hogy azzal foglalkozhasson, amivel igazán szeretne, vagy ha igen, akkor meg nem lehet belőle megélni. Hiába szeretnék üveggyöngyöket festeni, hogyha a kutyának nem kellene.
A szerénységed miatt kerülöd a „tehetség” szót?
Valamennyi tehetség kell hozzá, ez kétségtelen, de az a szint, ahol én vagyok, az erős akarással elérhető. A legtöbb szakmához hasonlóan itt is vannak jobbak, meg gyengébbek, első, másod, harmad meg negyed vonalbeliek. Kőhalmi Zoltán, vagy Kiss Ádám sokkal tehetségesebb nálam, és sokkal jobban is dolgozik, mint én, ez pedig látszik a színpadi teljesítményen, a közönség reakcióján is. Ugyanakkor a színészethez hasonlóan, a stand upolás nagy része is tanulható.
Az elején nem lettél azonnal közönség kedvenc, idő kellett, míg megszerettek. Hogyhogy nem tántorított el kezdőként egy-egy kudarc?
Előfordult, hogy majdnem eltántorodtam. Az első alkalommal jól ki mertem adni magamból mindent, a második kifejezetten jól sikerült, pedig már akkor is harmincpercnyi műsort nyomtam. Remek este volt. Harmadszorra és negyedszerre viszont nagy közönség előtt totálisan megbuktam. A következő egy évig vegyes volt a visszajelzés, három fellépésből egy siker, egy bukás meg egy semleges. Ennek nem nagyon örültem. Azért az elég meredek, amikor egyáltalán nem nevetnek, viszont beszólnak, suttognak, nem figyelnek, és ennek mindenféle árnyalatváltozata megjelenik, miközben ott állsz és küzdesz veszettül. Nem jó érzés, de sokat lehet belőle tanulni, ezért is fontos, hogy a siker megalapozott legyen, ne kerüljön az ember egyből a csúcsra. Éppen most igyekszem nyugtatni az újakat, a kezdőket, akik nagyon hamar akarnak lépdelni felfelé. Fokozatosság kell, rengeteg tanulás, aztán majd elválik, kiből mi lesz.
Finoman szólva nem vagy a bulvár lapok kedvence, amióta az egyik lapkiadóval összerúgtad a port. Mi történt?
Az egyik bulvár magazintól felhívtak, hogy szeretnének egy riportot csinálni velem, ami arról szól, hogy mennyire szeretem a gyerekemet. Élből elutasítottam, mert szerintem mindenki szereti a gyerekét, ez nem hírértékű dolog, felesleges róla cikket írni. Erre ez volt a kiadó válasza, hogy ha nem egyezem bele, akkor bontják szerződést a Showder Klubbal. Beleegyeztem azzal a feltétellel, hogy inkább érdekességeket mondanék. Elfogadták, mert nekik mindegy volt, csak legyen riport. Kijött az újságíró hölgy, megvolt a beszélgetés, de lényegében csak hazugságot mondtam neki, és vártam, hogy mikor fogok végre lebukni. Szerintem egy normális riporter a második mondatnál rájött volna, hogy ez kamu, két keresztkérdéssel pedig biztosan lebuktatott volna. Ez viszont nem történt meg. Leközölték az egész cikket teli arcpirító hazugságokkal, és amikor kiderült a stikli, nagyon felháborodtak, és azonnal felbontották a szerződést. Később tudtam meg, hogy az ottani újságíróknak az óta kötelező aláírattatni a cikket. Nagyon utálják, úgyhogy rám haragszanak, engem anyáznak. Mindegy.
