„Ez nagyon jó!”
„Jajj, ez óriási sztori volt!”
„Ó, hát ez nagyon vicces…”
Ilyen és ehhez hasonló lelkes mondatokat gyakran hallani a Dumaszínházban, aki gyakran jár fellépésekre már megszokta, nem lepődik meg rajta. A túláradó lelkesedés, mondhatni, természetes velejárója a szoros közönségkapcsolatot igénylő stand up comedy műfajának. No, de hogy ezek a mondatok az előadótól hangozzanak el, előadás közben? Ilyet még nem hallottam…
…de aztán tegnap este elmentem a Godot Dumaszínházba, Tóth Edu önálló estjére.
Mesélni akar, sztorizni, elmondani mindent, ami történt vele, amit gondol, érez, lehetőség szerint mindent azonnal. Ezért is találó az est címe, Azonnal műhely.
A fiatalember persze még rutintalan, kiforratlan, történetei szétfolynak, mégis magával ragad. A műfaj, a humor, a közönség szeretete igazi, semmi erőltetettség, semmi álságos hatásvadászat. Edut látjuk a színpadon, amint megmutatja az életét, a saját világát, kalandjait, botlásait, komikus és fájdalmas küzdelmeit, gyengeségeit, boldogságát.
Naiv, csodálkozó gyermek ő, aki még hisz abban, hogy elég a világot magához ölelnie és ugyanezt kapja vissza is. Talán a valóságban nem így van, de abban a másfél órában, ott a helyszínen előadó és közönsége között igen. Működik. Nincs erre jobb bizonyíték, mint amikor látod a fiatal párt, amint végig nevetik az estét, jól szórakoznak, és csak végén derül ki, hogy egy szót nem értenek magyarul…
Nem ragozom túl, mondja el a legfőbb érintett, hogy érezte magát. Villáminterjú Eduval, itt:
Az est vendége Czeglédi Zoltán volt.
Edu-simogatás: