„Az idő oly’ gyorsan száll.”
A Nagy Feróval és a Beatricével összeforrt mondat egy maratoni futó fejében ritkán, a neki szurkolóknál talán gyakrabban elhangzik. Nem volt ez másképp a Duma Maraton esetében sem, ahol ugyan a lábak kevésbé mozogtak, a szájak viszont annál inkább. A több mint huszonnégy órás humorstaféta szinte sprintnek tűnt a lelkes és elszánt közönségnek, akik szó szerint éjt nappallá téve biztatták a „versenyzőket”. Ráadásul mindez már egy hónapja történt…
A hagyományos Duma Maraton idén újabb mérföldkőhöz érkezett, hiszen a rendezvény kitört a Godot Dumaszínház falai közül. Nem arra gondolok, hogy a társulat tagjai mondjuk végig futották a budapesti nagykörutat, miközben a közönség tagjai egy városnéző buszon ülve, lassú haladásban követték őket, hogy halljanak valamit az előadásból. Még csak nem is arról van szó, hogy a Madách téren emelt ideiglenes lelátóról – a kávézóban ülők mellett – még harminchétezer lelkes szurkoló követte az eseményeket. Nem.
Néhány nappal a rajt-poén elcsattanása előtt lelkes újságíró-palántákról kaptam hírt – alma materem, a Komlósi Oktatási Stúdió hallgatói közül –, akik a műfaj nagy rajongóiként a történelmi jelentőségű esemény krónikásaivá szerettek volna válni. A teljes táv helyett a befutóra koncentráltunk, hiszen ha a kísérlet kudarcba fullad, nincs értelme megemlékezni róla, ha pedig sikeresen végződik, érdemes rá, hogy e célszalag átszakítását többen is megörökítsék.