Vesztettél pár rajongót…
A kiadónál vesztettem igen, de amúgy viszont nyertem egy jó párat. Olyanok is odajöttek gratulálni, akik nem különösebben szeretik a humoromat. Azt nem értem most sem, miért nem lett gyanús, amiket mondtam. Meséltem a Chicago-ban élő egypetéjű ikertestvéremről, aki az én festményeimből nyit kiállításokat és ezzel lett nagyon sikeres – még egy képet is vittem, amin együtt vagyunk –, meg apámról, aki a Csehszlovák roma protokollzenekarban volt brácsás és trombitás, meg rengeteg ilyen agymenést szedtem össze. A kislány meg szépen beszívott mindent. Lejegyzetelte, nem volt kérdés. Egyébként egy nővérem van, aki nem humorista, és nem is egypetéjű iker, hogy mást ne mondjak. A Showder Klub producerétől tudom, hogy a csatornánál jót nevettek, de azért nem örültek a partizánakciómnak, és az ebből eredő szerződésbontásnak. A magazinos kaland a végleteket hozta elő, gratuláció, vagy szidás. „Remek volt”, vagy „mégis, mit képzel ez magáról?”. Összességében viszont többen voltak, akik jót nevettek rajta, főleg úgy, hogy a főszerkesztő még egyszer lehozta a nyílt levéllel együtt, és ezzel adott igazán nagy hírverést az egésznek. Fura, de pont ő tette hitelesebbé az egészet. Vannak még ilyen ötleteim, de nem tudom, meg merjem-e csinálni őket. Nagyon hezitálok az egyiken. Van bennem hivatástudat arra, hogy hülyeségeket csináljak versenyszerűen. Nem feltétlen a bulvár médiára szűkítve, hanem bármire, amiben ilyen anomáliák működnek. Ez egy gerillaharc, de nem az a cél, hogy bárkit is megbántsak.
A Dumaszínháznál mit mondtak a többiek?
A csapat egy része nagyon jól fogja fel, ez örömteli dolog. Engem egyáltalán nem keresnek a bulvártól, ami azért jó, mert ha elmegyek egy buliba, vagy egy karácsonyi összejövetelre és véletlenül magamra szakítom a mennyezetet, azt nem írják meg. Ennek a kollegák többsége is örül. Nyilván olyan is volt, aki már teljesen hülyének nézett, vagy úgy gondolta, nem szabad így viselkedni, másrészt a mellőzöttségnek köszönhetően megnézhetem majd magam. Igazuk van, nem kíváncsi rám a bulvár, aminek persze van hátránya is. Ötször ennyit szerepelnék a bulvárban, akkor biztos néhány százalékban hozzádobna a fellépéseimhez. Végeredményben viszont profitáltunk belőle, sőt, még lehetett volna nagyobb visszhangja a tévé részéről is, jobban ki lehetett volna használni. Megvezettük őket, ez jó dolog, lett volna benne még töltény, de kicsit mindenki meg volt ijedve, hogy nem szabad összeveszni médiával. Már csak azért sem értem, mert ma már az internet úgyis akkora visszhangot tud adni egy dolognak, hogy az elképesztő. Ennek megfelelően a neten óriási olvasottsága is volt, rengeteg komment született. Igaz, hogy ott a szidásból, az alázásból volt több, nagyon nekem jöttek, de az külön embertípus. Egyébként már nem olvasok hozzászólásokat, a pályám elején még követtem.
Ebben a műfajban sokat jelent az egyedi hang, a megkülönböztethetőség. Mi az, ami igazán Csenki Attilás stílusjegy?
Igazából ezt nem tudom. Mindenkinek megvan a saját egyéni látásmódja, de azért hatunk is egymásra. Nem tudom, mi az, ami kimondottan rám jellemző stílusjegy. Talán ez az idegesebb, görcsösebb, belekötős figura. Felméri Peti biztos meg tudná mondani, nemrég nézte meg a műsoromat, szerinte nagyon genyó vagyok azzal, akiről beszélek. A tévében sokkal agresszívebbnek tűnök, mint a színpadon, kicsit olyan, mintha lenne bennem egy nagy adag felháborodás, ez meg ott rosszul mutat. Szorosabbra van vágva, magam is sokkal feszültebben kezeltem a tévét. Nem szeretem azt a környezetet, ahol a felvétel van. Két méter széles helyen mászkálunk, teljesen bezárva, forog a kamera, bele kell férni az időbe, szóval nem ideális.
Hogyan gyűlik az anyag, amire a műsorod épül, és honnan tudod, hogy azt a közönség értékelni fogja?
