„Az idő oly’ gyorsan száll.”

A Nagy Feróval és a Beatricével összeforrt mondat egy maratoni futó fejében ritkán, a neki szurkolóknál talán gyakrabban elhangzik. Nem volt ez másképp a Duma Maraton esetében sem, ahol ugyan a lábak kevésbé mozogtak, a szájak viszont annál inkább. A több mint huszonnégy órás humorstaféta szinte sprintnek tűnt a lelkes és elszánt közönségnek, akik szó szerint éjt nappallá téve biztatták a „versenyzőket”. Ráadásul mindez már egy hónapja történt…

A hagyományos Duma Maraton idén újabb mérföldkőhöz érkezett, hiszen a rendezvény kitört a Godot Dumaszínház falai közül. Nem arra gondolok, hogy a társulat tagjai mondjuk végig futották a budapesti nagykörutat, miközben a közönség tagjai egy városnéző buszon ülve, lassú haladásban követték őket, hogy halljanak valamit az előadásból. Még csak nem is arról van szó, hogy a Madách téren emelt ideiglenes lelátóról – a kávézóban ülők mellett – még harminchétezer lelkes szurkoló követte az eseményeket. Nem.

Néhány nappal a rajt-poén elcsattanása előtt lelkes újságíró-palántákról kaptam hírt – alma materem, a Komlósi Oktatási Stúdió hallgatói közül –, akik a műfaj nagy rajongóiként a történelmi jelentőségű esemény krónikásaivá szerettek volna válni. A teljes táv helyett a befutóra koncentráltunk, hiszen ha a kísérlet kudarcba fullad, nincs értelme megemlékezni róla, ha pedig sikeresen végződik, érdemes rá, hogy e célszalag átszakítását többen is megörökítsék.

Lelkes fiatalok poénra-kiélezett fülekkel, atmoszféra-szivacsként működő szakmai öntudattal vetették magukat a Godot falai által határolni vélt éjszakába, amikor már a huszadik órán is túl volt a humor-futás. A csapat egyik fele a színpadra koncentrált, miközben a másik máris áldozatra lesett, majd meg is találta, Aranyosi Péter személyében.

Péter persze mindig „karakterben van”, hiszen ő maga a karakter, így a kulisszák mögött nem is interjút adott, hanem privát előadást. Ahogy későbbi írásában Mészáros Blanka fogalmazott: „Aranyosit (…) ismerem, hisz’ mennyit láttam már a tévében, nagy gond nem lehet. Nincs is, jönnek a sztorik, el is indul a beszélgetés. (…) Nem vagyok meglepve, sőt tetszik az egész, szeretem a kicsit elmebeteg embereket.”. A riporterek bent nevettek, az irodában, a közönség meg kint. Mondhatjuk, hogy a Maraton a célegyenesben már két színpadon is nagy sikert aratott. Lehet, hogy jövőre lesz nulladik nap is? Meglátjuk.

A folyatásban Litkai Gergely és Aranyosi Péter helyet cseréltek, utóbbi a „nagyszínpadon”, előbbi pedig onnan távozva, interjúhelyzetben folytatta a beszédet. Természetesen Gergő, úgyis, mint a Dumaszínház főszerkesztője inkább a komoly témákban segített. A kíváncsi és érdeklődő fülek érdekes információkat hallhattak a műsor felépítéséről, a tehetségkutatásról, a háttérmunkáról. „A mezőnyt Litkai Gergely, a Dumaszínház főszerkesztője indította útjára egy frappáns bevezetővel.” – írta minderről Bakonyi Álmos – „Az „öltözőben” pedig azt nyilatkozta: „Hihetetlen, hogy ennyi év után is ilyen összetartó a csapat.” Ne feledjük, hogy a gárda lassan nyolc éve dolgozik azért, hogy mi jól érezzük magunkat!”

A záró-szakasz első métereit Tóth Edu tette meg, óriási energiával, hatalmas szívvel és indokolatlanul bonyolult – vagyis dadogás nélkül kimondhatatlan – kifejezésekkel. A színpadi jelenlétért rajongásig lelkesedő fiatalember és a szenvedélyét nevetéssel jutalmazó nézők rövid, de heves kalandja aztán kiváló hátteret adott a befutónak. Ezt a szerepet ezen az estén Kiss Ádám vállalta fel, akinek népszerűsége még a hideg fejjel érkezett riporterlányok szívét is hevesebb dobogásra bírta.

„És hát a desszert még hátra van, belép Kiss Ádám. Úristen! (…) Azért egy közös fotó dukál.” – idézhetem újra Blankát, vagy akár Szedmák Zitát: „A szobában, ami mellett helyet foglaltunk, már párbeszéd is kialakulhatott, az előbb még színpadon álló Ádám, és a négy KOS-os diák (köztük jómagam) között. „Szeretek a magánéletben is humoros lenni, a célom ezzel önmagam szórakoztatása, valamint feldobni az elkeseredésre hajlamos emberek szürke hétköznapjait.”- meséli. (…) Mindehhez azonban keményen kellett küzdenie, rengeteg helyre bekopogtatnia, sok elutasítást kapni, de ezekkel nem törődve tovább hajtani.”

A csapat kiváló teljesítménnyel teljesítette a távot, a sikert mi sem mutatja jobban, mint Koczka Henrietta hangulatjelentése: „Már az ajtón belépve kígyózó embersor állt, hogy láthassák a műsort és a végén talán készíthessenek is egy fotót kedvenceikkel. (…) Szájtátva, a nevetéstől már-már könnyes szemmel fogadta a közönség a lehengerlő poénokat. Egyöntetűen showder volt a javából.”. Nagy Zsolt tapasztalatai pedig már túl is mutattak a Duma Maraton célján és a kezdő riporter szárpróbálgatásán: „Fél tízkor, a Maraton végén vastaps, a közönség megelégedve vigyorog. Nem hittem volna, hogy a stand-up comedy műfaja Magyarországon valaha sikeres lehet, de belátom, tévedtem. Igenis vannak remek humoristáink!”

Az este végén mindenki – néző, riporter, humorista – elégedetten indult haza, a Duma Maraton idén is remekül sikerült. Az egész hétvégés hosszútáv-humor pedig sokkal többet adott, mint amire számított bárki is. Szedmák Zita szavai alapján azt is mondhatom, volt, aki még a karrierjéhez is kapott tanácsokat: „Mielőtt kiléptünk volna az ajtón, még gyorsan készítettünk egy képet, amiről talán eszünkbe juthatnak Kiss Ádám, kitartásról szóló gondolatai, amit tanácsnak is vettem. Nekem is van vágyam, amelynek eléréséért mindenre képes lennék. Ahogy hallottam, másnak is sikerült. Nekem miért ne jönne össze? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben távolodtam folyamatosan a Godot kávéház fekete-fehér táblájától.”

Szerintem már ezért megérte…