Gyűjtögető vagyok, a többséghez hasonlóan. Amikor történik valami, rámondom a telefonomra, aztán néhány naponta leülök és kiírom. Tizenöt hangfájlból három használható, a többi meg kuka. Az előadásmódot nem nagyon tudom gyakorolni. Mindig van, ami megpróbálok előre elképzelni, hogyan lenne jó a színpadon, miként érdemes előadni. Ennyi idő után persze már van valamennyi rutin az emberben, egész jó arányban meg tudom mondani, mi működik és mi nem. Senki más nem tudhatja jobban. Hiába mondom el anyámnak, apámnak, az asszonynak meg az unokatesómnak, ez sokkal kevesebbet jelent, nem adja vissza, mit szeret a közönség. Egy-egy poénon érzem, hogy ez most ütős, zúzós, vagy nem. Nagyon jó érzés, amikor kitalálsz egy viccet, amin magad is röhögsz. Nyilván nem lehet minden anyag zseniális, előfordulnak közepes anyagok, ami működik, de nem vagyok tőle oda igazán.
Mennyiben változtatta meg az életedet az ismertség?
Nem változtatta meg olyan extrémen, mint mondjuk Kiss Ádámét, akiknek sokkal többen bámulnak a képébe. Felismernek az emberek, általában kedvesek, pozitívan csapódik le az ismertség. Nemrég volt egy bírósági ügyem – balesetet okoztam –, és bár én is nagyon segítőkész voltam végig, de amikor az ügyésznővel találkoztam, egyszerűen kivirágzott. Nagyon szereti a műfajt, meg ezt az egészet, megismert és nagyon örült. Nem nagy dolog, de azért nagyon jól esik. Szerencsére a többség már tudja, hogy a magánéletben egy humoristától azt kérni, hogy mondjon egy viccet, nagyon gáz, fárasztó dolog, de még mindig bőven akad erre is példa.
Sokat beszélsz a színpadon a családodról. Mit szólnak ők ehhez?
A feleségemet mindig megkérdezem, nem bánja-e, ha róla fogok beszélni. Most van éppen egy blokk a műsorban, ami csak arról szól, hogyan kezeli a számítógépes vírusokat. A múltkor bekaptunk egy vírust, jobban mondva ő nyerte meg. Megjelenik a képernyőn egy ablak, hogy „Helló! Vírus vagyok, ajándékba jöttem, nyomd meg az OK gombot!” Ő meg azonnal rányom, kérdés nélkül. Figyelmetlen, és meg is van a baj, de ez nem zavarja. Viszont azt sem bánja, ha beszélek róla. A kényes témák sem zavarják, pedig nálam az is gyakran előfordul, nagyon toleráns. Úgy van vele, mindenki maradjon a saját dolgánál. Előfordultak már meredekebb dolgok, egyszer a fateromról mondtam olyat, ami aztán rosszul sült el. A rádióban volt, megvágták, de aztán megbeszéltük, nincs harag.
Te is elvont művészlélek vagy, akit csak a párja tud visszarángatni a földre, vagy azért boldogulsz a mindennapokban is?
Nagyon képben vagyok a mindennapi dolgokkal. Szétszakad a bőr puff, megvarrom, összeragasztom, villanykapcsolót cserélek, minden hétköznapi dolgot meg tudok csinálni. A párom ugyanolyan elvont, mint én vagyok, így aztán ügyesen összehozzuk az életünket. Egy sportklubot vezet, de a Dumaszínházban találkoztunk, vagyis őt a humornak köszönhetem. Valójában nem a feleségem, de így nevezem mindig, mert így praktikusabb. Nem vagyunk házasok, de egyszer talán azok leszünk, de van egy gyerekünk, normális családként élünk, szóval sokkal egyszerűbb a színpadon is, ha így mondom.
Döntős voltál az 5. Humorfesztiválon. Változtatott ez valamit a karriereden?
Igen, döntős voltam, de aztán ott álltam, amikor a többiek átvették a díjat. Fura érzés. Azért ez persze nagyon fontos dolog, örültem neki. Változtatott az életemen, a karrieremen is, és csak jó irányba. A fináléba kerültem, mert ott jó voltam egy csomó emberhez képest, és meg kell említeni, hogy utána a rádiónál szereplési lehetőséget kaptunk, Sinkó Péternek, és Farkasházy Tivadarnak köszönhetően. Korábban nem volt jellemző, hogy a döntősök a Kabaréban szerepelhettek, nekünk meg külön műsorunk lett, Kabaréklub címmel.
Hogy fogadtak a szakma „nagy öregjei”?
Őszintén szólva azt hittem, elindulhat egy műhelymunka, tanácsokat adnak majd nekünk, és ott melegszünk majd a nagyok hóna alatt, hogy később a meleg subából bújjunk ki. Nem volt ilyen, sőt, nem egy olyan régi humorista van, akitől csak a becsmérlés, meg a leszólás megy. Némelyek úgy lenézik a stand upot, mintha nem hat-hétszáz embereket nevettetnénk meg esténként. A „nagyok” többsége persze már ezt nem tudja megtenni, innen jöhet a féltékenység. Egy amerikai humorista még hatvan felett is aktív és vicces, valószínűleg a haláláig, a magyarok nagy része meg a rendszerváltás után egyszerűen leállt. Már nem tudnak megújulni, ami nem lenne baj, de akkor semmiképpen ne becsméreljenek. Tisztelem őket, de nem értem. Valahogy a műfaj sikere sem igazol bennünket a szemükben. Gyakran jön kifogásként, a csúnya beszéd, az övön aluliság, de szerintem nem a humor ment le öv alá, hanem az élet. Nincsenek már tabutémák, mindent el lehet az interneten olvasni, a legszaftosabb dolgokról is, álszentek lennénk, ha ezt teljesen figyelmen kívül hagynánk. Hiszek benne, hogy bármiből lehet humort csinálni, a halálból, betegségből, bármiből, ha jól csináljuk. Nyilván, aki nem tud egy kényes témából jó viccet csinálni, ne tegye.
Melyik korosztálynak tetszik leginkább a műfaj, amit képviselsz?
Egyre szélesebbek az életkori határok, és évről évre szélesedik. Kifejezetten féltem az idősebb korosztálytól, de nemrég épp egy néni kiabált be egy falunapon, hogy „veled vagyunk”, „király vagy”, ez nagyon jó érzés volt. A fiataloktól is tartottam egy időben, mert nekik sokáig csak Kiss Ádám létezett. Úgy indult, tini-sztár lesz, de végül ő fogta meg a legszélesebb réteget, a fiatalok pedig szívesen hallgatják a mi szövegeinket is. Szélesedik a kör. Ez a felkészülésben, a hozzáállásomban jelentkezik. Amikor tudom, hogy sok száz ember lesz, pláne, ha nagyobb része egyetemista, akkor máshogy kell készülnöm, mintha falunapra megyek, vagy céges fellépésre.
Mindig személyre – pontosabban közönségre – szabod a történeteket? Egyáltalán mi vonzza az embereket folyamatosan az előadásaidra?
Inkább arról van szó, hogy bizonyos történetek nem adhatók el a nyugdíjas klubban, vagy unalmasak az egyetemistáknak. Az ember nem használ olyan, valamelyest obszcén kifejezéseket az idősek előtt, ami simán elmegy máshol. Inkább tartalmi finomítások vannak, egy egész anyagot nem adunk oda, vagy olyan részeit kihagyjuk, ami nagyon durvának tűnik. Amerikában ötven éve megy a műfaj, ebben a formában, de nem tud lecsengeni, mert az emberek mindig kíváncsiak lesznek rá. Szerintem ez itthon sem lesz másképp, vagyis meglepődnék, ha egyszer csak váratlanul véget érne, és senki nem lenne kíváncsi a stand up comedy-re. Nem mondom, hogy ez a színjátszásnak egy formája, de hát mégiscsak színpadi szórakoztatás. Egyszerű, és könnyen megszerethető, mert az életről szól.
/Koncz Csaba
